Négyéves múló epizódnak bizonyult Erdély egy részének visszatérése, a kortársak azonban a világ természetes rendjének (részleges) visszaállásaként tekintették, és a javában zajló világháború ellenére messze tekintő terveket szőttek. Téli olimpiát akartak rendezni a Radnai-havasokban.
Ez akkoriban nem is számított a valóságtól elrugaszkodott elgondolásnak, miután egy szűk emberöltővel korábban Magyarország, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság alapító tagja, már elnyerte az 1920-as olimpia rendezésének jogát. Balszerencsénkre a NOB erről hozott döntése után néhány héttel kitört az I. világháború, ami nemcsak az olimpiai terveket, de kis híján Magyarországot is elsodorta.
Vesztes államként sportolóink részt sem vehettek a végül Antwerpenben rendezett 1920-as olimpián, 1924-ben Párizsban viszont már ott voltunk, azzal a nagyratörő ambícióval, hogy többet nyerjünk a kisantant bármelyik országánál. Két arany- és négy ezüstérmünkkel ezt a célt jócskán túlteljesítettük,
többet nyertünk, mint a kisantant államai és Ausztria együttvéve.
És ekkoriban ismét felmerült az olimpiarendezés álma.
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1938-as ülése után Muzsa Gyula, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke arról számolt be, hogy Budapest sikerrel pályázhat az 1948-as olimpia megrendezésére. Mivel akkoriban a nyári olimpiát befogadó ország a télit is megrendezhette, a magyar kormány megbízottjai keresni kezdtek egy erre alkalmas helyszínt. Az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés után újra lettek hóbiztos, magas hegyeink, így elhárultak az akadályok a téli olimpia megrendezése elől. A rendezésre esélyt adott a magyar sísport két világháború közötti magas színvonala is, amelyet az is fémjelez, hogy
a magyar fiatalok Svájcban megnyerték a cserkészek alpesisí-világbajnokságát.
Az 1948-ra tervezett téli olimpia előkészületeiről szól a Budapest Film Produkció Olimpiai álom Erdélyben című, Killyéni András Péter: Olimpiai álom a Radnai-havasokban című könyve alapján a Nemzeti Filmintézet támogatásával készült dokumentumfilmje. A filmben szakértőként közreműködő Killyéni Andrástól megtudhatjuk, hogy Déván István, a kiváló síző a síszövetség megbízásából végigjárta Magyarország magas hegyeit, hogy javaslatot tegyen egy téli síközpont helyszínére, de sokáig nem talált minden szempontból alkalmas hegyvidéket. Végül eljutott a Radnai- és a Máramarosi-havasok közötti völgyben nyolcszázötven méter magasban épült Borsafüredre, ahol megtalálta az ideális helyszínt. A hegyeket itt októbertől áprilisig hó borítja, az ezerkétszáz méteres szintkülönbség mellett akár két kilométer hosszú lesiklópályát is ki lehetett alakítani, és Borsáig fel lehetett hozni a vasutat is.
A Magyar Nemzeti Téli Sportközpont makettje (képek a Budapest Film Produkciótól)
Déván István 1941-ben mutatta be a Magyar Nemzeti Téli Sportközpont első tervváltozatát, amelyben már megjelölte, melyik völgyben, melyik patak mentén milyen épületeknek, sportlétesítményeknek kellett felépülniük. Béldy Alajos, az Ifjúság Honvédelmi Nevelése és a Testnevelés Országos Szervezete miniszteri rangú vezetője elkötelezett támogatója volt a programnak, mivel honvédelmi szempontból is fontosnak tartotta, hogy a magyar ifjúság síelni tudjon.
Miután az új országhatárok gyakran magas hegyek gerincén húzódtak, a sísport a hegyivadász-kiképzés része lett,
ehhez pedig alkalmas pályákra volt szükség.
A magyar olimpiai központ tervezői az 1936-os téli olimpiát rendező Garmisch-Partenkirchent tekintették mintának, de minden sportlétesítményt az ottaniaknál nagyobbra és modernebbre terveztek. Ausztriából is hívtak szakembereket, akiknek egyike, Herbert Heis, a német világbajnok sícsapat tagja úgy nyilatkozott az 1941 karácsonyán felavatott lesiklópályáról, hogy ilyen gyönyörű pályát még nem látott Európában. 1943-ban letették a síszövetség ötszáz személyes sportszállójának alapkövét, s az ezerhatszáz méter magas Lóhavas lábánál elkészült a kor egyik legmodernebb hegyi szállodája, az Anikó menedékház. Nevét Iglóiné Eleőd Anikó síbajnoknőről kapta, akinek férje, Iglói László tehetős bankárként komoly összeggel járult hozzá a felépítéséhez.
