◼ Ön szenvedélyesen szereti a magyar kultúrát és történelmet. Miért éppen a magyarok felé fordul ilyen különös tisztelettel?

Hungarológus vagyok, szóval ez tulajdonképpen munkaköri kötelességem. Bár a tanulmányaim megkezdése előtt semmilyen kapcsolatom nem volt Magyarországgal, már az egyetemi felvételi vizsgára készülve teljesen elmerültem a Magyarországgal kapcsolatos ügyekben. Rögtön szerelem szövődött köztünk, bár akkor még igencsak egyoldalú, de abban azonnal biztos voltam, hogy ez az érzés életem végéig velem marad. Minden elolvasott könyv, minden felkeresett magyarországi hely csak tovább erősíti bennem azt a meggyőződést, hogy jól választottam. Persze, ha racionális okokat kellene felsorakoztatnom, miért is lett Magyarország a második otthonom, olyat meg nem igazán tudnék mondani. De hát a szerelem sosem racionális.

◼ Mi késztette arra, hogy megírja a Budapest titkai című könyvet?

Félig tréfásan azt is mondhatnám, hogy a járvány. Hirtelen kicsivel több szabadidőm lett (a mindennapokban turizmussal foglalkozom), és mivel nem szeretem pazarolni az időmet, úgy döntöttem, ezt, ami most az ölembe hullott, a tudomány érdekében használom fel, áttanulmányozom a polcaimon felhalmozódott könyveket. A legfontosabb indokom azonban az volt, hogy valami újat adjak a lengyel olvasóknak, Budapestnek azt a történelmét közvetítsem nekik, amiről még nem hallottak. Sajnos a lengyel történelmi irodalom, az útikönyvek, útleírások vagy a tényirodalom túlnyomó többsége semmi újat nem ad hozzá a lengyelek Magyarországról szóló ismereteihez. Nagyon szeretem Török András Budapest-könyvét, budapesti kalauzát és a Városháza Kiadó könyveit, főként ezek adtak kedvet ahhoz, hogy valami másfélét írjak, mint egy újabb unalmas könyvet, felsorolást a város műemlékeiről.

◼Hogyan dolgozott a könyvön? A lengyel olvasó számára kevéssé ismert fotók, történetek és anekdoták mennyiségéből ítélve nem kevés könyvtári, levéltári kutatásnak, a sajtóanyag alapos feltárásának kellett megelőznie a megírását…

Miután a kiadóval megállapodtunk, milyen történetek kerüljenek a könyvbe, az elmúlt években jócskán felhalmozott jegyzeteimhez fordultam segítségért. Szerencsére otthon van már egy meglehetősen nagy Budapest-történeti könyvtáram, tanulmányaim alatt az Országos Széchényi Könyvtár és más könyvtárak rengeteg dokumentumáról tudtam másolatot készíteni. Természetesen az internetes archívumok is segítettek, hál’ Istennek ott az egész XXI. század megvan, és még a New York Times 1931-es számának elolvasásához sem kellett már a nemzeti könyvtárba mennem (a fekete újságíró, Ramon Costello beszámolója olvasható benne a Gellért fürdőről).
A legnagyobb örömöt azonban a nyomok felfedezése, a tanúk megkeresése és a gondos böngészés jelentette. A könyv több fejezete is skatulyázós módszerrel és teljesen véletlenül íródott. Például az egyik online archívumban Feinsilber Róbert, a legendás ételosztó Róbert bácsi történetéről olvasva akadtam rá egy hírre a jó svádájú szélhámos, Hamrák János esetéről, aki nagyon ügyes módszerrel lopta el a Rottenbiller utca faburkolatát. Az ilyen felfedezések voltak a legélvezetesebbek, mert szinte mindegyikhez detektívmódszereket is alkalmazni kellett.

◼A könyv nagy érdeklődést váltott ki a lengyel olvasók körében. Mi lehet ennek az oka? Ebben az esetben is a közmondásos lengyel–magyar barátságról van szó?

Budapest egészen egyedi helynek számít a lengyeleknek, és – nekem elhiheti – rengeteg rajongója van. A Hungarian Events Facebook-csoport profiljának kezelésekor is folyamatosan tapasztalom, milyen népszerűek a város történetével kapcsolatos bejegyzések és minden Magyarországra vonatkozó érdekesség. Még a magyar fővárostól több mint ezer kilométerre eső lengyel tengerpartról is ismerek olyan rajongókat, igazi Budapest-fanokat, akik egyetlen évet sem tudnak elképzelni anélkül, hogy egyszer, vagy akár többször, ne látogassanak el ebbe a városba. A Budapestre járó lengyelek ugyan már elég jó alapismeretekkel rendelkeznek, mégis régóta felmerült az igény ezek kiegészítésére, bővítésére. Valami olyasmire vágytak, ami még inkább gazdagítja városi sétáik tartalmát. Remélem, ez a könyv meg is tudta adni ezt nekik.

◼Mit gondol, hogyan lehet közelebb hozni a magyar történelmet és kultúrát a lengyelekhez?

