A második világháború után a német és a magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgárokat kollektíven háborús bűnösnek nyilvánító, vagyonuk elkobzását előíró Beneš-dekrétumok ellenére hanyag (vagy éppen emberséges) szlovák tisztviselők nem minden érintett vagyont államosítottak, némelyik ma is eredeti tulajdonosa vagy leszármazottai nevén szerepel a telekkönyvekben.
Bosszantó helyzet, különösen, amikor a Pozsony környéki autópályák építésekor földterületük kisajátításakor fizetni kell(ene) ezeknek a tulajdonosoknak. De van megoldás, hiszen a szóban forgó dekrétumok, a szlovák (és a cseh) demokrácia nagyobb dicsőségére, ma is a hatályos jog részei, s mivel ugyebár a tulajdonjogi követelés egy jogállamban nem évül el,
az elkobzást ma is végre lehet hajtani. Legalábbis a földalap és a szlovák kormány szerint.
Az intézkedés pusztán anyagi motivációját jól mutatja, hogy mit sem törődnek olyan jogi apróságokkal, mint a tulajdonos pontos azonosítása. Bugár Viktor, a kárvallottak jogvédelmét szívügyének tartó jogász szerint a határozatokon sokszor hiányoznak az olyan személyes adatok is, amelyek alapján az egykori földtulajdonos kilétét kétséget kizáróan meg lehetne állapítani. A földalap gyakran egyszerű névegyezés alapján hajtja végre az állami tulajdonba vételt.
Gubík László, a Magyar Szövetség elnöke emlékeztet, hogy amikor a magyarok
uniós szinten szóvá teszik a kollektív bűnösség továbbélését a szlovák jogrendben, az állami vezetők minduntalan csak történelmi, már érvényüket vesztett
dokumentumokként emlegetik a Beneš-dekrétumokat. Ám ha az célszerű, a holt betű érdekes módon megelevenedik. Az állam ilyenkor egy korábbi adminisztratív hiba puszta „korrekciójára” hivatkozik, mondhatnánk, csupán helyreáll a kizökkent szlovák jogrend…
Nyitókép: Fortepan, adományozó: Rózsa László
