„Hova mégy?” – kérdezte a feleségem. „A Latin negyedbe, a Boulevard Raspail egyik kis kávéházába, szivecském. Ott vár engem Jean-Pierre barátom egy férfiak közötti intim csevegésre”. Meglepődve nézett rám: „Megőrültetek? Ma éppen onnan indul délután 2-kor a tiltakozó felvonulás.”

Tiltakozás. Felvonulás. Ellenállás. Sztrájk. Blokád. Január eleje óta ez az öt harcos szó járja itt, Franciaországban. Nézzük csak meg, miért vonulnak fel, miért sztrájkolnak, mi ellen tiltakoznak a franciák immár a negyedik (ötödik) hosszú hónapja? Azért, mert nem tűrik, nem fogadják el a nyugdíjkorhatár felemelését.

A háború utáni Franciaországban 65 éves korig kellett dolgozni ahhoz, hogy valaki teljes nyugdíjban részesüljön.

François Mitterand szocialista államelnök 1983-ban, szavazatokra vadászva, minden logika ellenére, ezt 60 évre csökkentette. Ezt a korhatárt 2010-ben, Nicolas Sarkozy elnöksége alatt sikerült 62 évre emelni. Manapság azonban, a néprajzi és matematikai tények azt bizonyítják, 62 év egyáltalán nem elég. A születések száma folyamatosan csökken, a várható életkor pedig szüntelenül hosszabbodik.

Több az öreg, kevesebb a fiatal. Így ürül ki a nyugdíjkassza.

1951-ben a francia férfiak átlagos életkora csupán 63,1 év volt, a nőké pedig 68,9. 2022-re a férfiaké 79,2 évre, a nőké pedig 84,5-re nőtt. Mit mond a számológépem? A férfiak azóta 17,9 további életévet nyertek, a hölgyek pedig 15,6-ot. A hosszabb életkor megköveteli a hosszabb munkavállalást.
2022 tavaszán, mielőtt őt újraválasztották, Emmanuel Macron köztársasági elnök beírta a programjába a 65 éves nyugdíj-korhatárt. Amit hamarosan, talán a negatív fogadtatástól félve, 64 évre csökkentett. Macron szerint, miután az új nyugdíjtörvény szerves része volt az ő programjának, választási győzelme automatikusan áldást adott rá. De minthogy az ő stabil választási tábora nem több, mint a franciák 25 százaléka, azok, akik az elnökválasztáson a többséghez hiányzó voksokat pótolták, valójában nem őt szerették, hanem inkább jobb- és baloldali konkurenseitől iszonyodtak. És amikor 2023 januárjában arra utasította Elisabeth Borne kormányfőt, hogy terjessze a szöveget a képviselőház elé…

A nyugdíjreform ellen tüntetnek a párizsi városháza előtt 2023. április 14-én.

Fotó: MTI/AP/Lewis Joly

 

Akkor aztán kivágódott a biztosíték és bizonyos aktív kisebbségek pokollá változtatták a franciák mindennapi életét. Azóta én tizennégy tömegtiltakozási napot számoltam meg Párizsban és több tucat vidéki városban. Lássuk csak a dátumokat: január 19, 31, február 7, 16, március 7, 8, 11, 15, 19, 23, 28, április 13, 15, május 1. Teljes résztvevőszámuk, a napoktól függően 368 ezer és 1 millió 280 ezer között ingadozott, vagyis átlagban 800 ezer fő volt. Egy 68 milliós országban ez nagyon messze van a többségtől. A közvélemény-kutató intézetek szerint rajtuk kívül a franciák 70 százalékos többsége mégis elítéli a nyugdíjtörvényt. Miért? Azért, mert ők nem támogatják Macront. Úgy találják, hogy ez a fiatal, kevés gyakorlati tapasztalattal rendelkező állami funkcionárius, akinek hatéves kormányzása alatt az ország hihetetlen mértékben eladósodott, (3000 milliárd euró, négyszázszor annyi forintban…) nem érdemli meg az egyszerű honpolgárok támogatását.

