Hogyan kezdődött? Egyértelmű volt, hogy képzőművész lesz?
Most hatvanöt éve, hogy beléptem a Varázslók kertjébe, azóta bolyongok itt, és nincs kedvem kimenni. Középiskolai munkáimmal indul a kiállítás, már akkor művészeti iskolába jártam. Az első tárgy egy régi tölgyfa iskolapad, amelyre teljes alakban ráfestettem saját magamat, 1976/77-ben. Nem volt más anyag, felhasználtam a régi gimnáziumi pad lapját, amikor lamináltra cserélték. Ebből az időszakból személyes történetek elevenednek meg a rajzokon, az egyiken szegedi albérletemet örökítettem meg, hajszálpontosan lerajzolva. 1977-ben érettségiztem, de csak öt év múlva kerültem be a főiskolára, s ezalatt sok minden történt velem, például letöltöttem a katonai szolgálatomat. Rengeteg dolog érdekelt, a művészet valamennyi ága izgatott, az irodalom, a színház, a film, a fotóművészet – minden. Abban a zárt történelmi, politikai környezetben a művészet kitörési lehetőség volt, kapu, amelyen ha át tudott lépni az ember, sokat adott ahhoz, hogy élve tudjon maradni és akár másoknak is erőt adni. Azután 1981-ben felvettek, és elkezdtem a főiskolát grafika szakon.
Az első blokk mintegy vizuális naplóként működik, és a rajzokból történelmi és társadalmi, politikai érdeklődést lehet kiolvasni. Jól érzékelem ezt?
Döbbenetes így utólag, hogy mennyire abban éltünk, lehetséges lesz-e hosszú távon, akár örökre megtartani a békét. Jelenünkben meglehetősen becsapva érzem magam, szorongok, és rettenetesen felzaklat mindaz, ami a világban történik. Tehetetlennek érzem magam, és azt gondolom, a generációm valamit nagyon súlyosan elszúrt. Elhittük a békét, és azt, hogy a tudomány, a technika fejlődése nem abba az irányba fog sodorni minket, hogy másokat gyűlöljünk, és újra elkezdjük azokat a kártyákat kirakni, amelyek képesek mindent fölégetni körülöttünk. Abban bíztunk, hogy erős az emlékezet, és többé nem ismétlődhet meg az a gyűlölet és demagógia, ami egykor felgyújtotta a világot. Egyetemi oktatóként mit mondhatok a fiataloknak? Gyerekek, bízzatok, lesz jobb is?!
Szó esik erről a Képzőművészeti Egyetemen?
Mindig. A mai huszonéveseket érthetően nagyon foglalkoztatja mindez. Arról tudok nekik mesélni, hogy volt olyan időszak, amikor bizakodtunk, és hogy a művészet olyan internacionális nyelvezet, amely érzelmek közvetítésére, problémák tematizálására alkalmas.
A korai nyolcvanas évekből származó grafikáim is ilyenek, mint a szószékkel összenőtt Szónok vagy a Gyűlölködők című munkám, amely ennek az időnek jellegzetes képe.
A nyolcvanas évekbeli, gyűlöletről szóló grafikáktól, a hatalomhoz és a befolyáshoz való ragaszkodástól indultunk, és érdekes, mennyire rezonálnak mai viszonyainkra, korántsem tűnik csupán ötven évvel ezelőttinek a téma.
Ez nekem is érdekes felfedezés volt. A rendszerváltás élménye ihlette emlékműsorozat is meglepően érvényes maradt: az Emlékmű karddal, a Besúgóverseny, a Gondolatelszívó, a Várakozó vulkánok, a Kémény, Az ostobaság evolúciója, a Bűnök fala, a Szóelszívó és a Vájtfülűek ugyanúgy érthetők, mint 1991-ben.
Rendszerváltó panoptikum a kilencvenes évekről szóló első rész címe. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?
