És az emberek is egészen hasonlók hozzánk. Hiszen a lengyelek és a magyarok Európa hobbitjai. A szerző újságíró, a Sieci című lengyel hetilap főszerkesztője.
Nehezen felejthető a pillanat, amikor egy szép nyári napon a tihanyi apátság magasából először pillantjuk meg a Balatont. Minden bizonnyal ez az egyik leglátványosabb, érzelmekkel, valószerűtlenséggel teli kilátás a világon. A látvány felülmúlhatatlan, teljes, a legapróbb részletéig következetes. Tökéletes kompozíció. A háttér pedig a gyönyörű, a magyar állam születése környékén alapított bencés apátság, ma csodálatos barokk, lengyel lévén pedig nehéz a barokkot nem szeretni. A távolból is látható kéttornyos apátságban temették el I. András királyt, és – ahogy azt minden lengyel idegenvezető áhítattal jelenti ki – ő az egyetlen magyar uralkodó, aki eredeti temetkezési helyén nyugszik. Főként a lengyelekre, akik tudják, mit jelent a megszállás és a pusztulás, tesz e tény nagy benyomást. A forró levegőben úgy tűnik, az ember ezer évből hallja pengék csengését, a töltött puskák dörrenését, az ágyúk lövéseit. E hangok különböztetik meg a lengyeleket és a magyarokat térségbeli szomszédaiktól. Értelmetlen gyönyörűen felújított, ápolt cseh vagy szlovák kisvárosokban keresni e zenét. Lengyelországban, még a leginkább isten háta mögötti helyek zegzugos piacterein is korok és stílusok nemzeti ízléstelenséggel fűszerezett kakofóniája szól a második világháború megtörte történelmi és kulturális folytonosságról, amelyből a fennmaradás véres akarata hallatszik ki. Magyarországon ugyanez van. Az egykor a Habsburg–oszmán határ szabdalta, s a második világháború frontját adó Balatonon is. És a levendulás Tihanyban is, azon a helyen, ahol Magyarország utolsó királya, IV. Károly töltötte utolsó napjait magyar földön. Nem szabad, hogy megtévesszen minket az idilli tálalás.
A kommunizmus idején a Balaton mítosz volt Lengyelországban. Valahol, a messzi délen, nem is feltétlenül Magyarországon terült el a mi állítólagos „riviéránk”, egy napsütötte, meleg vízű paradicsom, tele nyugati stílusú látnivalókkal, színes, bár kissé elmosódott képeslapokkal, és – ki tudja? – talán még gyönyörű pálmafákkal is. Hogy melyik országban van mindez, az nem is számított. Sok honfitársunk járt ekkoriban délre, kereskedni, de a mítoszt ez nem törte meg. A frottírral és üvegkristállyal teli táskákkal utazó kiskereskedők nem pusztíthattak el egy álmot. Azért sem, mert a nemzet üzleti érzéke igazán lenyűgöző mértékben fejlődött a szürke, zűrös nyolcvanas években. Hiszen, emlékezzünk csak vissza, a lengyel GDP csak a késő kilencvenes években érte el a hadiállapot előtti szintet, a Szolidaritás és az átmenet közötti évtized mély gazdasági összeomlása sokaknál szegénységet hozott.
A nyolcvanas évek balatoni kommunistái nem táplálták a mítoszt. Óvatosan igyekeztek kitérni előle. A propagandát egy igazán eszes és hatékony csapat intézte, amelynek tagjai tudták, hogy az elérhetetlen luxus és az elvesztegetett lehetőség felvillantása csak irritálná a közt. Ha Magyarországon a propagandához nyúltak, azt főként gazdasági összefüggésben tették. Olyan dolgos társadalmat mutattak, amely a nagy erőfeszítéseknek és a politikai bölcsességnek hála – értsd: elutasítva a sztrájkokat – teli polcokkal és hatalmas választékkal rendelkező üzletekhez jutott. Ez aztán világos tanács volt egy önfejű és kiéheztetett társadalomnak. Azonban süket fülekre talált. Emlékszem is egy tudósításra, amelyben arról számoltak be, egy magyarnak két állása is van, hogy egyről a kettőre jusson. A szüleim ezen őszintén megrendültek. Úgy vélték, ilyesminek a sugalmazása a mindennapi munkába belefáradt, nagyon nehéz életet élő embereknek egyszerűen szemtelenség.
