Az Egyesült Államokban november 8-án rendezendő félidős kongresszusi választással egy időben Kaliforniában – amely az Egyesült Államok legnépesebb és legliberálisabb tagállama, ahol a legutóbbi elnökválasztáson a választók kétharmada a demokrata Bidenre adta voksát – a tagállami alkotmány kiegészítéséről is szavaznak. Az állam kongresszusának demokrata többsége egy többféleképpen értelmezhető szövegezéssel (amelyből a késői abortusz lehetősége is levezethető) saját
alkotmányába kívánja iktatni az abortuszt, mint alapjogot.
Az abortusz ügyében az amerikai politikában és társadalomban tapasztalható mély megosztottság ellenére
még az ezredforduló után is létezett egy minimális konszenzus, hogy tudniillik a magzatelhajtás rossz,
kerülendő. Korábban még a liberális ikon, az elnökfeleség és elnökjelölt Hillary Clinton is „szomorú, egyenesen tragikus” döntésnek nevezte azt. A Demokrata Párt programja egészen 2012-ig azt a politikai célt fogalmazta meg, hogy az abortusz – amellett, hogy legyen biztonságos és legális – legyen ritka is.
Ám a progresszívek felfedezték, hogy a „legyen ritka” azt üzeni, hogy ha nem ritka,
ha gyakori, az rossz. Ez pedig szerintük olyan negatív értékítélet, ami az életpárti (pro life) tábor sajátja, ezért azt a választáspárti (pro choice) tábor semmiképp
sem vallhatja magáénak. Különben is: ha a terhesség művi megszakítása a nők önrendelkezési jogán alapul („az én testem, az én döntésem”), akkor milyen alapon mondhat ítéletet bárki arról, hogy a két szóba jöhető alternatíva (megtartom-elvetetem) közül az érintett melyik mellett dönt?
Az abortusz nem kerülendő erkölcsi-emberi rossz, vallják, hanem két egyenértékű alternatíva egyike,
így aki azt rossznak tartja, az indoktrinál.
E gondolatmenet következtében a demokraták pártprogramjába a „safe, legal and rare” helyére az „abortion on demand, without apology” – „abortusz kérésre, bocsánatkérés nélkül” került. Mivel abortuszon átesett nő bocsánatot csak önmagától és meg nem szület(he)tett gyermekétől kérhet, az utóbbi kitétel a posztabortusz szindrómát hivatott elhessegetni. (Aki találkozott már olyan nővel, akit évtizedek után is az emészti, hogy „azt a gyereket meg kellett volna tartani”, és időnként még vele is álmodik, az aligha tagadja, hogy e szindróma valóban létezik.)
Az (új)progresszív értelmezés szerint az abortusz a női öntudat, büszkeség és bátorság ünneplendő és csodálandó tanúbizonysága,
legalább annyira, mint egy leszbikus vagy transznő coming outja. Mindebből következnek a pro choice aktivistáknak a pro life – zömmel vallásos – intézmények elleni kampányai, sőt az utóbbi időben elszaporodó erőszakcselekményei, melyeket azzal indokolnak, hogy azok a nem kívánt terhességek megtartásához, a születendő gyermek felneveléséhez vagy örökbefogadásához nyújtott segítséggel valójában indoktrinálják a nőket.
Ez nagyon hasonlatos ahhoz, ahogy az LMBTQ-szervezetek támadják és ellehetetlenítik az atipikus szexuális viselkedés, vágy, identitás, irányultság megváltoztatását célzó konverziós terápiát, még akkor is, ha a terapeuta szakképzett pszichológus-pszichiáter, és arra a kliens/páciens önként, saját akaratából vállalkozik. Ezt „áltudományos” volta miatt teszik, azt állítva, hogy a terápiák – melyek számos területen képesek elérni a személyiség megváltozását – a szexuális viselkedés, vágy, identitás, irányultság stb. esetén nem, mert az megváltoztathatatlan, „kőbe vésett”, így a terapeuta feladata csak az önelfogadtatás lehet.)
