Bizony, ezer éve „hungarusok”, „magyarországiak” vagyunk, ha más anyanyelveken beszélünk is. Csak nekünk nincs anyanemzetünk a Szent Korona határain kívül, nemzeti identitásunk a „kalandozások” szláv keresztény harcostársaitól a tatár, török, kuruc, labanc világon, sőt nagyrészt „negyvennyolcon” át mindvégig azonos. Aztán kül- és belföldi bomlasztással azonosságunk idegenségre, ellenségeskedésre váltott, a közös nemzettudatot külhoni ordas eszmék bomlasztották. Az uszítás kirekesztő magyarsággá változtatta a „hungarus” tudatot, a szlovákokat pedig az ezeréves magyar elnyomás fikciójára, más ország elleni lázadásra, ködös múltteremtésre szorította. Mindez azonban csak a felszín.

Ezer év szellemi azonosságát máig sugározzák népdalaink, életmódunk, szokásaink, a telefonkönyvek névjegyzékei, a két etnikum megannyi azonos szellemi produktuma. És nyelveink dallamrokonsága, archaikus szókészletünk jó részének közössége.

Súlyos válságok közepette két ország lettünk, de korunk ráébreszt közös nemzeti értékeink megbecsülésére, a történelmi közösség kezelésére. A magyaroknak meg kell tanulniuk a szlovák etnikum vérének egybefolyását, a magyar nemzeti kultúrát is gazdagító ezeréves létét, a szlovákoknak pedig azt, hogy Magyarországon lettek nemzetté. Vétkeinkért már kölcsönösen bocsánatot kértünk 2006-ban Esztergomban közös szentmisén, de mulasztásaink szaporodnak: nem foglalkozunk eleget nemes múltunkkal. Ezt vállalja Karol Wlachovský, akinek életműve, mind fordításai a magyar irodalomból, mind közéleti, oktató és tudományos munkája a szlovák nemzeti kultúrát ápolja. Ennek nyomán sorra dőlnek a két nemzet művelődésében megosztó politikai akadályok. Már kiadói munkásságával támogatta a Felföld deszlovakizálását Daniel Krman vagy Mednyánszky László útleírásainak közös publikációival, Mikszáth szlovák népismeretének vaskos köteteivel, Grendel dehungarizálásával, beépítésével az egyetemes szlovák–magyar szellemi közösségbe. Ezt szolgálja Pest-Buda szlovák utcaneveinek használatával Kosztolányi-fordításaiban és az etnikai területéről levándorolt szlovákság szellemi örökségének mentésével.

Műfordítói munkásságának erkölcsi parancsa, hogy azt adja nemzetének, amihez az nem jutott hozzá. Ilyen a hiányzó polgári életmód, eszmevilág, hiszen

a felföldi városok németből magyarrá asszimilálódtak, és a legnépesebb szlovák települések 1918 előtt Budapest után
az Alföldön sorjáztak.

Ezért vállalkozott Monoszlóy Dezső, Ottlik Géza, Mészöly Miklós, Kosztolányi Dezső, Mándy Iván, Hamvas Béla és mások átadására a szlovák közönségnek.

Személyes, nemritkán közeli barátság köti magyar és szlovák kortárs írókhoz, a két ország szellemi életének meghatározó személyiségeihez. Pozsonyi kezdetei után életének nagyobb részét Budapesten tölti. Érti, érzi a magyar nyelv legrejtettebb árnyalatait is, amire a világ nem magyar anyanyelvű fordítói között aligha akad hasonló. És mivel teljes mértékben elmélyül a szlovák írásbeliség minden rejtelmében, fordításai teljes élményt nyújtanak olvasóinak. Legújabb kötete, a még nyomdaszagú Škovránča, Kosztolányi Dezső Pacsirtája. Ha ezt visszafordítanánk, csúnyácska kismadárka is lehetne, amilyennek a szerző ábrázolta. Az Édes Anna Sladká vrahyňa, azaz édes gyilkos lett, így vált igazi „szlovák belüggyé”, amit a fordító magyar irodalmi ismeretein kívül a tudós professzor cáfolhatatlan mikrofilológiai adataival ér el, s azokat a gyakorló főiskolai oktató magyarázó jegyzeteivel teszi élvezetes olvasmánnyá. Pontosan idézi vissza a „szlovák Budapestet” németségével fűszerezve, amit az országegységet híven visszaadó fordító természetes kötelességének tart, amivel mutatja az utat például az egykori Pressburg/Pozsony mai szlovák ábrázolásai magyar műfordítóinak. Ilyen például a Gránit-lépcső – Veres lépcső – Rothe Stege, a Templom utca – Kircher Gasse, a Kertész utca – Gärtner Gasséből lett Logodi utca… Persze Józsefváros és Pest egykori negyvenezer szlovákjának is megvannak a szlovák elnevezései a regényben: a Kerepešská cesta, a Jánov vch (János-hegy), Reťazový most (Lánchíd), Jozefovo mesto (Józsefváros) stb.

