Nos, nemrég volt szerencsém egyre beengedtetést nyernem, és az utóbbi állítást ellenőriznem. Mit tapasztaltam? Azt, hogy az előbbi állítás teljesen igaz, ami ott folyik, azt én kívülállóként nem értem, elsősorban a szakmai ismereteim hiánya miatt. Ez van, beláttam, nem érthet mindenhez az ember fia. Másrészt viszont hamar világossá vált, hogy az égadta világon semmi olyasmi nem történik ott, amit egyszerű magam ne láthatnék, ne érezhetnék át, amit ne értenék „anyanyelvi szinten” azonnal. A szakmai részt hagyjuk, okosat úgysem tudnék mondani, maradjunk inkább annál, ami a miénk is lehet, az enyém pedig lett is.

A Tokaji Írótábor zárónapján, mikor már délelőtt mindenki hazaindult, mi, Boldogh Dezső költő barátommal inkább annak a szíves meghívásnak tettünk eleget, amelyet a Tokaji Művésztelep néhány alkotójától kaptunk két nappal korábban, hogy ugyan látogassuk meg őket a Tisza túlpartján. A telep résztvevői közül ifjabb Hidi Endre keramikus-, szobrászművészt ismertem régről, a többiek közül csak néhányukat, akikkel együtt poharazgattunk az írótáborban. Annyit már tudtam, hogy a művésztelep nemzetközisége magyarországi magyar, ukrajnai (kárpátaljai) magyar, ukrán, ruszin és lengyel művészeket jelent.

Festők, grafikusok, szobrászok vegyesen.

Mindamellett festő vagy akármilyen grafikusi technikát használó művészt nem láttam. Tulajdonképpen mindenki faragott, akivel találkoztam és akit rajtakaphattam munka közben. Akkor is faragott, ha amúgy festőművész volt. Persze napjainkban a műnemek közötti átjárás (ennyit még én is tudok) nem szokatlan, sőt. Illetve, ha jobban belegondolunk, már Michelangelo is művelte mindkét ágat, a többi tevékenységéről nem is beszélve… Nem lepődtem tehát meg, mikor megérkezvén (nem sokáig kalauzoltak minket, más dolguk volt) szabadjára engedtek a telepnek otthont adó Tiszavirág kemping hatalmas fái között, és az első szobrászról, aki egy vaskos, elágazó rönkön dolgozott, kiderült, hogy Bokotej Lóránt festőművész, aki szobrokat is készít. Rögtön el is mesélte, min munkálkodik éppen. Organikus szobor készült, a fa hajlatait, mélyedéseit követve, azt továbbformálva.

Mellette, nem messze Zbrożek Piotr harsogtatta láncfűrészét, öles farönköt formálva, melybe már készközeli, hullámos elemet csapolt. Nála is megálltunk egy szóra.

Zbrożek Piotr a nagyoláshoz használt munkaeszközeivel
Fotó: A szerző fotója

 

Később beszálltunk a rönkszállításba, kocsiba ültünk és visszagurultunk Tokajba az utánfutón a fával. Mankovits Tamást és Hidi Endrét kísértük a félkész alkotóházig, amelyet már félig-meddig használatba vettek. A teraszon kávézgattunk, csatlakozva Réti Jánoshoz és Erfán Ferenchez. Kellemes beszélgetés kerekedett magyar és világeseményekről, művészetről, meg persze arról, hogy ki kicsoda.

Ekkorra már jól körvonalazódott az, amit fentebb írtam: béke volt, és azon kívül, hogy társalgási témaként szóba került, kívül maradt a világnak az a része, amelybe a nemzetiségi ellentétek, a politika és egyéb hasonlók tartoznak.

A művészet volt jelen és egymás tisztelete,

az emberé és az alkotóé. Nagy szavak, elsőre túl patetikusnak tűnhetnek. Sőt, azok is. De mert ott nem mondtuk ki őket, hát nem is érződtek annak. Egyszerű gesztusokban nyilvánultak meg, és afféle egyszerű „elhagyásokban”. Senki sem emlegette például az orosz–ukrán háború miatti lengyel–magyar ellentétet, sem a kárpátaljai magyarokkal szembeni atrocitásokat. Itt ugyanis nem voltak. Miért is lettek volna? Senki sem tett úgy, mintha nem léteznének, mégis a megértés légköre vett körül mindnyájunkat.

Visszatérvén Tarcalra ez az érzésem csak tovább erősödött. Hiszen mennyivel értelmesebb volt Ekker Róbert hatalmas csokiszobraival foglalkozni, amelyek Szerencsen állnak, a Csokimúzeumban, és az elkészítésük technikai nehézségeit hallgatni – mert csokitömböt faragni, mint kiderült, nem könnyű. A nagypolitika sem. A különbség többek között az, hogy a csokiszobrok mindig jól sikerülnek.

Közös ebéd, a társaság összeterelése egy közös fotóhoz, és már indulnunk kellett Budapestre.

Ez rejtőzött Ifj. Hidi Endre fájában
Fotó: A szerző archívumából

 

Ám előbb még láthattuk a faszobrászat megelőző aktusát. Épp egy hatalmas platánt vágtak ki. Na, nem csak úgy, hanem útban volt egy építkezés miatt, s erősen odvasnak mutatkozott, a még használható faanyagot pedig a művésztelep kapta. A legallyazott, nagy törzs szó szerint megrengette a talajt a talpunk alatt, amint eldőlt. Hidi Endre barátom már nagyon várta, mert, mint mondta, abban van az ő szobra, abból tudja előcsalni. Na, és mit tervezel? – kérdeztem tőle. – Mi készül majd?

Hát, azt még nem tudom – felelte –, az még ott van a fában.

Ha meglátom a rönköt, akkor már jobban fogom tudni, mert akkor már látom a szobrot is benne. Aztán majd lekopácsolom róla, ami nem kell – tréfálkozott.

Megnéztük azután, ahogyan kidőlt. Én is odamentem. Ellentétben vele, sok mindent nem láttam benne, tán ezt a tárcát valamennyire, vagy még ezt sem. De ő biztosan másként volt ezzel.

 

A nyitóképen a Tokaji Nemzetközi Művésztelep résztvevői, balról jobbra: Zbrożek Piotr szobrászművész (Przemyśl – Beskid Wyspowy), Erfán Ferenc festőművész (Ungvár), Réti János festőművész (Ungvár), Bokotej Lóránt festőművész (Beregszentmiklós), Mankovits Tamás iparművész (Miskolc – Tokaj, Drozsnyik István festőművész (Miskolc), Ekker Róbert szobrászművész (Szerencs), Matl Péter szobrászművész (Munkács), Hidi Endre szobrászművész (Nagydobrony), Matl Szilárd szobrászművész (Munkács), Csebikin Andrij grafikusművész (Kijev), Angyalossy Sándor grafikusművész (Munkács)