Mely gondolat vagy érzés indította el ezt a sorozatot, s vajon kapcsolódik-e személyes élményhez, vagy inkább elvont koncepciót dolgoz fel? Mi inspirálja festményeidet?
A Covid időszakára tehető sorozataim létrejötte. Mivel a pandémia előtt hosszú évek (nyolc-tíz esztendő) kimaradt a festészetből – mert tetoválóművészként dolgoztam –, szerettem volna valami újjal kísérletezni. Amerikai utazásaim és korábbi tanulmányaim során fedeztem fel az európai és tengerentúli képzőművészet szimbiózisát, amely számomra Josef Albers német képzőművész metodikájában találkozott össze. Ez a felismerés vezetett el ahhoz a módszerhez, amely inkább élményalapú, mintsem didaktikus.
Új művészeti attitűd jelent meg az alkotási folyamatomban: az újrakezdés izgalma, a színes vagy festett papír végtelen variálhatósága. Azt az elementáris kifejezésmódot fedeztem fel, amelyben mindannyian osztozunk, de amelyet a gyermekkor végén elveszítünk. A fotórealizmus és az akadémikus művészet által támasztott elvárások sokszor megrendítenek bennünket, pedig az élményalapú kifejezés lehetősége még mindig ott rejlik.
Kezdetben nem volt tudatos koncepcióm, csupán a játék és az intuitív alkotás vezérelt. Idővel azonban egyre inkább saját élményeimhez kezdtem kapcsolni a munkáimat: visszatérő gyermekkori álmok, amelyek periodikusan felbukkannak; tárgyak, amelyek életszakaszokat szimbolizálnak; elhunyt személyek, akik meghatározták lelki fejlődésemet; valamint inspiráló zenészek, képzőművészek és költők. Meghatározó számomra Nógrád természeti világa, ahol felnőttem, gyökereim újraértelmezése, valamint Mexikó prekolumbián és modern művészete, illetve az Egyesült Államok délnyugati régiójába tett utazásaim. Sorozataimat nem tekintem befejezettnek, bármikor folytathatók, lezáratlan önakták.
Mit jelent számodra a Szökés a tájképből cím? Reflexió-e a tájképfestészet hagyományaira, vagy inkább metaforikus utazásra? A „szökés” szándékosan elvágyódást vagy szabadságot sugall? Egyáltalán fontos-e számodra, hogy a képcím vezesse a nézőt?
Természetesen a képcím sokszor megtévesztő is lehet, távolabb is vihet a kép belső tartalmától, tartalmi lehetőségeitől. Ezért sokszor elég triviális módját választom a névadásnak. Nem szándékom vezetni a nézőt, a hely vagy földrajzi helyek képcímként jelölése legfeljebb csak az adott helyszínt, vagy azt a helyet jelöli, ahol a kép született.
Gyakran választottam képcímeket számomra meghatározó zenekarok kiragadott szövegkörnyezetéből. A Szökés a tájképből egy magyar trash metál zenekar (Slogan) 1989-ben megjelent száma címének a kölcsönzése. Mintegy személyes vonatkozása az életemnek, de más kontextusba helyezve. A cím mindenféleképpen egyfajta eltávolodást jelent a korábbi sorozataimhoz képest, de még nem törtem át a saját magam korlátait, ha lehet ilyen metaforikusan fogalmazni.
A színek és a formák milyen érzelmeket vagy gondolatokat akarnak kifejezni? Az élénk színek és a geometrikus formák nagyon dinamikusak. Szándékosan választottad őket a mozgás és a szabadság érzékeltetésére?
Érzelmi ráhangolódás előzi meg a színes papírragasztásokat. A színek tónusértékét érzelmi alapon választom ki, ez már az alkotás folyamata, gyakran meghatározza a kép hangulatát… Kisebb figurális munkáimnál szándékosan elnyomtam a tiszta színeket, tört színeket használtam és hozzájuk rendeltem a tiszta színeket befejezésként. Így végeredményben líraibb hangvételű munkák születtek, melyek adott esetben a témával (akik elmentek) mélyebb jelentést eredményeztek.
