A délszláv háborúk boszniai szakaszát (1992–1995) lezáró, amerikai nyomásra 1995. november 21-én megkötött daytoni békeszerződés Boszniát két, széles önállóságú „entitásból”, autonóm egységből álló decentralizált államként határozta meg: az egyik a Szerb Köztársaság (Republika Srpska, RS), a másik a tíz kantonra osztott bosnyák–horvát Bosznia-hercegovinai Föderáció (Federacija Bosne i Hercegovine, FBiH). A központi hatalom kompetenciáját a minimumra szűkítették (nemzetközi jogalanyiság, szimbolikus szféra); noha nyitva hagyták a bővítés lehetőségét, struktúráját és döntéshozatalát pedig a három „konstitutív”, azaz államalkotó nemzet – bosnyák, szerb, horvát – trializmusára építették. Ezért például a kollektív államelnökség egy-egy bosnyák, szerb és horvát tagból áll, akiknek a fontosabb döntéseket konszenzussal kell meghozniuk. Emellett Dayton előírta békefenntartó katonai kontingens kiküldését is (ez ma már csak az alig hatszáz fős EUFOR), és egy nemzetközi főmegbízott kinevezését, akinek a jogosítványát 1997-ben gyakorlatilag protektori hatalommá bővítették: törvényeket hirdethet, politikusokat válthat le stb.
Bonyolult, költséges, sőt az etnikai megosztottságot konzerváló szerkezetet hozott létre Dayton, de akkor ez volt a legtöbb, amit el lehetett érni. A közvetlen cél az volt, hogy véget vessenek a háborúnak, ezért nyújtani akartak valamit mindhárom félnek: a bosnyákoknak Bosznia oszthatatlanságát, a szerbeknek és a horvátoknak a decentralizált és konszenzuális kormányzati rendszert. Hosszabb távon pedig azt remélték, hogy ez a berendezkedés alapul szolgálhat a Boszniát revitalizáló államépítésnek.
A daytoni rendelkezések végrehajtása sosem volt problémamentes, de a békefolyamat első évtizede sikeresnek mondható. Haladt a gazdasági újjáépítés (időnként évi tízszázalékos növekedéssel), s a politikai reformokkal sikerült valamelyest racionalizálni az államszerkezetet. A „kisebbségiek” (RS-beli bosnyákok és horvátok, FBiH-beli szerbek) közhatalmi jelenlétének megerősítésével enyhült a két entitás etnonacionális karaktere, létrejött a közös hadsereg, a határőrség, a bűnügyi hatóság, a titkosszolgálat (ez utóbbi a magyar szakember, Kocsis Kálmán irányításával), megkötötték az uniós társulási szerződést. Azonban a legfontosabbat, az ország belső kohézióját nem sikerült megteremteni. Voltak biztató jelek, az eurointegráció közös célja együttműködésre ösztönözte a három nemzeti elitet, az európai renoméját visszaszerezni akaró poszt-miloševići Szerbia és poszt-tuđmani Horvátország is támogatóan viselkedett. De az integráns Bosznia iránti elkötelezettség lényegében csak a népesség felét kitevő bosnyák közösségre korlátozódik (a 3,3 milliós lakosság további harminc százaléka szerb, tizenöt százaléka horvát).
2006–2008-ban megfordultak a pozitív trendek. Ennek részben külső okai voltak. Montenegró és Koszovó függetlensége ismét felpörgette a szerb szeparatizmust, a pénzügyi világválság begyűrűzése, majd a Covid-krízis megviselte a gazdaságot, az eurointegrációs perspektívák beszűkülése csökkentette a nemzeti elitek kooperációs készségét, a konfrontatívabbá vált orosz Balkán-politika pedig (amely 2014 óta arra törekszik, hogy a balkáni feszültségek élezésével is törlesszen Ukrajna nyugati támogatása miatt) reményeket keltett a szeparatistákban.
