Bevallom, tudat alatt mindig is szorongtam, rettegtem ettől a naptól. János régóta tartó betegsége nemcsak őt fárasztotta ki fizikailag és lelkileg, de mindazokat, akik közel álltak hozzá, így engem is. A testi leromlás és felépülés – jobban mondva orvosi felépítés – hullámvasútjának egyre csökkenő amplitúdójú és hullámvonalú szinuszgörbéje 2026. január 26-ra végleg kiegyenesedett, nyugvópontra jutott, megállt: a lélek elszállt, a test maradt. Gyarlón önmagunkat is becsapva bármennyire is próbáltuk megtéveszteni tudatunkat ebben a halálos játszmában, az életvonal egy gyors hét leforgása alatt összehúzódott és egy határozott ponttá zsugorodott az öröklét igézetében. Ám ez a pont nekünk felkiáltójel, mert ismerjük a paradox mondást: „Mindig a másik ember hal meg, nem mi.”
A szomorú reggeli hírrel szinte órák alatt megtelt a közösségi háló: „Életének hetvenhetedik évében elhunyt Aknay János, a kortárs magyar festészet egyik legmeghatározóbb alakja, a nemzet művésze, Kossuth-díjas alkotó." Kulturális intézmények, múzeumok, szervezetek, egyesületek, galériák, gyűjtemények, lapok, barátok, kollégák és magánszemélyek egymás után írták meg és osztották meg gondolataikat, megemlékezéseiket, értékeléseiket, az alkotóval kapcsolatos szubjektív érzéseiket, emlékeiket, élményeiket az interneten. S estére már gyertyák sokasága virrasztva égett János műterme előtt a Szentendrei Régi Művésztelepen.
Magam a szokatlanul korai s ezért bennem rossz érzést ébresztő telefonhívás mellbevágó üzenete után majdhogynem megnémultam, egyszerűen elhagytak a szavak, s csak János utolsó festményével céloztam a visszafordíthatatlan eseményre Facebook-oldalamon. A megrázó kép címe: Egyedül. Egy ferdén metszett guillotine-élű, vörös-kék mezőben hosszú nyakkal, ég felé tartott, félig felénk forduló fájdalmas arccal, oldalnézetben tartott fél testtel, magára vett krisztusi tartásban áll a művész határozott fekete-fehér ecsetvonásokkal, egyben érzékeny és leheletfinom gesztusokkal megrajzolt, esendően szenvedő éteri alakja.
Amióta megszerkesztettük a 2009-es életműalbumát, majd az Aknay János: hommage weboldalát, közös megállapodásunk szerint én tartom nyilván (regisztrálom, sorszámozom) munkáit. Ezért állítom, hogy ez az utolsó műve, amelyet nagyobbik fia, Csaba fotózott le és küldött át nekem. De még beszéltem a festményről Jánossal a halála előtti héten, amelyről nem is annyira visszatartott, inkább szókimondó, bár szaggatott őszinteséggel megvallotta: „Én vagyok az.” „Tudom én azt nagyon jól, János!” – válaszoltam neki elérzékenyülten a mobilomba. Mert akárhány krisztusos és/vagy megváltós portréját láttam életében, az mind ő volt valamiképpen, még akkor is, ha olykor-olykor egyikben-másikban a korán elhunyt lélektestvér és művészbarát, Matyófalvi (Matyó) Gábor (1947–1998) arca is felsejlett a magáéval együtt. Ám János szenvedéstörténeti azonosulásaiban sohasem volt semmiféle blaszfémia! Ez a kísértés ab ovo hiányzott belőle. Tehát ennek az Egyedül című képnek a kinyomtatott változata még január 26-án este felkerült a szentendrei Vajda Lajos Stúdió Péter Pál utcai Pinceműhelyének külső falára egy szöveg kíséretében: „Aknay János 1972-ben a Vajda Lajos Stúdió egyik alapító tagja volt. Hosszú évekig töltött be elnöki tisztséget. Tartása és a művészet iránti töretlen elkötelezettsége erőt sugárzott és követendő példaként szolgált mindannyiunk számára. (…) Ha arra jársz, gyújts egy gyertyát!”