Nem számítottunk rá, hogy megtörténik a rendszerváltás, ami eufórikus felszabadultságérzést hozott. Bejött a friss levegő, indulhat az élet. Testvérem disszidálása miatt például ki voltam zárva az utazásból, így hiába vettek fel 1988-ban egy berlini művészeti iskolába, nem mehettem ki, mert nem kaptam útlevelet. Nekem a kilencvenes évek azt is jelentette, hogy mehettem, utazhattam. Közben még készítettem azokat a hanglemezborítókat, amelyeket a nyolcvanas években kezdtem, könyveket illusztráltam, és Kádár Mityussal, Baksai Józseffel, Lengyel Krisztinával megalapítottuk az Ars Hungarica iskolát, később pedig Sajgál Judittal a Novus OKJ-képzést. Belefogtunk, egyre jöttek a srácok, mindvégig túljelentkezés volt, amíg létezett az iskola. Nagyon szerettem. Nekem a szakma technikai tudásából sok minden hiányzott a főiskolán, így elhatároztam, ha egyszer oktatói pályára kerülök, a lehető legtöbbet adom át a fiataloknak. Mostanáig tanítottam, jövőre nyugdíjba megyek. Elfáradtam. Sok a diák, kevés idő jut a személyes konzultációkra, egyszerűen nem érem utol magam. Pedig látom, milyen nagy szükségük volna a figyelemre a fiataloknak, milyen gondokkal küszködnek, nemcsak szakmailag, hanem emberileg is. A hallgatók csaknem kilencven százaléka dolgozik, mert el kell tartania magát, és nincsenek megfelelő ösztöndíjak.
A kilencvenes évek munkáinál már látszik az Önre jellemző stílus- és motívumrendszer. Hogy talált rá ezekre? Tévedek, ha azt látom, hogy inkább ’férfijátékokról’ szólnak a művei, kevésbé jelennek meg nők a képeken?
Még 1986-ban, egy tervező grafikai munkám kapcsán született a férfifejprofil ötlete. Az Amszterdamban kiadott Hangár című magyar nyelvű hangos folyóiratnak a borítóját rendelte meg tőlem Császár László főszerkesztő. A kazettán a magyar irodalmi élet hazai és diaszpórában élő, nagynevű szerzői olvasták fel az írásukat, én terveztem a kazettaborítót, amelyen a bölcsek profilban sorban állnak, és súgják egymás fülébe a titkokat. A profilt megtartottam, és elkezdtem dolgozni vele, ettől kezdve ez lett a védjegyem. Kizárólag férfiprofilokat ábrázoltam, de pacifista szemlélettel, mert a maszkulin világgal óriási problémáim voltak. Később azután nők is megjelentek a munkáimon, de tény, hogy a férfifej a névjegyem. Férfi az alkotó, nyilván ez letagadhatatlan, de én erősebbnek érzem a hatalommal és a körülötte lévő viszonyokkal szembeni kritikai hangot.
Már főállású festőként élt a 2000-es évek elején, vagy még folytatta az alkalmazott művészeti tevékenységet, illetve a tanítást?
Egy idő után elhagytam az alkalmazott művészetet, pedig szerettem csinálni, csak elvitte az időt. Kezdetben viszont nagy kaland volt, amikor állásom lett egy reklámügynökségnél. Két évig Finnországban dolgoztam kreatív igazgatóként a BIG OY (Business Information Graphics Office) nevű cégnél, ahol megtapasztalhattam, milyen érzés, ha az ötleted megvalósul, és óriásplakáton, tévében, rádióban, mindenhol visszaköszön. Hazajövetelem után a DDB Needhamnél dolgoztam néhány évig kreatív vezetőként, rendkívüli emberekkel ismerkedtem meg, a reklámpiacon keresztül pedig beleláttam a gazdasági-társadalmi mozgásokba. Végül azért hagytam abba, hogy a saját művészetemre összpontosíthassak.
Ahogy megyünk előre a kiállítótérben és az időben az Ön életútján, jönnek a csalódások, vesznek az illúziók.
