Immár negyedszázados múltra tekint vissza a biennálé, ám ennek ellenére mégsem került igazán a figyelem középpontjába. Gyaníthatóan ennek nem az érdektelenség az oka, hanem inkább az, hogy általában a jelenkori magyar szobrászatról kevesebb szó esik, mint a festészetről vagy a grafikaművészetről. A kortárs képzőművészetet elsősorban a festészeti teljesítmények alapján tárgyalják, a tanulmányok többsége szintén képekre reflektál, a kiállításokon, művészeti vásárokon túlnyomórészt festményeket mutatnak be, kisplasztikákkal, éremművészeti munkákkal jóval ritkábban találkozunk. Nem csoda hát, ha a kevésbé tájékozott közönség azt gondolhatja, hogy manapság a szobrászat kizárólag turistaszórakoztató figurákból és afféle újhistorikus emlékműszobrászatból áll, holott kitűnő kortárs kisplasztikák-szobrok, valamint – ahogyan ezt a soproni biennálé igazolta – nagyszerű érmek is készülnek.
Joggal vetődik fel a kérdés: mit nevezhetünk éremnek, hogyan lehet és lehet-e egyáltalán ezt a műtípust valóban definiálni? Régebbi megfogalmazás szerint „az érem olyan kisméretű, fémből készült, sokszorosított, lapos alkotás, amelyen dombormű és felirat található”. De vajon mekkora a kicsi, milyen az, ami lapos és domborműves egyszerre, ráadásul sok érmen nincs is felirat, és újabban még az is előfordulhat, hogy nem fémből készítették, ennek ellenére mégis érem! Az azonban igaz, hogy elvileg akárhány példányban sokszorosítható, a darabszám nem korlátozott, igény szerint újabbakat önthetnek belőle. Mondani sem kell, hogy vannak nem sokszorosítható éremművészeti alkotások is, de általában nem követelmény, hogy megismételhetetlen darabot hozzanak létre.
Egy másik meghatározás szintén kiemeli, hogy az érem kisméretű, de hozzáfűzi a mérethatárt is: „Egy felnőtt ember tenyerében elfér”. Tehát, ami annál nagyobb, azt a terjedelme miatt már nem nevezhetjük éremnek. Viszont kisebb lehet, s a kicsinyítés határa a szabad szemmel szemlélhetőség, azon túl már a miniatürizálás mikrovilága következik. Úgy is mondhatnánk tehát, hogy az érem emberi léptékű, mert kézbe vehető, hangsúlyozva ez utóbbi tulajdonságával az úgynevezett taktilis élményt, aminek rendre kiemelik a jelentőségét, de ténylegesen csak elvétve tapasztalhatjuk meg, mivel a kiállításokon erre nincs lehetőség, sőt a tárlók, az üvegezett bemutatószekrények és a galériák fényviszonyai sem kedveznek a tenyérnyi plasztikáknak, amelyeknek teljes szépsége kézben tartva, mozgatással, a felületi minőségeket kiemelő fény-árnyék viszonyok megtalálásával bontakozhatna ki igazán, már amennyiben kialakítottak ilyesféle „fénnyel feleselő” felületet.
Az éremművészet leglényegesebb ismérve, „hogy a művészeti műfajok között az egyik legintimebb”. Az éremhez szó szerint közel kell hajolni, mondhatni, be kell lépni az intimszférájába, távolabbról szemlélve mindössze egy kerek vagy négyzetes fémdarabbá egyszerűsödik, azaz nem fog, mert nem tud érvényesülni az, amit ábrázol; a forma ellaposodik, a parányi színpadon zajló dráma észrevétlen marad.
Az érem sajátos tulajdonságait messzemenően figyelembevéve és a benne rejlő kifejezéslehetőségeket nagyszerűen kiaknázva alkot Szabó Virág (1976), aki nemzetközi konferenciákon, Firenzében, Münchenben is népszerűsíti a magyar éremművészetet. Az érmek mellett nagyobb méretű, szabad térbe kihelyezhető, fémszobrokat is készít, amelyek a formalista-figurális köztéri szobrok kitűnő alternatívái lehetnének. Mint afféle környezet- vagy tájművészeti objektek, erősen igénylik a nyitott építészeti és/vagy természeti környezetet, (Mese az útról, Szárnyak stb.). Elszigetelve a külvilágról, a white cube steril terébe zárva kevésbé érvényesülnek. Nem így az érmek, amelyek, már csak méretük miatt sem alakítanak ki számottevő kapcsolatot tágabb környezetükkel és az sincs különösebb hatással rájuk.
Szabó Virág soproni kiállításán 2001 és 2024 között készített munkáiból reprezentatív válogatást mutatott be. Ha nem teljes is, de széles körű betekintést kaptunk arról, hogy elsősorban mely formai megoldások, milyen irányú kísérletek foglalkoztatják és milyen típusú-hangulatú jelenetek állnak közel hozzá.
Láthattunk tőle hagyományosabb felfogásban készített munkákat (Urbi et Orbi-sorozatot), amelyek csupán azért nevezhetők hagyományosabbnak, mert a magyar történelem jeles egyházi vonatkozású mozzanatait idézik fel, és mert az ovális, zárt, bronz formákon az eseményeket azonosító felirat olvasható. A figurák és a jelenetek kialakításában ugyanaz a nagyvonalú, lényegre koncentráló, bizonyos szempontból játékos egyszerűsítés és tömörítés figyelhető meg, ami Szabó Virág érem- és szobrászművészetének fő karakterét adják. Az éremperemek szélére helyezett szárnyas égi hírnökök pedig, mintha nevezetes angyalos munkáiról röppentek volna át, hogy jelezzék az esemény égi kapcsolatát.