Számos módja lehet ennek, különösen most, az internet korában. Csak tudni kell, hol kell keresni és hogyan lehet kiszűrni azokat, akik nem az igazat mondják, vagy féligazságokat közvetítenek Magyarországról (innen is köszöntöm az úgynevezett travel bloggerek és influencerek túlnyomó többségét). Úgy gondolom, Lengyelországban most is nagyon sokat tesznek nemzeteink kulturális közeledése érdekében. A hungarológus hallgatók szerkesztik a Magyazyn.pl című, gazdag tartalmat szolgáltató portált, működik több lengyel–magyar baráti társaság is, és az olyan fordítók is, mint Krzysztof Wołosiuk, Anna Butrym vagy Miłosz Waligórski sok munkával járulnak ehhez hozzá. Irena Makarewicz évek óta foglalkozik Márai Sándor műveinek népszerűsítésével és fordításával, neki köszönhető, hogy Márai hazánk legnépszerűbb magyar írója lett. Gerencsér Tibor krakkói főkonzul barátom szinte nap mint nap találkozik önkormányzati tisztviselőkkel, történészekkel, múzeumi dolgozókkal, hogy fejlesszék a lengyel–magyar kapcsolatokat. Azonban persze az alapokról induló, az egyének által végzett teremtő, XIX. századi lengyel kifejezéssel élve, organikus munka hozza a legtöbb pozitív eredményt. Nagyszerű intézeteket lehet létrehozni, lehet hirdetni a magyarbarát értékeket, s a Lengyelországban élő több ezer magyar, a hungarológusok, az Egerből vagy Tokajból hazatérő turisták képesek a barát, lengyelül a testvér kultúráját leginkább népszerűsíteni.

◼Sok európai város esetében beszélhetünk konkrét, egyedi genius lociról. Ön szerint miben rejlik Budapest szellemiségének egyedisége?

Prágához, Krakkóhoz vagy Bécshez hasonlóan Budapest is hordoz magában egy sajátos genius locit. Véleményem szerint ez azon alapul, hogy Budapest nem akarja magát kiadni valami másnak, nem próbál erőszakkal más városhoz hasonlítani. Nem csal, nem mondja, hogy ő a legjobb hely a világon, hogy ő a „Kelet Párizsa”. Emlékezzünk csak arra, hogy a Monarchia idején második Bécs akart lenni, épületei az osztrák épületekhez próbáltak hasonlítani. Persze azt sem állítom, hogy ideális város lenne. Tulajdonképpen két Budapest van: az arany díszek és cicomák a New York-palotán, és a józsefvárosi Bókay és Práter utca sarkán a földön heverő, összegyűrt cigisdoboz. Ez a két Budapest nem tud egymás nélkül létezni, szükségük van egymásra. Budapest szellemének különlegessége, hogy mindig is egységes, hatalmas gond volt. Mert ugye Budapestnek nem volt gyerekkora. Rögtön nagynak született.

◼Micsoda pontos megfigyelés! És még mely magyarországi helyeket kedveli, különösen Budapesten kívül?

Nem lenne elég időnk rá, hogy mindet felsoroljam, de… Vannak helyek, ahova mindig visszatérek. Rajongok a Balatonért, és az áhítatához nem is kell megmártóznom benne, szeretem a tó körüli összes települést, az egész vidék egyedi hangulatát. Megkönnyebbülést ad a pannonhalmi nyugalom, a bajai halászlé illata, de még az örökké üres váci piac is hasonló örömet tud nekem okozni. Az utóbbi években újra felfedeztem a Dunántúlt, és egyre jobban megszeretem. Tanulmányaim alatt a barátaimmal hetente utaztunk az ország különböző pontjaira, ami rengeteget segített az ország és az emberek megismerésében. Hungarológus évfolyamtársnőmmel nagyon megszerettük Kosztolányi prózáját, és egyfajta sajátos rituálét is alakítottunk köré: a Kerepesi temetőben rendszeresen felkeressük és rendbe tesszük a sírját. Így még azt is el tudom mondani, hogy a városi temető is rendkívül elhanyagolt, de én még a sírkert e lepusztult területe iránt is rajongást érzek.

◼Úgy látom, tele van ötletekkel, amik új, Magyarországról szóló könyvekhez is elegek lehetnek. Mik a jelenlegi tervei?

„Ha meg szeretnéd nevettetni Istent, mesélj neki a terveidről” – mondogatta Woody Allen, de én vállalom ezt a kockázatot, és elárulom, hogy még három kötetre való ötletem van. A kérdés csak az, lesz-e olyan kiadó, amelyik meg akarja majd őket jelentetni. Fellebbentve a fátylat a titokról: az egyik könyv a kortárs Budapestről szólna, persze a múltjába is merülve, egyfajta mostani városkép a magam szemszögéből nézve. A második a Budát és Pestet kettéválasztó Dunáról szólna, a rakpartok történetéről, az épületeiről, de az emberekre is gondolva. Engem például hosszú évek óta lenyűgöz a hídmester szakmája. Úgy gondolom, ha nem lennék hungarológus, akkor ezt a szakmát szeretném űzni. A harmadik kötet a magyar főváros műemlékeinek szövevényes történetéről szólna, valamint arról, hogyan változtatta meg a város világát a politika és a társadalmi hangulat. Persze egy dolog az anyagokat összegyűjteni, megint más az írás, nem is beszélve a kiadásról, ami a látszattal ellentétben nem is olyan egyszerű. Ha vannak olvasók, akik szívesen olvasnak ilyen történeteket, örömmel ismertetem meg velük ezeket a témákat, s válaszolom meg a kérdéseiket. Ha megkérnek rá, és persze, ha nem feledkezem meg róla.

 

Az ELTE Szláv és Balti Filológiai Intézetének adjunktusa beszélgetett Waldemar Kugler hungarológussal, a magyar kultúra szerelmesével, a Sekrety Budapesztu (Budapest titkai) című könyv szerzőjével.