Ráadásul 2005–2006-ban az EU és az USA, túlzottan optimistán értékelve az addigi haladást, újabb javaslatokkal állt elő a központi hatalom megerősítésére. Ezt a szerbek hidegen fogadták, attól tartva, hogy a centralizáció elvezethet az RS Daytonban elismert állami jellegének lefokozásához, egyszerű területi autonómiává szűkítéséhez. Végül beleegyeztek egy enyhített alkotmánymódosítási csomagba, ami viszont a 2006. áprilisi parlamenti szavazáson a Haris Silajdžić körül tömörülő, az új változatot csak kozmetikázásnak tartó bosnyák radikálisok ellenállásán bukott meg. Az októberi választásokon pedig Silajdžić irreális, sőt kifejezetten revansista jelszavakkal nyerte el a bosnyákoknak járó államelnökségi tagságot, többek között követelve, hogy számolják fel az RS-t mint a „külső agresszió és genocídium következményét”. Válaszul az RS kormányfői pozíciójába 2006 februárjában visszatért (és első, 1998–2001-es miniszterelnöksége idején még kompromisszumkész, de idővel egyre nacionalistábbá váló) Milorad Dodik is emelte a tétet. Eleinte Dayton „megvédését”, majd egyre gyakrabban Bosznia életképtelenségét és az RS önállósághoz és függetlenségi népszavazáshoz való jogát hangoztatta.
Az elszakadást azonban nem hirdette ki, referendumot sem írt ki, aminek fő oka Belgrádnak ezt a lépést ellenző visszatartó ereje. Szerbiától persze most sem idegen a Boszniával való kettős játék. Egyfelől hangoztatják a területi sérthetetlenség tiszteletben tartását, a belügyekbe való be nem avatkozást, másfelől hátországul szolgálnak az RS számára, számtalan politikai, gazdasági, infrastrukturális szállal Szerbiához kötve azt, s nyitva tartják az ajtót a szecessziós opció előtt is. De mindaddig óvakodni fognak az uniós perspektívát lenullázó lépésektől, ameddig Szerbia számára fontosak az EU-kapcsolatok (s a szerb–orosz kapcsolatok látványos gesztusai ellenére, legalábbis ma még, ez a szerb külpolitika első számú prioritása). Emellett mutatnak jelek arra, hogy Dodik elkezdett kínossá és „önjáróvá” válni Aleksandar Vučić szemében. A szerb államfő el sem ment január 9-én az RS kikiáltása harmincadik évfordulójának ünnepségére, s arra is felszólította Dodikot, hogy függessze fel a központi intézmények bojkottját.
A függetlenségi jelszavakkal Dodik 2006 óta őrzi a boszniai szerbek vezérének pozícióját, most éppen az államelnökség szerb tagjának posztját betöltve. Silajdžić a következő választásokon elbukott, álláspontja azonban mérsékelt formában, az „etnikai megosztottságokat meghaladó egységes demokratikus köztársaság” platformjaként – aminek Bakir Izetbegović, a legnagyobb bosnyák párt (SDA) vezére gyakran hangot ad – domináns maradt a bosnyák térfélen.
Az elmúlt évtizedben Bosznia egy helyben toporgott ezek körül a problémák körül: előrelépés nem történt, de a dezintegráció visszafordíthatatlanságával fenyegető lépést sem tett senki. Tavaly azonban a feszültségek újra felizzottak. Július 23-án Valentin Inzko, akkori főmegbízott – aligha pusztán személyes döntésként, melynek háttere azonban nem világos –, a büntető törvénykönyv módosításával bűncselekménnyé nyilvánította az 1992–1995-ös népirtások tagadását. Ezzel az RS teljes elitjét potenciális vádlottá tette, ugyanis a szerb álláspont szerint történtek ugyan súlyos bűncselekmények szerb részről is, de azok nem voltak – Srebrenica sem – népirtás jellegűek és mértékűek. Ezért az RS-parlament arra hivatkozva, hogy közvetlen támadás érte az RS létét, úgy döntött, hogy megkezdi a korábban összállami szintre átruházott jogosítványok RS-kompetenciába való visszavételét, valamint hogy az Inzko-törvény visszavonásáig az RS bojkottálni fogja a központi intézményeket. Ezzel minden korábbinál nagyobb kihívás érte a daytoni projektet.