Kik állnak az országos akció élén? A hét szakszervezet.

Ők vették kézbe elejétől fogva a tiltakozás irányítását. A 29,8 millió aktív munkavállaló közül összesen 2 196 000 a tagok száma, vagyis a dolgozóknak csupán 7,4 százaléka. (Ami nem sok. Németországban például az alkalmazottak 20 százaléka szakszervezeti tag.) E hét szakszervezet vezetői megállapodtak abban, hogy szó sem lehet tárgyalásról, egyeztetésről vagy megbékélésről. Se a köztársasági elnökkel, se a kormánnyal, mert ők bizony, lesz, ami lesz, a 62 évnél maradnak.

Közülük is a legkövetelőzőbb a kommunista párthoz közel álló CGT (Confédération Générale du Travail). A CGT fő ereje a soraikban rendkívül aktív állami alkalmazottakban rejlik: vasutasok, busz-, metró- és villamosvezetők, pilóták, tanárok, állami és területi közalkalmazottak. És bizonyos kulcsfontosságú, jól fizetett technikusok is, akik a gépkocsik üzemanyagát készítik az olajfinomítókban, vagy az áram- és gázellátás terén működnek. Ők az „élharcosok”. Mihelyt sztrájkba lépnek, megáll a vonat, a metró, a villamos, az autóbusz, eltűnik az üzemanyag a benzinkutakból, bezár a repülőtér, kialszik a villany.

Az olvasó joggal teszi fel a kérdést: talán ők is a 62 éves korhatárt követelik? Dehogyis! Nem bolondok. A vonatvezetők már 50 évesen (nem sajtóhiba: ismétlem: 50), a metrósok 50 és 54 között szabadulnak a munkától. Az Air France pilótáinál 60 év a szabály. Dehát, ha ilyen kivételezettek, akkor miért vonulnak fel? Azért, mert

nem értenek egyet a politikai és gazdasági „rendszerrel”, sem az azt megtestesítő köztársasági elnökkel és kormányával.

A masírozással párhuzamosan sztrájkokat is kezdeményeznek. Elsősorban az állami vagy közösségi vállalatoknál: vasút, villamos, autóbusz, repülőtér, iskolák, állami és városi alkalmazottak. Meg a szemetesek. Párizsban több mint három hétig nem ürítették ki a kukákat a járdán.

A felvonulások és a sztrájkok pokollá teszik az egyszerű polgár életét. Közlekedési eszköz híján nem tud se munkába menni, se utazásra kelni valamilyen hivatalos vagy magánügyben. Ha aztán a vasutasokat megátkozva az autójába ül, először benzint kell találnia (bizonyos napokon a kutak 40 százalékában hiányzott az üzemanyag), és meg kell küzdenie még az útblokádokkal is. Mert a sztrájkolók, s leggyakrabban azok is, akik a dolgozókra kivetett adóknak hála, munkanélküli segélyből vagy különféle állami juttatásokból élnek, más hasznos elfoglaltság híján, elállják az országúti kereszteződéseket, lelassítják a forgalmat.

A nyugdíjreform ellen tüntetők egyike tűzbe lök egy szemetesedényt Párizsban 2023. március 28-án.

Fotó: MTI/EPA/Christophe Petit Tesson

 

Másik felháborító példa az „útonállókra”: a repülőtéri blokád. Március 23-án néhány tucat „szakszervezeti harcos” eltorlaszolta az észak-franciaországi autóút Charles de Gaulle repülőtér felé vezető kijáratát. Autók, buszok, taxik mind elakadtak egy vagy két kilométerre a repülőtértől. A sportosabbak, bőröndjeiket cipelve, gyalog folytatták útjukat, a többiek meg lekésték az indulást. Április 4-én ugyanez a cirkusz ismétlődött meg az Orly repülőtérhez vezető déli autóúton.

