„Én láttam őt, az egyszerűt, nagyot, / s hallottam bölcs szavát is messze, rég. / Hadd kérdezzem meg most, hogy itt hagyott: / Megérdemelted őt, emberiség?” – tette fel a kérdést 1965-ben, a százötven esztendeje született Ludwig Philipp Albert Schweitzer halálakor Áprily Lajos. Életének alapelve – amelyet nem csupán vallott, de a mindennapokban meg is valósított – az „Ehrfurcht vor dem Leben”, azaz az élet tisztelete volt.

„Akkor találtam meg létem célját és értelmét, amikor felismertem az élet tiszteletének elvét, amely magában foglalja az erkölcsi világigenlést

(…). Az ember csak akkor erkölcsös, ha magát az életet tartja szentnek, a növényekét és az állatokét éppúgy, mint az emberét, és igyekszik a lehetőséghez képest segítséget nyújtani minden szükséget szenvedő életnek… Az igazán erkölcsös ember szemében minden élet szent, még az is, amely emberi szempontból alacsonyabb rendűnek tűnik” – írja.

Albert Schweitzer százötven éve, 1875. január 14-én született

az elzászi Kaysersbergben (ma Franciaország), evangélikus lelkész fiaként. Gyermekéveit Gunsbachban töltötte. Ötévesen ült először az orgonapadba. A középiskolát Mulhouse-ban végezte, ahol 1893-ban érettségizett. A strasbourg-i egyetemen teológiát és filozófiát, Párizsban, Charles-Marie Widor (1844–1937) magyar származású orgonaművésznél, a Saint-Sulpice-templom orgonistájánál orgonát kezdett tanulni. Nemcsak a játékkal ismerkedett, hanem a hangszer szerkezetét, építésének módját, technikai részleteit is tanulmányozta. Egy későbbi francia mondás szerint

„öreg négereket ment meg Afrikában, öreg orgonákat Európában”.

A strasbourgi Szent Tamás templom orgonáját Schweitzer tervei alapján újították fel (képek a Wikipediáról)

 

Kant vallásfilozófiájából doktorált 1899-ben Berlinben. Teológiai disszertációját 1901-ben írta meg Az utolsó vacsora különböző, egymástól eltérő, újabbkori történeti értékelésének kritikai bemutatása címmel, s 1906-ban publikálta. Az átdolgozott kiadás 1913-ban Tübingenben jelent meg A Jézus-élet-kutatás története címmel. 1902-ben habilitált evangélikus teológiából (A messiási titok és Krisztus szenvedésének misztériuma), majd docensként működött az egyetemen és a Szent Miklós-templom (Paroisse Saint-Nicolas) lelkészeként szolgált. Közben zenei tanulmányait is folytatta. 1905-ben jelent meg Johann Sebastian Bach című műve franciául, 1908-ban pedig egy új, német nyelvű Bach-monográfiát adott ki.

1912. június 18-án vette feleségül Helene Bresslaut (1879–1957), Harry Bresslau (1848–1926) zsidó származású történész lányát. Helene férjéhez hasonlóan

sokoldalúan képzett orvosmisszionárius, ápolónő, szociális munkás, nyelvész, szerkesztő, szociológus volt, méltó és egyenrangú társa minden területen.

Lányuk, Rhena 1919-ben született.

Schweitzert egyetemista korában ragadta meg egy missziós folyóirat Uram, itt vagyok, küldj engem! című felhívása, amelyben sürgős segítséget kértek a missziós területeken orvosi gondozás nélkül szenvedőknek.

Helene Schweitzer-Bresslau és Albert Schweitzer 1913-ban Lambarénében

 

A lelkész-teológus szégyellte, hogy európai, amikor Afrikába a németek például egy évben

tizenötezer katonát küldtek és csak egy misszionáriust és egyetlen orvost.

Huszonöt évesen határozta el, hogy még öt esztendeig lelkészként szolgál, harmincéves kora után azonban már orvosként akar Isten rendelkezésére állni. Saját életét is meghatározta az élet tiszteletének általa kidolgozott etikája, amely

„a tudósnak nem engedi meg, hogy csak a tudományának éljen, ha mégoly hasznos is abban”.

„Mindenkitől megkívánja, hogy életének egy darabját másoknak odaadja”.

