Szeretem nézegetni a múlt század elejének színezett anzikszait. Elképzelni, ahogy megérkezik valahová egy fotográfus. Leteszi nehéz pakkját, körülnéz, és ha kedvére van az időjárás meg a fényviszonyok, szétnyitja az állványt, s rászereli lemezes gépét. Utána bebújik a titokzatos fekete klott mögé, élességet állít, és amikor mindent rendben talált, kattint.

Ilyenformán lehetett: csaknem mindennek megadták a módját. Szertartása volt a fényképezésnek is: hitték, hogy ami nyomot hagy az üveglemezen, örök. Vigyáztak hát, hogy szép nyomot hagyjon.

A minap felnyergeltem a fantáziámat, és meg se álltam Sanary-sur-Mer-ig. A francia Riviéra nyaralóhelyén a két háború közt fényűző, mondén élet folyt. A Hotel de la Plage előtt írók is grasszáltak. Németek és zsidók, asszonyaikkal és szeretőikkel. Olyanok, mint Thomas Mann, Feuchtwanger, Ludwig Marcuse, Franz Werfel, Alfred Kerr, Ernst Toller – csupa emigráns, akiket utóbb a politika üldözöttnek mondott.

Mi oka lehetett, hogy épp a francia tengerparton gyülekeztek? Persze, meg kell hagyni, nem volt rossz hely. Jobb a klíma, mint Münchenben, annál meg végképp, mint Berlinben. De jött Hitler, és úgy gondolták, nem veszi a tenyerére őket.

Jó soruk volt Sanary-sur-Mer-ben. Délelőtt strandra mentek, vagy ismerősökkel találkoztak a pálmákkal övezett sétányon. Délután tea, majd mikor bealkonyult, szobáikban átöltöztek a vacsorához vagy az estélyhez, mikor mi adódott. A társaság decens, a konyha remek. Időnként benéztek a postára, jött-e pénzük. Volt, hogy késett, de később mindig megérkezett. Nem nyomasztották őket az anyagiak.

Eszembe jut Kassák, aki nekiindult Párizsnak, mert mondták, hogy Párizs más, ott megduplázhatja magát. Ami a duplázást illeti, megtörtént: olyan nyomorultul jött haza, hogy két nadrág volt rajta, gatya viszont egy sem.

Egy nap furcsa figura érkezett Sanary-sur-Mer-be. Londonból jött. A porcelánnadrágos teniszezők leeresztették az ütőt, és azt találgatták, ki lehet? Kócos volt, elhanyagolt, az oldalán lejtő hölgyet mintha egy kocsmában szedte volna fel – az egyik jól értesült odasúgta a többinek: „Brecht.” Csak így. Kurtán. Pedig remekül hangzó, hosszú névvel indult el a szülői házból: Eugen Berthold Friedrich Brechtnek keresztelték az augsburgi evangélikusok.

Apja vastag bukszájú gyártulajdonos, egy idő után kezdte nem érteni a fiát. Tizenöt éves sincs, és már iskolaújságot alapít, tizenhat, amikor ugyanazon a napon előbb egy szerkesztőség, majd egy bordélyház kapuját lépi át hetykén.

Fia irkálása dolgában végül fölkeresi a városban élő neves írót, Feuchtwangert, mondja meg, van-e tehetsége Bertoltnak? „Uram, az ön fia zseni”, hangzott a válasz, és az apa nem kételkedik többé.

Átad fiának egy jelentősebb összeget – pályaindításhoz éppen elég –, és az ifjú Brecht fogadásból négy nap alatt megírja első drámáját. Azzal még nem, de a másodikkal már országos figyelmet kelt, és úgy is viseli magát, mint akit méltán megillet a tekintélyes Kleist-díj. Csakhogy a zsűri már odaítélte másnak.

Az ifjú szerzőt ez cseppet sem zavarja. Fölkeresi a bizottságot, és közli, hogy nálánál érdemesebb szerzőt aligha találnak. Jó, de akkor meg kell felezni a díjat, így a zsűri. Arról szó sem lehet, így az ifjú Brecht.

Meg is kapja az első díjat, viheti haza a teljes összeget. Jelzés ez – figyelmeztet, hogy pénz dolgában Brechtnél nincs pardon. De így is megesik, hogy valami nem úgy alakul, mint szeretné.

A francia tengerpartra rosszkedvűen érkezik. Londonban járt, ahol Korda Sándor a filmstúdiók királya. Egy magyar. Be kell jutnia hozzá, és úgy gondolja, ha összeüt egy forgatókönyvet Semmelweisről, aki ugyancsak magyar volt, el lesz bűvölve a filmes.

Nem bűvölte el. A túrkevei születésű, mindig elegáns Korda a kócos, ápolatlan Brechtre pillantva rögtön látta, hogy a fickó miben sántikál, és kihajította.

Megjelenése pillanatától zavar szűkíti a szemeket Sanary-sur-Merben. Szűkül Brechté is, de másért. Mintha villámütés érné, rádöbben, hogy az effélékhez semmi köze. S talán ott döntötte el – ami végigkíséri életét –, hogy ezekkel soha, és hogy jól döntött, az is bizonyította, ami akkor és ott a szeme előtt történt.