Az országot a horvát szeparatizmus is fenyegeti. A horvátság helyzete sok szempontból jól rendezett. Létszámukhoz (nemcsak az országos tizenöt százalékhoz, hanem az FBiH-n belüli huszonkét százalékhoz képest is) felülreprezentáltak a közös intézményekben, rendelkezhetnek horvát állampolgársággal, a kantonális berendezkedés pedig széles autonómiát biztosít a horvát többségű megyéknek. Azonban a horvát nacionalisták számára Bosznia-Hercegovina függetlensége mindig is az „anyaországuktól” és a nemzettársaiktól való elszakítást jelentette (éppúgy, mint a szerb nacionalizmus szemében), s kevesellték azt, amit Daytonban kaptak. Ezért a horvát politikát két évtizede domináló Dragan Čović HDZ-elnök legalább az FBiH-ba való „bezártság” megszüntetését és egy önálló horvát entitás létrehozását szeretné elérni. A nacionalista érzelmeken kívül azonban reális problémák is állnak a horvát elégedetlenség mögött. A létszámuk, s ezért érdekérvényesítő képességük folyamatosan csökken, s ezzel a bosnyák oldal időnként vissza is él. Ebben a tekintetben jelenleg a legnagyobb probléma a választási rendszer, amely lehetővé teszi, hogy a központi hatalomban a horvátok számára fenntartott helyeket olyan horvát jelöltek nyerjék el, akik pozíciójukat inkább a bosnyák voksoknak köszönhetik. A horvátok ezért választójogi reformot követelnek, bírva ebben Dodik taktikai segítségét és Zágráb támogatását (aminek Zoran Milanović államfő időnként igen élesen, az 1990-es évek tuđmani stílusában ad hangot).
Bosznia állandó instabilitása és a nemzetközi támogatás költségei (amelyek egyébként nem rendkívüliek, a helyi GDP négy-öt százalékára tehetők) rendre előhívják az ország felosztásáról szóló spekulációkat. Tavaly például egy Janez Janša szlovén kormányfőnek tulajdonított (de Janša által tagadott) tervezet keringett a sajtóban, miszerint Jugoszlávia felbomlására az etnikai szempontú határkorrekciókkal kellene végre pontot tenni. S valóban, Bosznia jövőjét előítéletektől mentesen, realista módon kell megközelíteni, egyetlen opciót sem eleve kizárva. A nemzetközi közösségnek minden megoldást el kell fogadnia, amely háború nélkül végrehajtható, és amelyben maguk a boszniai felek meg tudnak egyezni. Ha ez a megoldás a szétválás, akkor azt is: ha a délszláv együttélést nagyban (Jugoszláviában) nem sikerült fenntartani, miért kellene azt kicsiben (Boszniában) a végsőkig erőltetni? Sőt, olyan szituáció is kialakulhat, mint 2008-ban Koszovó kapcsán, hogy az érdekeltek általános egyetértése nélkül kell a gordiuszi csomót átvágni.
Ma még azonban Bosznia nem jutott el ilyen dezintegrációs „point of no return”-re. Határozott és támogató nemzetközi fellépéssel még mindig racionálisabb az „államépítés” és az európai integrálás folytatása. Erre a most folyó egyeztetések lehetőséget is adnak.
A felosztás viszont, ha talán végrehajtható is háború nélkül, súlyos gyakorlati nehézségek és emberi szenvedések nélkül semmiképp. Csak három probléma ennek érzékeltetésére: Az RS területe nem egybefüggő: nincs földrajzi kapcsolat a nyugati (krajinai, Banja Luka környéki) és a keleti (Drina menti, Szerbiával határos) területek között, ráadásul az utóbbit gyakorlatilag kettévágja az FBiH-hoz tartozó gorazsdei enklávé. Ezeknek ma csak közigazgatási jelentőségük van, de a határok áthúzásakor éles konfliktusokkal járnának. Számolni kell a dominóhatással, mert az RS elszakadása belobbanthatná az észak-koszovói szerb és az észak-macedóniai albán szecesszionizmust, a magukat cserbenhagyottnak érző bosnyákok között pedig az iszlamista radikalizmust. Ami pedig az emberi oldalt illeti: a népesség mintegy negyede ma is „kisebbségiként” él (bosnyákok az RS-ben, szerbek az FBiH-ban, horvátok az FBiH bosnyák többségű kantonjaiban). A felosztás az ő helyzetüket drasztikusan fenyegetné, és újabb menekülthullámokat generálna. Jobb tehát Bosznia-Hercegovina problémáira racionális válaszokat keresni, semmint Pandora szelencéjét nyitogatni.
A szerző egyetemi tanár, az ELTE BTK történész-politológusa