De térjünk vissza a Balatonhoz! A családom valójában senkit sem ismert, aki járt volna a Balatonnál. Olyat sem ismertünk, aki látta volna a bolgár Aranypartot, vagy a jugoszláv Adriát, ezeket a Balatonnál is vonzóbb helyeket (elvégre a tenger mégiscsak tenger). Ez talán „osztálykérdés” volt, hiszen ilyen utakra a pártállam vezető tisztségviselői és a sikeres nagyvárosi értelmiség tagjai jártak, nem a Lengyel Népköztársaság északkeleti felén élő tanárcsaládok. A nyolcvanas évek kiváltságait kihasználó nómenklatúra tagjai meg nem szívesen kérkedtek ilyesmivel, hiszen akkoriban mindenben politika volt. Tudták, hogy ez nem lenne helyes, hiszen még a tévéhíradóban is nyíltan beszéltek arról, hogy egy kicsit talán javulhat a helyzet, de sokkal jobb biztosan nem lesz. Meg talán földrajzi kérdés is lehetett. Szülővárosom, Olsztyn ezerhuszonegy kilométernyire fekszik Tihanytól, Varsó nyolcszázharminchatra, Katowice pedig ötszázötvennégyre. Lengyelország nagy ország. A mélyen a közép-európai térségbe ágyazott Kislengyelország vagy Szilézia földrajzi látószöge teljesen más, mint Warmiáé, ahonnan minden borzalmasan messze van. Egyedül Kalinyingrád van közel, de oda akkoriban egyáltalán nem lehetett eljutni, és manapság sem könnyű. Egyébként is, jobb, ha nem reszkírozunk. Marad Mazúria, benne a mi „mazúriai tengerünk”, a nagy Śniardwy-tó, a maga száztizennégy négyzetkilométernyi felületével, amely azért több mint ötször kisebb a „magyar tengernél”, de már magával azzal a tulajdonságával is hatással volt gyermeki fantáziámra, hogy ködben nem látni a túlpartját.
A Śniardwy és a hozzá csatornákkal és árkokkal kapcsolódó többi tó alkotja a százhúsz kilométer hosszú Nagy Mazuri-tavak útját. A Śniardwy és háromezernyi többi tavunk csodálatos és szeretjük is őket, de lehetetlenül hideg a vizük. Ahogy a Balti-tengeré is az. A déli emberek számára egy Balti-tengeri nyaralás különösen furcsa lehet. Júliusban annak a valószínűsége, hogy egy kéthetes ott-tartózkodás nagy részében nem fog esni, véleményem szerint egyenlő a nullával. Az augusztus már valamivel jobb, de erre sincs garancia. Mindez persze nem jelenti azt, hogy egy Balti-tengeri tartózkodásnak ne lennének előnyei. Óh, éppen ellenkezőleg! A hideg, jódos szél, a sötét hullámok ugyanolyan jó stresszűzők, mint a pannon napsütés. Az esős nyaralás pedig remek családi kaland, kis romantikával és nagy adag elszántsággal fűszerezve, ami mind szükséges ahhoz, hogy ellenálljunk a kísértésnek, lerövidítsük a vakációt, és meleg otthonunkba meneküljünk. Érdemes kipróbálni.
És akkor már csak a fürdés kérdése marad. Mi, lengyelek, legalábbis azok, akik már nem a legfiatalabbak, százszor, de talán ezerszer is megcsináltuk ezt a szinte indián bátorságpróbának beillő tettet. Néhány ritka augusztusi napot leszámítva, a jeges vízbe lépés – a Balti-tengeré még hidegebb, mint a Mazuri-tavaké – mindig rendkívüli lelkierőt igényel. Szenvedés szokott lenni. És ez teljesen független az alkalmazott technikától; lehet lassan, centiméterenként beereszkedni, és lehet azonnal is belemerülni. Ráadásul, minél idősebb az ember, annál nehezebb. Ehhez képest, a tenger és a tó előnyeit ötvöző Balaton mindig meleg egy lengyelnek, a valószínűtlen fajtából, még akkor is, ha felhők úsznak az égen. Kijelenthetjük, a Balaton, ha felhők társulnak a kissé meleg leveséhez, maga a kapituláció. Hát persze, a jólét mindnyájunkat megront, de megértőnek kell lennünk önmagunkkal szemben.
A Balaton és a Balti-tenger összehasonlítása megkerülhetetlen. A Balti-tenger is érdekes tapasztalat a lengyel idegenforgalmi szektor számára. Ez a jelenség európai szinten is egyedülálló. Ez az ágazat olyan, mint az egész lengyel kapitalizmus: ragadozó, brutális, könyörtelen, ugyanakkor elképesztően kiterjedt, létfontosságú és hatékony. Úgy rabolhat, mint egy profi gazember, megszerezheti az utolsó złotydat, egy halvacsora közben is erős belső lelki hullámzásnak tehet ki, hiszen már evés közben tudjuk, hogy túlfizetünk. Nem jellemzi semmiféle koordináció, minden „üzletember” a saját politikáját követi, maga építi fel magát, maga tervez, maga népszerűsít. Koordinációt és tervezést csak a folyamatosan magasan tartott árak ügyében fedezhetünk fel, amit évtizedek óta egyetlen súlyos, komoly érvvel indokolnak: a balti szezon nyolc héten át tart, nekik meg egész évre kell pénzt keresni. Összességében káosz, ugyanakkor dinamizmus, ravaszság és szorgalom is. Ennek fényében a Balaton – döbbenet. Éttermek vannak körülötte, amelyek szemmel láthatólag évtizedek óta folyamatosan működnek. Lengyelországban az ilyen stabilitás rendkívül ritka jelenség. Vannak helyek, amelyek teljesen elégedettek a helyzetükkel és nem kívánkoznak olyat elérni, ami összezúzza, felemészti és végül elpusztítja őket. Az árak pedig, persze nem mindig, kifejezetten következetesnek, mértéktartónak, kiegyensúlyozottnak látszanak. A területrendezés is jobbnak tűnik, mindennek megvan a maga helye: a szállodáknak, a kereskedelemnek és a szórakozásnak. Lengyelországban a területrendezés rendkívül rosszul szokott sikerülni, valószínűleg a nemzeti karakter kirívó ellentmondásai miatt. Ennek fényében Magyarország sokkal jobban védi „tengerét”. De miért is nem igazi tenger? Feleslegesek az idézőjelek.