Absztrakt munkáimban is tetten érhető ez a művelet, de már csak egyfajta beépülő modulként. Az irányadó az absztrakt nyelv lett, és továbbra is igyekeztem a kétdimenzió határán belül maradni, ezáltal növelni a feszültséget a több centrumban létrejövő képi struktúrák között. Bizonyos tekintetben egyfajta légi, ortofotó hatás is érzékelhető, amely távolodást mutat a korábbi fókuszált, kisebb figuratív munkáimtól. Mondanám, egyfajta szökés a tájképből, de inkább tekintsük allegóriának.
A dinamikát próbáltam fenntartani, de ez nem mindig sikerült, például a négyzet formátum inkább a statikus irányba tolódott el. A horizontális képsík viszont már több lehetőséget adott a mozgás érzékeltetésére, itt megjelenik az organikus elem is, ami jobban oldja a kötött állapotokat.
Festményeid középpont nélküli kompozíciói tükröznek-e tudatos elutasítást a hagyományos képi komponálással szemben? Van-e szándékosság abban, hogy a néző tekintetét állandó mozgásban tartod?
Reményeim szerint egyfajta szinkronicitás érhető tetten, igyekszem kitágítani a jelentéstartományokat, de ez nem mindig a fő szempont. A jelentések burjánzásának tudatosan kell határt szabni, és ha lehet redukálni azt. A munka nehézsége abban áll, hogy kevéssel is többet mondani – matematikai hasonlattal: gyököt vonni négyzetre emelés helyett.
Előzetes vázlatot vagy koncepciót követtél-e, vagy inkább intuitívan dolgoztál? A folyamat során változott-e a kép végső iránya vagy hangulata?
Számomra ez a két dolog nem zárja ki egymás. Mivel a tetoválóművészetemben inkább a grafikai, úgynevezett black and gray figuratív stílust képviseltem a színes megoldásokkal szemben, ezért kézenfekvőnek tűnt a figurális irányzat, amelytől fokozatosan eltávolodva haladtam az absztrakció felé. Kezdetben inkább fekete-fehér fotók alapján dolgoztam, fontosnak tartottam ezt, nem akartam, hogy a színes kép már kezdetben determinálja a színválasztásomat. Egyféle öncélúság, az alaphangulat diktált, a munkafolyamat pedig feltárt.
Az elindulás nem lehet a megérkezés is egyben. Folyamatosan változik a kép struktúrája, de alapvetően a rész–egész logikáját követve a geometriai szerkezet okán kialakulnak centrumok, melyek köré szervezem a részeket. Tudatos döntések, de mindig a dekonstrukció felé haladok, izgat az ismeretlen, hajt a felfedezés öröme, és ha találok valamit, ami számomra is ismeretlen, gyakran elcsodálkozom. Ilyen módon szerencsés esetben megélem az érzelmi visszacsatolást, negatív esetben nem találok semmit, még ha a kép esetleg jól is sikerül. Elég nehéz megítélni a kép sikerét ebben a munkafolyamatban, legfeljebb csak érezni lehet, ami – mint tudjuk – szubjektív.
Van művészeti irányzat vagy alkotó, amely vagy aki hatással volt erre a sorozatodra?
Középkori festészet, színes miniatúrák, ikonfestészet – ezek az irányzatok számomra a leginkább rokoníthatók kezdeti papírragasztásaimmal, és a mostani kiállításomhoz is szervesen kapcsolódnak. A művészek pedig: Richard Diebenkorn, Josef Albers, Clyfford Still, a stílus: Color Field Painting, absztrakt expresszionizmus.
Mit szeretnél, hogy a néző érezzen vagy gondoljon, amikor ránéz erre a képre? Hagyományos tájképre asszociáljon, vagy inkább a festmény absztraktabb, érzelmi aspektusait figyelje meg?
Mindenkinek meghagyom a saját verzióját, hogy mit lát bele a képembe. Ehhez a szétbontott és újrarendezett képalkotási módszerhez nyilván az érzelmi értelmezések állnak közel, és ha meditációra sarkallnak, elérték a céljukat.