Thomas Mann így írt róla naplójában:

„Délután átmentünk Schickeléékhez, együtt teáztunk egy Simon nevezetű bankárral. Eközben megjött a touloni autóbörze által ajánlott Peugeot, csinos kabriolet, s míg én Schickelével megbeszéltem a vételt, Katjáék próbaútra mentek, amelynek során a kocsi jól viselkedett. Megvásároljuk tizenháromezer frankért, és holnap már a miénk.”

A naplóbejegyzéseiben Mann nem említi Brecht nevét. Miért is tenné? Szemében a váratlan vendég egy senki, ő viszont az a Thomas Mann, aki emigrációjának azzal adott értelmet: „Ahol én vagyok, ott van Németország.” Családon belül a gyermekei Varázslónak hívták. A kultusz elviselhetetlen volt Klaus fia számára, ez is oka, hogy rákapott a kábítószerre. Öngyilkosság lett a vége. Temetésére se az apja, se az anyja nem ment el. Más teendőik voltak. Készültek a Varázsló felolvasására.

Emigránsként alig találnak Svájcban nekik tetsző villát. Azért fogadják el az utolsót Küsnachtban, mert négy fürdőszobája van. Vagyis lesz egy, ami kizárólag a Varázslóé, és ennél nincs fontosabb. Felesége és a gyerekek elosztják maguk között a többit.

Persze Brechtet se kell sajnálni. Jól teli rakja poggyászát, amikor nekiindul. Ráadásul portékája zajos, drága és kiszámíthatatlan. Nőket visz magával, elhagyván Németországot. Elisabeth Hauptmannt, Helene Weigelt, Margarete Steffint, Ruth Berlaut – négyet. És ezek mind szolgálatára álltak? Ó, nem is akármilyen szolgálatra…

Hogy Varázslónak hívatja magát Thomas Mann, semmi ahhoz képest, ha valakit négy nő kísér emigrációba. Igaz, az a négy nő is vállalt valamit. Vállalt volna a többi is, de ők vagy otthon maradtak vagy meghaltak. A Brecht cégnek – de nevezhetjük háremnek is – volt halálos áldozata.

Brecht 1941-ben Moszkvába utazott átvenni a darabjaiért járó tantiemeket, és vitte magával gyógyulni Margarete Steffint is. Berakta egy szanatóriumba, bár bizonnyal tudta, hogy onnan nem jön ki élve. Proletárlány volt, korán kezdett írni, korán lett szerelmes, de abortuszai és sűrű operációi nem engedték a maga hasznára szárba szökkenni alkotóerejét. Kijön a műtőből, s már veszi a papírjait, olvas, fordít, jegyzeteket készít: mindig mindent Brechtnek.

Nyelvzseni volt: a németen kívül beszélt angolul, dánul, svédül, oroszul. Az író rengeteget köszönhetett neki, nem hálálta meg. Míg a lány kórházban volt, elcsábította Ruth Berlaut – ő lesz a következő, akit Brecht tönkretesz –, és a hír hatására Steffin feladta. 1941. június 4-én a transzszibériai vasút egyik távoli állomásán, Moszkvától ötezer kilométerre kapja kézhez Brecht a táviratot, hogy Grete egy szovjet kórházban meghalt. A kalauz fütyült, Brecht és a három nő robogott tovább Vlagyivosztok és onnan Amerika felé.

Az ember fölteszi a kérdést: mi gyakorolt akkora hatást Brecht nőire, hogy évtizedeken át szolgálják ezt az ápolatlan, csúnya, kőszívű költőt, aki – a német sztárkritikus Reich-Ranicki szerint – a szexus örömével se volt képes megörvendeztetni hölgyeit: ejaculatio præcoxtól szenvedett.

Mégis, ha Brecht szólt és rámutatott valamelyikre, az rögtön vetkőzött. Ha megvolt az aktus, folytatták a munkát tovább. Legnagyobb színpadi sikerét Hauptmannak köszönheti, miután lefordította angolból és színpadra igazította a Háromgarasos operát. 1933-ig 150 ezer birodalmi márkát keresett vele, de a Broadwayn is rengeteget. Az ottani előadások 3 millió dollárt hoztak, hazatérése után az NDK bankjaiban 208 340 márka gyűlt össze… Ezekből a pénzekből, bár pereltek – mind túlélte Brechtet –, a hölgyek egyetlen centet sem kaptak.

A legtöbb Ruth Berlaut illette volna. Segített színpadra állítani a Galileit, kiharcolta az egyik Brecht-darab hollywoodi megfilmesítését. Ő már óvatos volt, szerződést kötött az íróval, hogy az 50 ezer dollár húsz százaléka őt illeti. Akkora pénz volt ez, hogy Feuchtwanger a feléből tengerparti villát vett Kaliforniában. Brecht azt a pénzt is lenyelte.

Szegény Ruth Berlau! Élete végét idősek otthonában töltötte, ahol egy nap tűz ütött ki, és az asszony bennégett.

Végszó… Az említett német sztárkritikus szerint írók tucatjai bizonygatták, senki nem érdektelenebb számukra a Varázshegy szerzőjénél. Brechtről meg annyit, hogy mai napig kísérleteznek teoretikus darabjaival, de hidegek, mint a Varázsló szíve.


/Indulókép: Sanary-Sur-Mer Fotó: Wolfgang Claussen/Pixabay/