Ugyanilyen következetességgel jegyzetezi, magyarázza a magyar és a szlovák katolikus templomi énekirodalom máig felismerhető ősi egységét, amikor a Kosztolányinál idézett „Én istenem — Jó istenem – lecsukódik – máraszemem” hivatkozást összekapcsolja a szlovák énekeskönyvben is megtalálható imádsággal. Nem tart a legkényesebb adatoktól sem. Utal Kosztolányi felföldi származására, és idéz Füst Milánnak írt leveléből, miszerint rokonai még mindig a XVI. században épített kastélyban laknak. A Felföld szláv eredetű hungarus nemessége is a magyar–szlovák múltközösség feltárásra váró humusza. Talán ez is motiválhatta Wlachovský szerzőválasztását, amit még nem publikált Kosztolányi-fordítása, az 1919-ben a Pesti Naplóban megjelent Drótostót szimbolizál.

A különc Štefan Pongrácot, Mikszáth Beszterce ostromának Pongrácz István grófját a fordító beoltotta a szlovákságtudományba, így vált szlovák hagyománnyá. Merészen igaz mecenatúra ez, hiszen itt nem disszonáns és kirekesztő, egykor kötelező névszlovákosításról van szó, hanem figyelmeztetésről, Regnum Hungariae = Uhorsko befogadására a mai szlovák közgondolkodásba. A századvég táján a szlovák írók feladata a lázítás, a nemzetmentés volt, amiről a korabeli magyar szellemi élet képviselőinek alig volt akár sejtése is. A Beszterce ostromának főhőse azonban meghitt viszonyban van tótjaival. Csak velük. „Nálunk a buták és okos emberek egyaránt akarnak szerepelni. Roppant konkurencia van (...) István gróf beállott bolondnak (...).” Ez a konkurencia végzetesen folytatta az ország tönkretételét. A Mikszáth bevezetésében olvasható nálunk megfelelőjét a fordító a magyarra visszafordíthatatlan Uhorsko terminussal adja vissza, mint magyarok, szlovákok, németek, zsidók, lengyelek hazájának nevét.

Wlachovský eszköztárában tudatosan alkalmazza a filológiai-nyelvtörténeti felkészültsége során megszerzett archaizáló szókészletet. A mai okno helyett a „közös” oblok, azaz ablak szerepel, a furmányos szekerek furmanské vozy, a piac rínok… „A szlovák” Mikszáthot lapozgatva sorra előbukkannak a sok évszázados magyar–szlovák nyelvi összefüggésrendszer elemei: apík (apuka), Arpád (ma is hivatalos szlovák keresztnév A-val), bírešky (béresnők), brokát, cigán, čardáš, čížik (kis csíz), díványon, dolománik, fortieľ (fortély), galiba… A fordító tudatosan használja a közös reáliákat. Ezt pontosan kifejti utószavában: „a szlovák elem a »szlovák« világnak nemcsak integráns, hanem domináns összetevője is. A regény fikciójának narratív nyelve a magyar, de a realitás, amiből kiindul, szlovák.”

Mikszáth nem hibásan beszélteti alakjait szlovákul. Wlachovský, a tudós szlovakista filológus tudatosan őrzi a hungarus hagyományokat, ugyanakkor felbecsülhetetlen a szerepe a szlovák történeti széppróza újrateremtésében.

Szlovákról szlovákra fordítási kísérletei külön tanulmányt igényelnének. Magyar író magyar narrációjú alkotásainak szlovák reáliáit Mikszáth szlovák írótársai az adott viszonyok között egészen másképp vagy egyáltalán nem láthatták, ezért a „szlovák” Mikszáth a szlovák reáliák belső, bizalmas, azokat sajátjának, hazainak, „uhorskýnak” tartó ismerője, egyedülálló kifejezője. Ezért Wlachovský munkája az egész szlovák művelődés számára eddig elrejtett valóság úttörő interpretálása a mai olvasónak.

