Topolovó és a határ túloldalán fekvő Livek között sűrű erdő és meredek hegyi utak vannak. Egy szinte láthatatlan vonal választja el egymástól ezt a két, egymásba fonódó, mégis idegen országot. A határt én is alig érzékeltem, vendéglátóimmal mindvégig anyanyelvünkön beszéltünk és a telefonom egész idő alatt a hazai hálózathoz csatlakozott.

Nyár végén tértem vissza Topolovóba, amikor az erdők már sejtették, hogy vörösbe, bordóba és sárgába fordulnak. Megebédeltünk a konyhában, ahová besütött a szeptemberi nap fénye, befejeztük a verseskötetet és a fordításokat. Műveim a hely részeivé váltak, az engem befogadó falura utaltak, ez adott címet nekik, inspirálta őket, választotta szereplőiket. Szerzőként én néztem át és javítottam a szöveget, a többiek majd más szerepekben virrasztanak írásom felett, olaszra fordítják, hozzáadják a gondolataikat, illusztrációikat. A találkozó ugyan sikeres volt, mégsem sem mertem álmomban sem remélni, hogy valóban elkészül a könyv, második verseskötetem.

Az ősz hamar véget ért. A határ, még mielőtt hívatlanul és bizonytalanul tavasz válthatta volna a telet, lezárult. Ugyanaz a határ, amelyen kislányként oly sokszor keltem át, anélkül hogy észrevettem volna. A határmenti falvakat összekötő vad szerpentinekre köveket szórtak és sziklákat gördítettek, nehogy az emberek autóval átkelhessenek. Könyvem szerkesztője gorenjskói falujába vonult vissza, illusztrátorom Velencéből visszament Topolovóba, előszavam szerzője Nova Gorica-i otthonában rekedt, lánya pedig ugyanabban a házban, ahol korábban én laktam, a határ túloldalán. Én Ljubljanából a szlovén vidék mélyére vonultam vissza, távol a szlovén-olasz határtól.

Az önkéntes vesztegzár különböző döntési lehetőségeket kínált. Mindenkinek magának kellett elhatároznia, győztes lesz-e, vagy áldozat. Szorongva számolja a napokat, elzárva az ismert világtól, vagy a számítógépe eldugott virtuális rejtekhelyeiről előszed befejezetlen verseket, novellákat, regényvázlatokat. Bevallom, én mindkettőt tettem. Szorongva számoltam a napokat, hosszúkat sétáltam, könyvet írtam. Az ezer és egyféle fizetős munkával töltött végeláthatatlan hónapok után először – mivel a határ átjárhatatlan maradt – teljesen könyvemnek szentelhettem magam, végre elnyerte végső formáját.

Alig egy év elteltével térek most vissza Topolovóba, közhírré teszem kis könyvemet. Számomra ő háborús gyermek, jobb jövőt ígér, győzelmet a pusztítás felett, reményt a reménytelenségben.

A fordítást a 2020-as lakiteleki Németh László Fordítótábor szlovén műhelyének tagjai, Molnár Szilvia és Minarič Martin készítették. (műhelyvezető: Mészáros Andor)