Mi háborította fel igazán a békeszerető dolgos polgárt az utcai tüntetések alkalmával? A békésnek szánt utcai tüntetések eddig jóformán ismeretlen elfajulása.

Párizsban, csakúgy, mint több vidéki nagyvárosban, polgárháborús jeleneteknek voltunk a tanúi.

Kik okozták? Itt mindenekelőtt két kategóriára célzok. Először is azokra a hivatásos ünneprontókra, akiket az úgynevezett „black bloc” címkével illetünk. Többnyire fiatal európaiakból verbuvált erőszakos banda ez, fekete csuklyával vagy fekete motoros sisakkal a fejükön, fekete álarccal, fekete síszemüveggel. Vasbottal, kalapáccsal, gyújtószerekkel a hátizsákjukban szivárognak be a békés felvonulók közé, és provokálják a rendfenntartásra kivezényelt alakulatokat. Sokan Németországból, Itáliából, Spanyolországból vagy Skandináviából érkeznek. Miért jönnek? Tudják-e vajon ők maguk, hogy mit akarnak? Nem biztos. Ideológiájuk egyszerű: gyűlölik az államrendet, a rendfenntartókat és általában a kapitalista társadalmat. A mozgalom Nyugat-Berlinben született az 1980-as években Schwarzer Block elnevezéssel. Követőinek legtöbbje jómódú polgári családból származik. Antikapitalista jelszavaikhoz csatlakoztak hamarosan az agresszív, „grüne” típusú követelések is, amelyek a környezetvédelem eltúlzott, téves tematikáiból erednek. Egy dolog azonban biztos: a fekete blokkoknak semmi, de igazán semmi közük sincs a francia nyugdíjtörvényhez.

Miközben a szakszervezeti elemek békésen vonulnak a széles bulvárokon, a „fekete osztagok” provokálják a rendőröket. Felszedik az utcaköveket és azzal dobálják az egyenruhás rendfenntartókat.

Lerombolják a padokat, autóbuszmegállókat, közlekedési lámpákat, építkezési állványokat, meg ami még a kezükbe kerül, és barikádokat építenek belőlük az utca közepén, hogy közelharcot indítsanak a hekusok ellen.

Közben pedig támadást intéznek a kapitalizmus szimbólumai ellen: összezúzzák a bankfiókokat, betörnek a luxusüzletekbe, amelyeket az őket követő csőcselék kirabol, felgyújtják az utcai szemeteskosarakat. Ez váltja ki a közelharcot a rendőrökkel, s így a Black Blocoknak sikerül bevonni a szakszervezeti felvonulókat is a csetepatéba, azzal a szándékkal, hogy közülük kerüljön ki a legtöbb sebesült. A televízió és a sajtó fejezi be a munkát, amely azután részletes beszámolót közöl a békés felvonulókat érő rendőri erőszakról.

A másik agresszív, egyáltalán oda nem való csoport diákokból kerül ki. Gimnazistákból és egyetemistákból egyaránt. Meglepően

nagy a 14-16 éves tinik száma, akik, fiúk és lányok egyaránt, ott üvöltöznek az aszfalton,

hogy ők is 62, nem pedig 64 évesen akarnak nyugdíjba menni. Ez csupán nevetséges volna, ha nem lenne hátborzongatóan szomorú a jövő nemzedékeit illetően. Az egyetemisták legtöbbje a filozófiai, pszichológiai, pedagógiai, politikai tudományokkal foglalkozó karokról kerül ki. Ismeretes, hogy ezek a tanulmányok többnyire a munkanélküliség előszobái.