Éremművészetének legismertebb darabjai a Mindennapi angyalok című terjedelmes sorozathoz tartoznak, de idesorolhatók az Egyedül, a Világgá mentem, a Hol volt, hol nem volt és a Színház-variációk is.
Nem is gondolnánk, hogy a korong ilyen sokféle jelentést kaphat! A művész bámulatos ötletességgel-kreativitással használja fel az egyszerű alapformát. Szeletelve, bevágva, hajlítva, átörve, csavarva, domborítva-homorítva… égi kupolává, konzervesdobozzá, közlekedési táblává, színpaddá, színpadifüggönnyé, tükörré, hintává, tortává, szőnyeggé vagy éppen végtelen, üres térré (Egyedül I–V.) változtatja át.
Az egyszerű jelenetekben parányi, emberszerű angyalok hétköznapi apróságokkal bíbelődnek, leselkednek, hintáznak, bújócskáznak, sugdolóznak… vagy csak lógatják a lábukat (Meeting). Felfoghatjuk úgy is, hogy a jelentéktelennek tűnő cselekvésekben, mozzanatokban, eseményekben, továbbá egynémely emberben (Lukrécia néni angyal, Károly bácsi angyal stb.) egyaránt felfedezni véli a művész az angyali részt, a bennük megbúvó transzcendenciát.
A gyermekmesék mellett egyfajta gyermeki „kézműveskedés” is közel áll hozzá. Búú, röff, hááp I–IV. sorozatán például mulatságos állatokat (kakas, malac stb.) kerekített a bronzkorongból, míg a Mesétől meséig I–VIII. sorozatában a népmesék közismert, ismétlődő nyelvi alakzataihoz készített érmeket: Egyszer volt hol nem volt, Ment mendegélt, míg…, Túl az üveghegyen, Itt a vége fuss el véle…
Külön csoportot képeznek az éremművészet határterületére helyezhető, majdhogynem anyagtalan, a formahatárokat fémvonalakkal kijelölő, vagy még inkább az anyag hiányával játszó, „drótérem”-munkái (Árkon bokron át, és a Rezgő ösvények), amelyeknél végül lényegtelen, hogy de facto drótból-huzalból készültek-e vagy öntéssel állították elő őket.
Ezeknél a munkáknál Szabó Virág az eltávolított anyagot – a hiányzó részt – mennyiségként és formaként kezeli, illetve a negatív formát valamiféle szublimált anyagként alkalmazza. Lényegében két plasztikai szemléletet von össze: az egyik, amely a vonalat, a vonalas struktúrát emeli be a síkból a térbe (lásd a huzal, drót, cső szobrokat), a másik anyagmennyiségben és annak hiányában, a kettő egymást meghatározó egymásba kapaszkodásában gondolkodik. (Ilyenek azok a művek, amelyeken a forma által körülfogott űr az anyagi forma értelmező része.) Ezekben a munkáiban egy vonalak alkotta anyagi és egy vonalakkal befoglalt anyagtalan érem simul össze.
Az Egy csöpp csönd–Zsebkertjeim igen különös műtárgyak. A kisarasznyi, fém, dobozszerű formákban – amelyek önmagukban is teljes értékű műveknek tekinthetők – huzalkunkorok imitálják a növényeket, amelyeket, ha szintén önálló alkotásnak tekintünk, akkor a tároló formák jelentik számukra a legszűkebben vett kiállító-, némi túlzással életteret. A kert, még ha zsebméretű is, elképzelhetetlen termőföld nélkül. És bizony nem is hiányzik, ugyanis a csöppnyi csöndszelencék földet is tartalmaznak! Úgy tűnik, mintha a „fémnövények” szerves anyagból táplálkoznának.
Meghökkentő a növény-föld-fém hármas kontrasztja, ahogyan általában a szokatlan anyag- és formatársítások is. Felvetik a kérdést, vajon ezek a művek éremnek számítanak-e még, vagy helyesebb, ha az éremből származtatott, azzal közeli-távoli rokonságot tartó, kisméretű, maroknyi szoborként tekintünk rájuk? Akár így, akár úgy, első pillantásra nyilvánvaló, hogy Szabó Virág rendhagyó éremművészeti alkotásaival nem valamely ismert formaelméletet kívánja feldolgozni és megjeleníteni, hanem – legalábbis az egyes szám első személyben megfogalmazott alkotáscímek kifejezetten arra utalnak – angyalfigurákba bújva, dobozkertekbe, mesejelenetekbe rejtőzve önmagát formázza tenyérnyi történetekbe, s ennek során magától értetődő módon jut el az éremművészet határterületére.
Szabó Virág (1976) szobrász, éremművész 2003-ban végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, mestere Kő Pál volt. Aktív alkotó tevékenysége mellett művészeti szervezőmunkával is foglalkozik, az Érem és Szobrász Szakosztály vezetőségi tagja, valamint 2012-től a Nemzetközi Éremművészeti Szövetség (FIDEM) magyar delegátusa.
A szerző festőművész, művészetitörténész
Képek a művész archívumából, engedélyével.
