– A rendszerváltás után bár rengeteg könyv jelent meg Erdélyben, nagyon kevés jutott ki az anyaországi könyvforgalomba. A budapesti kiadó, amelyet átvett, tudna vagy szándékozik ezen a helyzeten segíteni?
– A Heraldika könyvkiadó, nem könyvkereskedés. Tellér Tivadarné Sarolta, aki korábban működtette, nyugdíjba vonulásakor azt mondta, hogy vagy megszünteti, vagy eladja. Megvettük tőle. Kár lett volna megszüntetni ezt a komoly hagyományokkal és harmincéves múlttal rendelkező kiadót. Ami a terjesztést illeti: mi már is igyekeztünk megvetni a lábunkat mindenhol, hiszen erdelyikonyv.hu címen saját webáruházat üzemeltetünk, amely révén ki tudunk szolgálni bárkit – érdekes, hogy a vevőink kilencven százaléka magyarországi. Másrészt sikerült könyvnagykereskedésekbe is bekerülni, így benne vagyunk könyvforgalomban úgy a Tortoma, mint a Heraldika kiadványaival.
Valóban fontos kérdés, hogy Erdélyben kiadott könyvekkel mennyire lehet jelen lenni Magyarországon. Azt tudom ajánlani bárkinek, hogy keresse meg azokat, akik ezzel foglalkoznak. Ha az egyikkel nem megy, akkor majd a másikkal sikerül az együttműködés. Nyilván van, aki zátonyra futott, de én úgy érzem, hogy nekünk sikerül kellőképpen jelen lenni a magyarországi könyvpiacon. Ehhez az is szükséges, hogy az ember ne csak a könyvesboltok polcaira kerüljön be vagy a web áruházakba, hanem könyvbemutatókat is tartson, amelyekről aztán ír a sajtó. Nem is beszélve arról, hogy ha a közösségi oldalakon is népszerűsítjük magunkat, akkor biztosan ránk találnak az olvasók. A másik pedig, hogy a könyvkiadók egy része temeti a könyvkiadást. Szerintem előre kell nézni. Mi azt csináljuk, hogy olykor olyan könyvekkel rukkolunk elő, amelyek megállják a helyüket piaci szempontból is, olykor támogatás nélkül is, és ezeknek a jövedelméből pályázati pénzekkel együtt olyan könyveket is ki tudunk adni, ami szívügyünk, de nem termel profitot. És ez fontos, mert egy könyvkiadó nemcsak üzleti vállalkozás, hanem értékmentő, közvetítő szerepe is van. Például most kiadtuk hasonmásban Nagybaczoni Nagy Vilmos a Románia elleni hadjárat című három kötetes munkáját, aminek eredetije mára könyvritkaság. Hasonlóan fontos kiadvány az 1896-ban Thaly Kálmán kezdeményezésére épített hét millenniumi emlékművet bemutató sorozatunk. Ezek közül az egyik a brassói Cenk-hegy tetején levő Árpád-szobor, amit már 1913-ban felrobbantottak azok, akiknek nem tetszett. Erről Kovács Lehet István írt egy könyvet, amit ott, a Cenken, az eredeti helyszínen mutattunk be. A másik a nyitrai Zobor-hegyi emlékmű a története - ebből már csak néhány kő maradt. A munkácsi várhegyről, a pusztaszeri, a pannonhalmi, a zimonyi és a dévényi emlékművekről is megjelentetünk majd egy- egy könyvet. Célunk, hogy mindenik kötetet az adott helyszínen mutassuk be.
– Három esztendeje a Magyar Örökség Díj kuratóriumának erdélyi képviselője.
– Negyedévente hét személynek, művészeti csoportnak vagy Karpát-medencei értéknek ítéljük oda a díjat, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében adunk át. Ez szép és nemes feladat, szívesen is csinálom. Azáltal, hogy időnként elismerjük a szórványban élők munkáját egy-egy díjjal, komolyan tudjuk lelkesíteni őket a kitartásban. Nyilván nemcsak a szórványban lévő személyekre figyelünk, de számomra ez egy kicsit érzékeny téma.
– Ön kezdeményezte a magyar szórvány napját.
– Immár több mint tíz éve vetettem fel, hogy november 15., Bethlen Gábor születésének és halálának napja legyen a magyar szórvány napja. Egyrészt azért, mert Marosillyén született, Dévától húsz kilométerre napnyugat felé, másrészt azért, mert Bethlen Gábor Erdély történetének egy nagyon pozitív személyisége, erőt adó, példaértékű a személye. Javaslatomat elfogadta első ízben az RMDSZ kongresszusa, utána pedig a Magyar Állami Értekezlet. Végül a Magyar Országgyűlés ezt törvényerőre emelte, így november 15. a Magyar Szórvány Napja lett.