Március 16-án este voltunk tanúi a romboló black bloc és a késői nyugdíjtól rettegő diákság közötti együttműködésnek. 2500 tüntető gyűlt össze a Place de la Concorde-on, ahol 1836 óta áll a 22 méter magas híres luxori obeliszk. A javítás alatt álló több mint háromezer éves egyiptomi műemléket jelenleg egy fából összetákolt építmény veszi körül. Ezt gyújtották fel a tüntetők Párizs szimbolikus közepén, néhány lépésre a képviselőháztól. Miközben a rendőrök és a tűzoltók a helyszínre érkeztek, hogy véget vessenek a gyújtogatásnak, több ezer diák érkezett a közeli Latin Negyedből, hogy tovább szítsa a gerillaharcot és a tűzvészt, láthatólag előre meghatározott terv alapján.

Több mint egy hete sztrájkoltak már a szemetesek Párizsban, s a dugig teli kukák meg a szemetesládák a zsákokkal együtt, mind ott hevertek a járdán.

Ezt használták ki a főleg diákokból verbuvált szabotőrök, hogy miután szétszórták a szemetet a Concorde-hoz közeli keskenyjárdás utcák közepén, felgyújtsák a felhalmozott hulladékot. Ezek a luxusüzletekkel teli utcák, amelyek a világ minden részéről idelátogató turistákat csábítják magukhoz, több hétig megközelíthetetlenek maradtak.

A köztársasági elnök, akinek az 1958-as, de Gaulle tábornok által elfogadtatott francia alkotmány jóformán monarchikus hatalmat biztosít, mindezek ellenére sem hátrált meg a tiltakozás előtt. Elegendő parlamenti többség híján, a már említett 1958-as alkotmány 49.3-as számú cikkelyére támaszkodva, március 16-án a képviselőház elé terjesztette a 64 éves nyugdíjkorhatárt. A külföldön kevéssé ismert 49.3-as úgy működik, mint a királyi jogar. Intésére megnyílik, vagy bezárul az út. Ezúttal megnyílt a törvényjavaslat előtt. Antidemokratikus volna a 49.3? 1958 óta majdnem az összes kormány profitált belőle. A nyugdíjtörvény lett a 99-ik alkalom.

Véget ért volna ezzel a játszma? Egyáltalán nem.

Folytatódik az ellenállás, de ezúttal a „concert de casseroles” formájában. Magyarul: „Serpenyős koncert”. Vagy lábasos balhé. Louis-Philippe, az 1830-től 1848-ig uralkodó francia király idejében született ez a zajos ötlet. Amikor a király látogatóban járt valahol az országban, a népség, nemtetszésének hangot adva, körülvette őt és fakanállal lábosokra ütögetve csapott borzasztó zajt. Hát most megint ezt teszik, Emmanuel Macronnal vagy minisztereivel, amikor valahol hivatalos viziten járnak.

Ennyit a „nyugdíjháború” eseményeiről. Mi áll mögötte valójában? Úgy hiszem, a munkától való elidegenedés esetleg a munka megvetése. Lássuk a tényeket:

1998-ban Martine Aubry szocialista miniszterelnök kormánya bevezeti a sehol máshol nem létező 35 órás munkahetet. Azzal a téves elképzeléssel, hogy a munkanélküliek töltik majd be az így keletkezett munkaerőhiányt.

2000-ben Lionel Jospin, ugyancsak szocialista miniszterelnök, 5 hétre terjeszti ki az évi fizetett vakációt. Tudott dolog, hogy minél kevesebbet dolgozik valaki, annál inkább leszokik a munkáról. Ezt tetőzte be a Covid-járvány alatt mindenkire kötelező otthonmaradás, mialatt az emberek az eladósodó kormánytól kapták a fizetésüket.

Végkövetkeztetés: a lábas nemcsak zajcsapásra, hanem főzésre is szolgál. Lesz-e vajon mit beletenni, ha abbahagyjuk a munkát? Ki tölti fel a nyugdíjalapot?

 

A nyitóképen: A nyugdíjreform ellen tüntetők elfoglalják az Euronext párizsi épületét a Défense negyedben 2023. április 20-án. 

 

A szerző franciaországi magyar író