Az abortusznak a nő önrendelkezési jogából való levezetése és a „stigma” (értsd: az abortusz rossz, megelőzendő és elkerülendő) elvetéséből következik, hogy
a baloldal győzelme akkor lesz teljes, ha az abortusz a szülés pillanatáig lehetséges lesz,
még akkor is, ha a magzat az anyaméhen kívül is képes életben maradni – ez már több USA-tagállamban teljesült. Akkor lesz teljes a progresszív győzelem, ha eltörlik a terhesség megállapítása és a műtét közötti várakozási időt és a kötelező – az újabb nem kívánt terhesség megakadályozását célzó – konzultációt; ha megszűnik a térítési díj;
ha az abortusz helytelenítése gyűlölet-bűncselekménynek minősül,
melyért letöltendő szabadságvesztés is kiszabható, s ha a magzatelhajtás végrehajtását lelkiismereti okokra hivatkozva egyetlen orvos sem tagadhatja meg, mert az működési engedélyébe kerül. A progresszív-liberális baloldal célja ez, ne legyen kétség.
Kérdés, miként vélekednek minderről a polgárok. A Rasmussen Reports nevű közvélemény-kutató céget (nevét első elnöke, Scott Rasmussen után kapta) 2003-ban a pártos-manipulatív közvélemény-kutatásoktól megcsömörlött konzervatív szakemberek hozták létre, s máig arról ismert, hogy egyértelmű, félreérthetetlen és félreértelmezhetetlen kérdéseket tesz fel.
Ez a cég október 12-én az abortusz kapcsán tizenkilenc kérdést tett fel 1216 kaliforniai választópolgárnak, akik reprezentálják a népszavazáson való részvételüket valószínűnek mondók sokaságát. (Így a válaszok 95 százalékos valószínűséggel legfeljebb ±3 százalékkal térnek el a teljes sokaság véleményétől.)
A legfontosabb eredmény:
a terhességmegszakítást csupán 14 százalék tenné lehetővé a születés pillanatáig
és 13 százalék az első hat hónapban. Tehát a választók bő negyede számára a hat hónap elfogadható. A másik irányból nézve: 15 százalék egyáltalán nem engedélyezné, míg 19 százalék csak az első, 34 pedig az első három hónapban. A válaszadók 6 százalékának nincs kialakult véleménye.
Az engedélyezés határidejét tekintve az egy hónapot 79, a három hónapot 60, a hat hónapot 27, a teljes kilenc hónapot 14 százalék támogatja. Az egy hónap lehetetlenül rövid határidő, ám a három hónapnak (ezt mondja a magyar szabályozás is) – biztos a többsége. Látható, hogy
a terhesség előrehaladtával elvész az abortusz többségi támogatása.
Az alkotmánykiegészítést 59 százalék támogatja (augusztusban még 66) és 33 százalék ellenzi. Választáspártinak 55, életpártinak 36 százalék mondja magát, de augusztusban ez még 62, illetve 31 százalék volt. Ugyanez nők esetén 57 és 36 százalék, ám augusztusban még 65, illetve 31 százalék volt. A támogatók, illetve a választáspártiak aránya a cég elemzése szerint azért csökkent – bár még így is biztosnak látszik a többségük –, mert a választók egyre inkább
ráébrednek, hogy Gavin Newsom demokrata kormányzó az alkotmánykiegészítésre hivatkozva a szülés időpontjáig akarja az abortusz lehetőségét
kiterjeszteni. Ezt a szélsőséges álláspontot képviseli Biden elnök, és hat tagállamban már jogszabályba is foglalták.
Az abortuszpártiak lényegesen többen vannak, mint az alkotmánykiegészítést támogatók. Az abortuszpártiság távolról sem jelenti azt, hogy helyesnek tartanák a szülés pillanatáig lehetővé tett abortuszt.
A történet nem az életpártiak és választáspártiak (pro life és pro choice) ellentétéről, nem is a nő önrendelkezési jogának és a magzat életjogának viszonyáról szól, hanem arról, hogy a törvényhozók a nem kívánt terhesség nem orvosi indikáció alapján történő megszakítására annak hányadik hetéig adjanak lehetőséget.
Az orvosi indikáció nélküli terhességmegszakítás nem jog, még kevésbé alkotmányos alapjog, hanem meghatározott feltételek teljesülése esetén a terhesség első három hónapjában adott lehetőség. Nem mondhatunk le arról, hogy a magzatra (jövendő) emberként tekintsünk, akinek életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg. Ahogy az a magyar Alaptörvényben szerepel.