Zárjuk Wlachovský Mikszáthja sok ezer oldalának méltatását idézettel a tudós fordító egyik előadásából, 2006-ból a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Szlavisztika – Közép-Európa Intézetben a magyar–szlovák terminológiai kérdésekről rendezett nemzetközi konferencián a tót szó magyarázatából: „A tót lexéma állandósult »szlovák« jelentéssel igen gyakori Jókai prózájában, de ebben az értelemben Mikszáth viszi a prímet. A nógrádi származású Mikszáth és tótjai külön monográfia témája. Prózájában a tót szót és származékait egy autentikusan átélt világ motiválja. A szövegben szociografikus jellegűek, mintha a szerző nem kitalálta volna, hanem csak látva és hallva mindent felfogott, majd vonatkoztatási rendszerként rögzített. A humor és az emberszeretet adott szárnyat Mikszáth sok szárnyaló incipitjének, frázisának, mondatainak és mondásainak. Lehet, hogy ő volt az, aki a butatót frázist útjára bocsátotta, amikor nem célzatosan egyesítette a konkrét jelzőt a tót népnévvel a Kemény koponyák (1898) című elbeszélésében. Mint szerző, igen sok szlovákokról, tótokról, tótocskákról szóló mentális mítosz alá írta a nevét, s ezek mindmáig talán prózájában legfrissebb részei maradtak, és sokat elárulnak a szlovák nép idealizált jelleméről… Kevés szlovák szerző adott olyan képet a tót atyafiakról, mint ő: »Szalad a világ minden dolga szanaszét, mint az összetört tál cserepei. Ide tótok, drótozzátok meg, hadd legyen még együtt, ahogy volt, egy darabig.«” Ezt ma is kívánhatnánk. És ehhez hozzájárulhatna a tót lexéma értelmezése is.

Ez az egység jellemzi Wlachovský gazdag munkásságának másik nagy szeletét, Grendel Lajos szinte teljes életművének fordítását. Olyannal gazdagítani a szlovák szellemiséget, ami megvédi nemzetét az évszázados nemzeti bezárkózástól, hogy vegye észre, a történelemtől kapott mai nemzetállam nem gettósíthatja nemzetiséggé országának magyarságát, mert az egyszerre szerves egysége a mai Szlovákiának és a mai Magyarországnak. Ez pedig már a nemzetek Európájának jövőjét jelzi. Így is kell tekintenünk Grendel betáplálását a szlovák irodalomba, mint a mai egyetemes magyar irodalom alkotóját.

Grendel művei sokszor előbb jelentek meg szlovákul, mint magyarul. A szerző és a fordító nemegyszer együtt dolgozott, gyakran módosították mind az eredetit, mind a fordítást.

Ezért is beszélhetett Peter Zajac 2019-ben a pozsonyi magyar kulturális intézetben tartott előadásában Wlachovský Grendeléről és Grendel Wlachovskýjáról. Kettőjük magyar–szlovák összeforrottsága az egykori természetes egység folytatása évszázadnyi szakadás után, amit Zajac sokat ígérően foglal össze: „Csak később ismerkedtem meg a Szlovákiában élő magyarok traumáival. Például akkor, amikor 1989 novemberében megkérdezett, beszélhet-e a Szlovák Felkelés téri tribünön magyarul, anélkül, hogy kinevetnék. Egyáltalán nem gondoltam ilyesmire, azt hittem, ugrat, de biztosíthattam, hogy beszélhet. Felszólalt, megtapsolták, és nagy boldogan mondta, nem gondolta, hogy megérhet ilyesmit. Rövidke pillanat volt, de volt. Azt sem akarta elhinni, hogy Szlovákiában élő magyar íróként a szlovák PEN Club elnöke lehet. Lehetett, de a klub őutána szlovák senkiházik kezébe került, és jelentéktelenségbe süllyedt.” Grendel pedig Mikszáth utódaként folytatta a régió betagozását, őrzését a világörökségben.

Karol Wlachovský tizenhat kötetet szerkesztett a szlovák irodalomból szlovákul és magyarul, hetvenöt kötetnyi fordítása jelent meg a magyar irodalomból. És neki kellett vállalnia Michal Mudroňnak a szlovákok számára csak most hozzáférhető, magyarul fennmaradt válaszának fordítását Grünwald Béla A Felvidék című, 1878-ban megjelent politikai tanulmányára.

Évtizedekig tanított a magyar felsőoktatásban. Fordításköteteinek jegyzetei, főként Mikszáth-magyarázatai tananyagként szolgálhatnak az egész szlovák művelődésnek. Olyan életmű az övé, amely immár önálló életet él, és hatása felbecsülhetetlen a két nemzet szellemi kapcsolatrendszerében. Életének bizonyos időszakaiban talán maga sem gondolta, hogy a gyűlölet, az elfogultság, a tudatlanság oszlatója, és akaratlanul is a magyar–szlovák megbékélési fogadalom gyakorlati megvalósítója lesz.