a kutyák megérzik, ha
egy közülük már nincsen,
át akarnak mászni a kerítésen,
nem érdekli őket se húskonzerv,
se maradék, se jutalomfalat.
a kutyáim azt is megérzik,
amikor elütötték a szomszédjukat.
ő a kisbuszt ugatta,
a kutyáim őt,
a kisbusz az embert,
aki közbe akart avatkozni,
az ember a kisbusz sofőrjét,
aki már nem tudott,
apám a kutyát, aki
törött koponyával is
elfutott a megállóig,
a kisbusz előtt megállók egymást,
majd megint a saját szomszédjukat,
aki visszafordul a nyitva hagyott kapun,
mattfekete szemeteszsákot keres
és felelőst.
azt hiszi, nem látják,
megöleli a zsákot,
amikor összeszedi az úttestről.
apám visszajön,
a kutyáim a kerítés rései közt
szimatolnak, idegesek, nem férnek oda.
úgy szorítom a nyakörvüket, mintha
a saját koponyámat félteném.
a kutyák nem látják a pirosat,
én nem akarom.
az emberek felszállnak,
apám becsukja a kaput,
a kutyáim nem kérnek enni,
így ment ez eddig is,
vigasztaljuk egymást.
a kisbusz mosható,
a megállóban pedig
haltak már meg emberek is.