Szarka Nóra, a dokumentumfilm rendezője az Országútnak elmondta: a film készítésében komoly segítséget jelentett, hogy Eleőd András, a síbajnoknő unokaöccse a stáb rendelkezésére bocsátotta Iglói László öttekercsnyi, 1938 és 1944 között forgatott, kiváló minőségű amatőr filmjét.
Iglói szenvedélyes filmesként rendszeresen forgatott téli utazásaikról, felesége síversenyeiről, s ezek jelentős része éppen Borsafüredhez
kötődik. Az előkészületek során Eleőd Andrással beszélgetve véletlenül derült ki, hogy nagynénje emlékei között filmtekercsek is vannak, amelyeket a filmesek digitalizáltak, s forgatás után nemzeti kultúrkincsként átadtak a Nemzeti Filmintézet Filmarchívumának.
Az olimpiai központnak tervezett Hóvirág Szálloda alapkőletételével egy időben a lengyel Stanisław Marusarz síugróbajnok, a zakopanei sípályák és ugrósánc tervezője vezetésével lázasan dolgoztak a síugrósáncon is. A sportbarátság szép példája, hogy a hazája német megszállása miatt menekültként álnéven hazánkban tartózkodó sportember inkognitóját az ebben az időszakban Borsán megforduló német, magyar vagy norvég versenyzők mindegyike tiszteletben tartotta. A sáncon (is) több ezer ember dolgozott – nem csoda, hogy a fejlesztést a döntően román ajkú helybéliek is örömmel fogadták –, és 1944 februárjára el is készült.
A sánchoz nem készítettek fa- vagy fémszerkezetet, alapjaként a hegyoldal természetes formáját használták ki.
Átadásakor Európa legnagyobb és a világ negyedik legnagyobb síugrósánca volt. 1944-re csaknem teljesen elkészült Magyarország első sífelvonója is.
Az olimpiai álmoknak a bevonuló szovjet csapatok vetettek véget, amelyek porig égették az Anikó menedékházat. A létesítmények nagyobb részét a területet ismét birtokba vevő román állam hasznosította, fejlesztésre azonban évtizedekig nem került sor. Az egykori olimpiai létesítmények közül a Bors vezér Szállóból iskola lett, a Hóvirág Szálloda sokáig luxusszállóként és gyógyfürdőként működött. A pályák megmaradtak, a kétezres évekig síeltek, kisebb regionális versenyeket is rendeztek rajtuk.
Az 1984-es téli olimpia kapcsán még egyszer szóba került Borsa;
a lengyelek Marusarzra emlékezve a keleti blokkal együtt támogatták volna Borsafüred jelölését, de Nicolae Ceaușescu másképp döntött. A diktátor úgy ítélte meg, hogy Románia nem fog aranyérmet nyerni, ezért azután nem látott semmilyen propagandaértéket a rendezésben.
Az egykori létesítményeknek végül a rendszerváltást követő vadprivatizáció adta meg a kegyelemdöfést.
Az egykor a síelőknek teljes luxust nyújtó Hóvirág Szálloda, Európa egyik legmodernebb télisport-létesítménye mára üresen kongó romhalmazzá vált.
A jelenlegi polgármester, Ion Sorin Timiș, aki a dokumentumfilm elkészítéséhez is nyitottan, segítőkészen állt hozzá, felismerte a táj adottságait. Tisztában van azzal, hogy itt valaha a magyarok a téli olimpia rendezésére készültek, és arra törekszik, hogy Borsafürednek újra nemzetközi színvonalú pályái legyenek. Pályázati pénzekből ismét elkezdődött az építkezés, a sífelvonó további szakaszokkal bővül, s újabb sípályák is épültek. Talán mégsem volt hiábavaló elődeink erőfeszítése, s e csodálatos hegyek között néhány év múlva létrejöhet egy új síparadicsom, hasonló ahhoz, amit egykor a Magyar Síszövetség is megálmodott.
Olimpiai álom Erdélyben
Budapest Film Produkció
Forgatókönyvíró-producer: Csortos Szabó Sándor, rendező: Szarka Nóra, vezető operatőr: Polgár Csaba, vágó: Mórocz Péter
A film hamarosan felkerül a Filmio kínálatába.