A Hiány címet viselő képeknél járunk, ezek arról szólnak, hogy hiányoznak olyan kockák az épületeinkből, amelyek a teljes képet befolyásolják. Az Emlékanalízisnél az igazság megtagadása miatt az emlékfoszlányok nem tudnak egy képpé összeállni. A csapda, a hiány, a falak – jellegzetes motívumok a munkáimban, ahogy a mitológiai idézetek is, de ezek nem keserűek, inkább csak őszintén szólnak archetipikus emberi viszonyokról, lehetőségekről, döntésekről, hibás beidegződésekről, végzetről.
A Fekete-fehér kor című teremben látható a Bestiarium Humanum című sorozata és a belőle készült könyv: tenyérnyi kicsiny rajzocskák tollal, tussal, és itt láthatók vas- és acélszobrai is. Hogyan kezdett el szobrokat készíteni?
Szobrász szakos voltam a gimnáziumban, megmaradt bennem az érdeklődés, csak nehéz műhelyt találni hozzá. Több ízben részt vettem Kecskeméten az acélszobrászati szimpóziumon, acélszobraim ott készültek. Szintén a fekete-fehér szekcióba kerültek a Hajnal, a Délután és az Éjszaka című kétméteres, lepedőre rajzolt szénrajzaim és a fekete-fehér sorozatomból az X-generáció, az Átjáró a múltba, a Bajnokok és az Alattvalók.
Mi érdekli Önt igazán, a múlt, a történelem vagy az emlékezet?
Sok képem mögött húzódik valamiféle személyes vonatkozás, ami megnehezíti erre a kérdésre a választ. A Hódmezővásárhelyi Múzeumból érkezett vissza az egyik képem, a Tulajdonos, mellette lóg az Örökösök. Egy gyanakvó figura a Tulajdonos, aki megveszi a földet, az Örökösök című képen pedig azok szerepelnek, akik éppen elveszítik azt. Az örökösök között is van valami feszültség, egyikük dühös, másikuk értetlen. Az a kérdés itt, hogyan őrzöm meg azt, ami az őseimé volt, képes vagyok-e fenntartani vagy megtartani, és a végén örökséggé tudom-e tenni a hagyatékot. Inkább ez érdekel, semmint az emlékezet.
Mi a Varázsló kertje?
A címadó munka egy 1995-ben készült festmény, viszonylag régi és viszonylag kicsi, és épp a hétköznapi, nyomasztó világtól akartam eltávolodni, amikor festettem. Nem én vagyok a varázsló, én beleérkeztem a Varázsló kertjébe hatvanöt évvel ezelőtt, amikor megszülettem, és azóta itt bolyongok. Végtelennek tűnő véges földi létünk a Varázsló kertje, ahol sétálgatunk.
Milyen így egyben látni az élete munkáit?
Különös dolog, nagyon ritkán adatik meg az embernek, hálás is vagyok Kondor-Szilágyi Mária kurátornak, bár amikor felvetette, fiatalnak éreztem magam a visszatekintéshez. Örömforrás egy alkotó számára, mert szembesülhet mindazzal, amit az elmúlt évtizedekben alkotott. De annak nagyon örültem, hogy a friss munkák kerültek középpontba, és az apszis ki is emeli ezeknek a nagy tájképeknek a vizualitását.
Boldog ember vagyok, bár tudom, ha ezt kimondom, sokakat irritálok majd vele. Világéletemben azzal foglalkoztam, amit szeretek, bár néha gyötör az aggodalom. Rudolf Steinertől, az antropozófia atyjától származik a mondás: „Mi igazgatja a világot? A kényelem és a félelem.” Én mondok két másikat is: az irigység és az ízlés. Az ízlést nem tudjuk megváltoztatni, számtalan dolog az ízlés jegyében dől el a világban, s ezt el kell fogadnunk. Az irigység viszont életveszélyes. Világokat perzsel fel, emiatt mindenkinek ki kell tudnia rekeszteni a lelkéből. Önzés helyett nagyvonalúan, egymásra jobban figyelve lenne érdemes élnünk.
Nyitókép: Szurcsik József. MTI//Szigetváry Zsolt
Szurcsik József A Varázsló kertje című kiállítása március 1-jétől április 7-ig tekinthető meg a Műcsarnokban (1146 Budapest, Dózsa György út 37.).
