Elengedhetetlen, hogy rövid visszatekintéssel kezdjem a tárlat anyagának ismertetését. Mint köztudott, a modern magyar képzőművészetben nagy hagyománya van a konstruktív/új konstruktív kifejezésmódnak, amit újabban konkrét művészetnek is neveznek, szemben például a szürrealizmussal, ami viszont hosszú évekig a francia orientációjú Csehországban és Romániában volt igen népszerű. „A magyar avantgarde mozgalom akkor születik meg, amikor Kassák Lajos 1915-ben megindítja a TETT című folyóiratot, majd pedig ennek betiltása után 1916-ban a MA-t, amely rövid időn belül nemzetközi rangra tesz szert” – szögezi le Passuth Krisztina a Magyar művészek az európai avantgarde-ban 1919–1925 című könyvében. A magyar konstruktivizmus az elsők között, már az 1910-es évek végétől jelen van a nemzetközi avantgárd művészetben, emlékezzünk csak Kassák Lajos képarchitektúráira vagy az 1921-ben festett színes, geometrikus elemekből felépülő Kompozíció című alkotására.
Az akkoriban pályára kerülő Kállai Ernő pedig a 1920-as évek elején cikket írt az irányzatról Kassák Lajos lapjába, a MA-ba. Ebben a pontosan 1922-ben megjelent, A konstruktív művészet társadalmi és szellemi távlatai című dolgozatában a következőképpen jellemzi a kifejezésmódot: a konstruktív művészet „Vállalja a géptechnikával és technikai architektúrával való szellemi, formai és anyagbeli rokonságot.” Majd megjegyzi: „A konstruktív művészet alkotásai csakúgy gyár- és épülettechnikai üzemek műhelymunkája által készülhetnének, mint a gépek.” A némiképpen romantikus megfogalmazás leginkább az orosz konstruktivistákéval rokon. Ám ezzel az esztétikum ellenében a konstrukciót dicsőítő teóriával szinte azonnal szembe került a holland De Stijl csoport artisztikus, apolitikus síkkonstruktivizmusa. Továbblépve az időben megállapíthatjuk, hogy művészetünkben az irányzat különböző változatai – az 1950-es évek kivételével – az egész huszadik században jelen voltak, sőt még napjainkban is jelen vannak.
E rövid eszmefuttatás után, az időben nagyot ugorva, szólni kell még az 1960-as évek második felében felvirágzó magyar síkkonstruktivizmusról, mely, mint ahogy a neve is mondja, a síkban ábrázolt geometrikus formákra épül. Gondoljunk csak Bak Imre és Nádler István képeire, Fajó János grafikáira, Csiky Tibor szobraira, Konok Tamás festészetére, a MADI Csoportba tömörülő művészek munkáira, továbbá a nyolcvanas évek elején virágzó neogeóra, amely szintén inspirálta a mostani tárlat résztvevőit. Végül meg is érkeztünk a 8AK kiállításához. A csoport a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége (MKISZ) Interdiszciplináris Szakosztálya tagjaiból 2019-ben jött létre egy közös kiállításra. Tagjaik többsége több művészeti ágban, festőként, szobrászként, iparművészként s építészként is az interdiszciplináris elvek szellemében alkot. Első közös tárlatukat követően vették fel 8AK nevet, mely tiszteletadás a XX. század elején (1909–1911) alkotó, képzőművészeti megújítást hozó művészcsoport előtt, egyben az egykorvolt újító hagyomány vállalása a kortárs képzőművészetben. A tárlaton minden alkotó négy-négy munkával szerepel. Közülük én mindegyiküktől egyet-egyet mutatok be.
Barabás Márton festőként indult az 1970-es évek végén, részt vett a Makói Művésztelepen, aztán hiperrealista képeket festett, ezt követően pedig az objektek felé fordult, felfedezte magának a zongoraalkatrészeket, azokból konstruált kompozíciókat. A 90-es években eklektikus, majd az elmúlt néhány évben oldottan konstruktív plasztikák kerültek ki a kezei közül. Ezek közé tartozik a Tértánc (2019) című fémszobra is. Dévényi János festményeket és grafikákat egyaránt készít. 1985-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. 1981 óta számos tárlat, például a miskolci grafikai és egri akvarell biennálék – ma már triennálék – résztvevője. Az idén született, egymást metsző öt korongból álló ritmikus Körmetszés II (2023) a körformák révén a teljességet idézi.
Ézsiás István mestere a Párizst megjárt A. Tóth Sándor volt. A hatvanas évek közepétől kiállító művész rövid festészeti periódus után Csiky Tibor és Fajó János hatására a minimalizmustól is megérintett sokszor színes, geometrikus szobrokat, reliefeket alkot (Elmozdulás, 2019). A kezdetben rajzművészetet művelő, később a konstruktív festészet felé forduló, első egyéni kiállítással 1977-ben jelentkező Jarmeczky István a Relációk című, múlt esztendőben festett, szürke alapon különböző homogén koloritú (kék, piros, fekete, sárga) plasztikus munkával szerepel. Kelle Antal Artformer, aki fiatalabb a zömmel a hetvenes évek végén-második felében pályára kerülő kiállítótársainál, a főként az anyag tulajdonságait kiemelő, minimal arttól is megérintett rozsdás fémreliefjeivel (Helyezkedés sorozat, 2019) mégis jól kapcsolódik hozzájuk.
A bemutató szervezője, Koppány Attila a Satelite 2 (2022) című olajképén ugyancsak színes (fehér, fekete, barna, kék és piros) geometrikus idomokból, téglalapokból, félkörökből, háromszögekből összeállított, repülőgépet formáz. Mengyán András kékes, áttetsző munkája viszont azt dokumentálja meggyőzően, hogyan örökíti meg újabban a teret a sík felületet mellőzve (Semmi formázása I, 2023). Nemcsics Ákos ezzel szemben megmarad a síkban, miközben zöld, sárga, barna szerkezetét apró színes négyzetekkel teszi mozgalmassá. (Sárga kvadratúra, 2021). Egyetlen alkotó, Németh Géza maradt hű a látványhoz, bár csak részben, mert az ő festményén is feltűnik geometrikus motívum, egy háromszög (Útakadály, 2023).
Egy zömmel nonfiguratív kollekciót talán nehezebb befogadni, mint a látványt közvetlenül elénk táró képeket, az absztrakt művészet lényegét ugyanis a színek és az elvont formák adják. Ennek ellenére az idesorolható munkák legalább annyira érdekesek és értékesek, mint például a sztorival nem rendelkező zeneművek, miképpen azt tapasztalhatta a tárlatlátogató.
A 8AK–2023 kiállítás október 5-től 25-ig tekinthető meg a Szombathelyi Képtárban (9700 Szombathely, Rákóczi út 12.).