Együttműködésünk a nyolcvanas évek második felétől máig igen szoros és termékeny volt. Termékeny még akkor is, amikor némiképp meglazult a kapcsolatunk, de a barátságunkat soha nem adtuk fel. Sok róla szőtt elemző és/vagy lírai írásom a tanúja ennek.
„Vajon meddig tart az út a földtől az égig? Hány lépésben, hány létrafokban, hány ecsetvonásban, hány képben s mennyi időben mérhető? Vajon hányszor és hányszor kell az embernek, a festőnek talajától elrugaszkodnia ahhoz, hogy függőleges emelkedésében, vertikális rugózásában – a mindig újra és újra átélt, megismételt élményen túl – egyszer végleg abban a megfoghatatlanban, abban a fénylő örökben ragadjon s ragyogjon?
Vajon hány és hány megfestett ház, hány és hány fehérben izzó lak és katedrális, hány és hány színpompás templom emlékéből épül fel az az Egyetlen labirintus, amelynek eszményképe az Új Jeruzsálem felénk közelítő, aláereszkedő paradicsomi víziójából testesül a lélek állandó lakhelyévé, otthonává, kristálypalotájává, amelyben bolyongani s amelyben tartózkodni jó?
»Vajon hány angyal fér el egy tű fokán«, amikor elképzelni sem tudjuk e lények anyagát, súlyát, tömegét, térfogatát, lévén azok szellemi (testű) lények? Vajon hány és miféle angyal képét kell megjelenítenie a festőnek ahhoz, hogy soha, de soha ne vesszen el, soha, de soha ne szűnjön meg benne a feltörekvés, a fenntartózkodás, az átlényegülés érzése és képessége?” – tettem fel költői kérdéseimet egyik régebbi írásomban János működésével kapcsolatban.
Mert amikor Aknay János visszatérő égi lényekkel népesítette be városkulisszáit: az angyalos geometria hívévé szegődött. Amikor az Égi Jeruzsálem képével érvelt: az angyali geometria építőjeként lépett fel. Amikor magyar vonatkozású szenteket, Krisztus-arcokat, korpusztöredékeket és evangéliumi történeteket festett: a Biblia értelmezőjévé vált. Amikor védő-, őrző- és festőangyalokat alkotott, az égi szférák húrjain játszott. Mert „amint a mennyben, úgy a földön is” – mondták az örökérvényűséget felmutatni képes pillanatképei.
Mert a jó festő mindig és mindenkor az örökkévalóság, vagyis az örökös készenlét, az éberség nézőpontjából alkotja meg műveit. Tehát minden egyes műve lebegés: elhívatás az alászállásra és az emelkedésre. Érzékiségének egyedüli célja: egy magasabb rendű szellemi állapot elérése és kifejezése. Úgy is mondhatnánk, hogy a jó művész az örökkévalósággal érintkező lelkét keveri festékszíneibe, absztrakt és/vagy szubjektív képformáiba. És Aknay János jó művész volt, mert képeinek kegyelmi íve a földtől az égig ér. Utódaiként, tanítványaiként mondjuk, reméljük, talán már maga is az égben tartózkodik, s hamarosan a mennyek országába ér…
Íme, a sikeres festő, aki szinte mindent megkapott az élettől, amire vágyott, bár lelkileg és fizikailag sokat szenvedett. Emberútjának delén új életet lehelt belé a Jóisten, kapott még egy esélyt, amellyel igen jól sáfárkodott. Végső lejtmenetében orvosai többször visszahozták a klinikai halálból, de közösségei, hívei, képzőművész barátai és ismerősei határon innen és túl, akikért sohasem restellett kiállni, s akiket sohasem szűnt meg képviselni, támogatni, pártolni és szeretni, nem utolsósorban pedig a benne működő kifogyhatatlan alkotóerő mindig talpra állította őt. Mindig, a legvégső, az utolsó, az égbe rugaszkodó nagy ugrásig…
Életednek hetvenhetedik évében, Isten veled, János!
Nyitókép: Cseke Csilla: Aknay János portréja (MTI/MTVA)
