Túl a biennálén

 

A Dózsepalota és a gyűjteménye már önmagában is turistalátványosság, ám az intézmény rendre megörvendezteti a látogatókat egy-egy nagy volumenű tárlattal is, korábban például Bosch-, Tintoretto-, Manet-, Henri Rousseu-kiállítással. Idén nemcsak, hogy kortárs művészt hívtak meg, ráadásul nem is egy kiállítást, hanem egy hatalmas, egybefüggő festményinstallációt láthatunk Anselm Kiefertől (1945). Ez a projekt ebben a program- és kiállításdömpingben is elviszi a pálmát, mely a 2022-es évi velencei programok közül a legnagyszabásúbb és legütősebb, sőt megkockáztatom, az év egyik legjelentősebb munkája. A 2020-ban és 2021-ben kifejezetten a Dózsepalota számára készült festmények sorozata a Sala dello Scrutinio terében helyezkedik el, és szorosan kapcsolódik a mennyezeten látható harminchárom monumentális festményhez. A kiállítás címe: Ezek az írások, ha elégetik, végre egy kis fényt vetnek.

 

A bőr és a redő motívumát legszemléletesebben a látványos, helyspecifikus Pregnant White Within Me (2022) mutatja meg, az óriási dudor, amely kitágítja a galéria architektúráját, és a test, az épület és a határvonalak újrarajzolására utal. Ezek az objektek optikai csalódásokra hajaznak, ugyanis szemből nagy foltnak látszódnak, a fehér művek ráadásul szemből egyáltalán fel sem tűnnek, csak oldalról nézve látható az előttünk dudorodó tárgy. Egészen más típust képvisel az a mű, mely egy ágyúból rálő vagy belevág az Akadémia falaiba. Amennyire izgalmasak az installációi, plasztikái, annyira utánérzések és gyengék a festményei.

 

Anish Kapoor kettős kiállításának második helyszíne a Moria-hegy a gettó kapujában (2022) című monumentális, új alkotásával kezdődik, amely a bejárati csarnok mennyezetéből kiemelkedik, és kifejezetten a Palazzo Manfrin részben felújított terei számára készült. Ez a függő szilikon- és festéktömeg egy kihívásokkal teli helyiségbe kalauzolja el a látogatókat, amelyekben hasonló szilikonművek (2013–2015), valamint Kapoor hosszú és tekintélyes karrierjének számos jelentős alkotása látható, köztük az ikonikus pigmentmunka, a White Sand Red Millet Many Flowers (1982). A kiállítás másik terét a tükörmunkák sorozata borítja és torzítja a néző elvárásait az előttünk állókkal kapcsolatban.

 

Aki személyesebb történetekre vágyik, azoknak kifejezetten ajánlható a Marlene Dumas open-end című kiállítása a Palazzo Grassi összes szintjén. Marlene Dumas 1953-ban született a dél-afrikai Fokvárosban. A brutális apartheid rezsim alatt nőtt fel. Továbbtanulni Amszterdamba ment 1976-ban. Jelenleg is ott él és dolgozik. Pályafutása első éveiben kollázsairól és szövegeiről volt ismert, manapság főleg olajjal, vászonnal és tintával papíron dolgozik. Munkái nagyrészt portrékból állnak, amelyek a szenvedés, az eksztázis, a félelem, a kétségbeesés univerzális ábrázolásai, de gyakran a festészet aktusának megjegyzései, művészettörténeti reflexiók is. Alkotásai során olyan képeket használ, amelyekből ihletet merít, legyen szó újságokról, magazinokról, filmfelvételekről, filmekről vagy polaroidokról, amelyeket ő maga készített. „Művész vagyok, aki másodkézből származó képeket és első kézből származó érzelmeket használ.” Fő témái: a szerelem és a halál, nem és faj, ártatlanság és hibáztatás, erőszak és gyengédség; az intim szférát a társadalompolitikai szempontokkal, hírekkel és a művészettörténet fő témáival ötvözi.

 

A Palazzo Grassiban több mint száz műve látható. Ezek közül különös figyelmet érdemel A festő (1994), melyen Dumas a lánya fényképe nyomán önarcképet fest, azaz gyerekként, gyerektesttel, vagy A halott Marilyn (2008). Marilyn Monroe-ról rengeteg kép készült életében, ezt azonban egy boncolási fotó alapján festette, mely mintegy az amerikai álom végét is jelenti Marlene Dumas számára. A számos mű között szintén fontos a Dora Maar (Picasso síró nője) (2008). Dora Maar nemcsak több művész modellje volt, hanem saját jogán fotós is. Amikor Picasso elhagyta, a síró képet Man Ray készítette róla, aminek alapján igen kegyetlen módon Picasso is megfestette a Síró nőt, később Dumas is, de nyilván az empátia nézőpontjából. Az Homage to Michelangelo (2012) festményen Michelangelónak nem korai, „harmonikus”, világhírű Piètájára reflektál, hanem a késői, már manierista Rondanini Piètára, ahogy Mária megpróbálja felemelni fia holttestét. Gyászt látunk, egy anya kétségbeesett küzdelmét, hogy megbékéljen fia elvesztésével, de nem tud.

 

 

Persze ezeken a kiállításokon kívül még számos időszaki tárlat látható a nyáron Velencében: a Guggenheim Múzeumban egy szürrealista kiállítás, mely szorosan kapcsolódik a Biennále központi kiállításához, Marc Quinn, Katharina Grosse, Lucio Fontana, Antony Gormley, Georg Baselitz, Paula Rego és még számos csoportos kiállítás. Szóval, aki nem a szokványos turista látnivalókra vágyik, különösen gazdag programkínálattal találkozhat.