Emiatt 1905-ben orvosi tanulmányokat kezdett Lüttichben (Liège), a kormány külön engedélyével. 1912-ben avatták orvossá. Orvosdoktori disszertációját 1913-ban írta. Harmincnyolc évesen indult Francia Egyenlítői Afrikába, a mai Gabonba, ahol Lambarénében 1913-ban kórházat alapított. Vallotta: „Jézust nem a könyvekből lehet megismerni, hanem a követésből.”

 A kórház régi épületei (Tropenmuseum, Amsterdam)

 

Az Ogoué folyó partján egy hatszáz méter hosszú és száz-kétszáz méter széles földsáv, kihasítva az áthatolhatatlan őserdőből és egy cölöpökre állított faház: ez volt a lambarénéi missziós telep. Az első időkben a rendelés a szabad ég alatt folyt. Később egy használaton kívüli tyúkólból lett a rendelő. Idővel elkészült az első barakk is, benne két négyszer négy méteres helyiség, a rendelő és a műtő.

Mivel alig talált munkásokat,

saját kétkezi munkájával építette a gyógyításhoz minimálisan szükséges épületeket. „Reggel orvos voltam, délután építész”

– emlékezett vissza. A régi kórház bambuszkunyhói állandó karbantartást igényeltek. A viharok után be kellett foltozni a lyukakat a tetőkön, amelyeket két-három évente újra kellett építeni. Schweitzer ilyen körülmények között kezelt az első kilenc hónapban mintegy kétezer beteget.

Albert Schweitzer 1955-ben

 

A francia hadsereg 1914-ben, az első világháború kitörésekor házi őrizetbe vette őt és feleségét, mint ellenséges németeket. 1917-ben kitoloncolták, és fogolytáborba internálták őket Franciaországba. Schweitzer ezt az időt etikája kidolgozására használta fel. A jót például így definiálta:

„Jó az, ami az életet védi, megtartja és építve előbbre viszi és a rossz az, ami az életre érdemest elpusztítja, az életet a maga fejlődésében gátolja, visszaszorítja.”

A háború végén a házaspár visszatért Elzászba. Schweitzer újra a Szent Miklós-templom lelkésze lett, és a strasbourg-i kórházban orvosasszisztensként kezdett dolgozni.

Nathan Söderblom svéd történész, evangélikus püspök (1866–1931) közbenjárására előadásokat tartott Svédországban, orgonahangversenyeket adott és hanglemezfelvételeket készített. Így fizette vissza adósságait, és gyűjtött pénzt az őserdei kórház átalakításához.

Albert Schweitzer Eivind Grovennel

 

Afrikába történő visszatérése, 1924 után is gyakran utazott Európába, hogy előadásokat tartson, orgonakoncerteket adjon, így biztosítva a pénzügyi hátteret. Újjáépítette és berendezte kórházát, ahol sok kitűnő orvos – köztük a magyar Goldschmidt László – dolgozott vele. Az épületet több ezer olyan afrikai beteg fogadására tették alkalmassá, akik közül háromszáz leprás volt. Schweitzer munkáját 1952-ben béke Nobel-díjjal ismerték el,

Amikor elterjedt a híre, hogy a kitüntetéssel járó

pénzdíját rövid úton a lambarénéi kórházához szükséges anyagokra és felszerelésekre költötte el, norvég lapok mozgalmat indítottak „népbéke-díj”

elnyerésére, s amikor Schweitzer néhány nappal később távozott Norvégiából, háromszáztízezer koronás csekket vihetett magával, amely majd a kétszerese volt a Nobel-békedíj összegének.

Lambarénében 1964-ben (fotó: Gert Chesi)

 

Schweitzer rendszeresen és örömmel prédikált az egyszerű afrikai embereknek. A helyiek gondolkodásmódját és élményvilágát megértve Jézust sem úrnak, sem királynak, sem más hatalmas európainak nem nevezte, hanem törzsfőnöknek, akitől nem kell félniük, amiként démonoktól vagy őseik szellemétől vagy egymás bosszúvágyától, mert ha Jézus a törzsfőnök, az életük szabad és biztonságban van. „S azok,

akik akarják, hogy Jézus valóban ura legyen a szívüknek, békességet nyernek és boldogok lesznek,

és tudni fogják, mit jelent Isten országát szívünkben hordozni.” A hálás bennszülöttek az „Oganga”, azaz a Nagy Fehér Varázsló megtisztelő címet adományozták neki.