Évtizedek teltek el, a rendszerek összeomlottak. A németekhez, az osztrákokhoz, de akár a csehekhez képest sincs sok lengyel manapság a Balatonnál. Néhány sziléziai, akiknek a balatoni nyaralás egyszerű és olcsó. De tőlük eltekintve a nyári szünidőben Magyarország főként tranzitország: lengyel autók százezrei rohannak Pozsonyon és Nagykanizsán, majd Zágrábon keresztül a horvát Adriára, amelyet honfitársaink nagyon kedvelnek. Az egyre gyorsabban egyre többet kereső, saját viszonylagos sikerein is kissé megdöbbent társadalom (az utóbbi negyedszázad egész történelmünk leggyorsabb anyagi növekedésének időszakát jelentette!) folyton éhes és rendkívül sokszínű, mindenki mást keres: valódi trópusokat és átható egzotikát, egyre forróbb tengereket, vagy kényelmes és olcsó ajánlatokat a turisztikai szupermarketből. Az hat ránk, amit a 2017. évi párizsi konzervatív nyilatkozat szerzői a következőképpen fogalmaztak meg: „Úgy tűnik, társadalmaink az individualizmusba, az elszigetelődésbe és a sterilitásba sodródtak. A szabadság helyett a fogyasztói és a médiakultúrának való eltompult alávetettség alakult ki. Ki kell mondanunk az igazat: a hatvannyolcas generáció pusztított, nem épített. Vákuumot hozott létre, amit most a közösségi média, az olcsó turizmus és a pornográfia tölt be.” Az „olcsó turizmus” említése ebben az összefüggésben először elgondolkodtató, de végül igazat kell adnunk. Ez olyan betegség, amely a szegénységből kilábaló országokat talán jobban is érinti, mint a régi Nyugatot. És ennek megvan a maga következménye. Ahogy gyakran mondjuk: az utazás tanít, de sokszor el is kábít. Ha valaki keveset tanul közben, visszatérve még annál is kevesebbet fog tudni.
Egy olyan játékban, ahol a decibel és a látszat számít, a Balaton nem nyerhet. De az idő előnyére játszik. Ma elfeledett gyöngyszem Lengyelországban, csak arra vár, hogy újra felfedezzék a lengyelek. Biztos vagyok benne, hogy fel fogják fedezni, hihetetlen történelmi, kulturális és borgazdagságával együtt. Hiszen olyan hely, amelyre a már elcsépelt „mágikus” jelző kivételesen jól használható. Közel van, de mégis nagy utazás az ismeretlenbe. Izgalmas, mint a 82-es út, amelyen észak felől megközelíthető, és amiben tényleg van valami a 66-os Chicagótól Los Angelesig tartó amerikai útból. Mi is? Talán kanyarok, a gyalogos és a vasúti átkelők és természetesen lassításra késztető gyönyörű kilátás? Valamilyen homályos ígéret. Mélyen a történelembe ágyazódott ígéret, hisz a „Balaton” név szlávul „sáros tavat” jelent. Paradox módon világosabb és érthetőbb, mint a teuton lovagok által elhagyatott Mazuri-tavak poroszoktól örökölt nevei, amelyek nyelvileg semmit sem jelentenek a szlávságnak. Érdekes paradoxon: a magyar tenger neve, Tihanyéhoz hasonlóan, nagyon közel áll hozzánk, szláv „szelídség” hallik belőle, a mazúr tenger – a Śniardwy – pedig nem mond semmit. Semmit.
Köztünk szólva, biztos vagyok a Balaton nagy visszatérésében a lengyel képzeletbe, vagy inkább a felfedezés a megfelelő szó, hisz a kommunista idők mindent felforgattak, még a nyaralást is groteszkké változtatták. Ne feledjük, még két-három év és már Lengyelország minden sarkából legalább kétsávos gyorsforgalmi úton juthatunk el a szlovák határhoz. A plasztikturizmus is elmúlik majd, hisz mennyit lehet enni még ugyanabból az unalmas ételből? És akkor majd honfitársainkhoz az a hír is eljut, hogy a nem is oly messzi szomszédunknál – mert Magyarország történelmi és mentális okokból is Lengyelország valódi szomszédja – olyan a vidék, mint egy Tolkien-regényben. És az emberek is egészen hasonlók hozzánk. Hiszen a lengyelek és a magyarok Európa hobbitjai.
Mészáros Andor fordítása
Borítókép: Urbán Tamás/Fortepan
