Restaurálással és filmes berendezésdekorációval is foglalkozik. Hogy került közel a két területhez?
Édesapám író, a Film Színház Muzsika című hetilap főszerkesztő-helyettese volt, a gyerekkoromat és a pályám alakulását is nagyban meghatározta az a miliő. Gyakran megfordultam Segesdi György szobrászművész műtermében, jó barátok voltak édesapámmal. Már akkor érdekelt a sok szerszám, kíváncsi voltam, hogy miből mit lehet csinálni, és Gyuri bácsi hagyta, hogy ott „működjem”. Lenyűgöztek a szobrai, ő méltatlanul mellőzött, kiváló művész. Mesteremnek tekintem Fajó János festőművészt, tőle főleg az elméletet tanultam meg, azt, hogy mi az a tartás, ami a művészpályához szükségeltetik. Több plasztikai munkájában közreműködtem. Hasonlóan szerencsés volt a találkozásom Féner Tamás fotográfussal, egy-egy elejtett mondatából a mai napig rengeteget hasznosítok. Nagyon nagyra tartom, ő már életében halhatatlan. Szakiskolai éveim során két festőrestaurátor, Csúcs László és Kovács András vett a szárnyai alá, segédkeztem nekik, aztán időnként egy-egy komolyabb munkát, részfeladatot is rám bíztak. Ez a kapcsolat megmaradt; hála Istennek az sem szakított el minket, hogy tizenegy évig Norvégiában éltem. Emellett mindig érdekelt a film, elsősorban a képi fogalmazás. Már általános iskolás koromban kacérkodtam a filmes pálya gondolatával, vonzottak a kamerák, a lámpák, az egész filmkészítés. Végül nem mentem filmes egyetemre, de idővel megtalált a szakma.
Fábián Kálmán: Minden szín és forma létrehozásában rejlik valami tanulság. Fotó: Bulla Bea
2008-ban, egy csoportos kiállításomon találkoztam Mengyán Andrással, aki a bergeni Iparművészeti Egyetemen a formatervező tanszék vezetője volt. Restauráltam egy régi székét, sakkról és Norvégiáról beszélgettünk, aztán egyszer felvetette, állítsak össze egy portfóliót, hogy megmutathassa egy-két embernek. Norvégiát ennek a találkozásnak, mára már barátságnak köszönhetem. Sosem terveztem, hogy elköltözöm itthonról, különösen hosszabb időre, de megtetszett, ott ragadtam. Rengeteg embert ismertem meg, Norvégiából jutottam el Párizsba, Londonba, Írországba, olyasmiket láttam, amik a mai napig inspirálnak. Mindenfélét dokumentáltam, a ház kilincsétől festményeken át egy jól elhelyezett parki padig. Bergenben nagyon jó hangulatú, korombeli fiatalokból álló nemzetközi közegben dolgoztam. Hajóztunk, kirándultunk, mi, külföldiek is könnyen belehelyezkedtünk ebbe a skandináv világba, ami a hiedelmekkel ellentétben egyáltalán nem fagyos.
Ott tanultam meg, milyen fontos az ízlés, bármilyen művészeti ágról legyen is szó. Nem érdekes, hogy barokk vagy Bauhaus a stílus, a lényeg, hogy milyen ízléssel prezentálják.
A napokban néztem meg sokadjára Huszárik Zoltán Szindbád című filmjét, kevés a filmtörténet olyan jelenete, amely a vendéglői képsorhoz fogható. Norvégiában és Dániában szembeötlő volt ez a fajta pengeéles, mégis finom ízlés, ezt mindig visszasírom. No meg a jó levegőt.
Melyik az a tárgy, amelyiken különösen nagy élmény volt dolgozni?
Több is volt, de talán egy kora barokk tabernákulumot említenék. Ez a templomi kehelytartószekrény több évszázados utat tett meg a restaurátor-műhelyig, Németországból került Norvégiába. Gabonától kezdve sok mindent tartottak benne, hihetetlen története van, s ez meg is látszott rajta. A restaurálás során elsősorban vissza akarjuk állítani az eredeti állapotot, nem újat akarunk létrehozni. Ez ebben az esetben is így volt.
Antik kiskomód, amikor a restaurátorhoz került…
Egy régi bútor esetében meddig tart a régi és mikortól számít „újnak”?
Amikor a „műtőnkbe” kerül, látjuk, mi az, amin semmiképp sem szabad változtatni. Tehát egy kovácsoltvas zárat sohasem fogunk kályhaezüsttel lefújni, mert az már rongálás.
és megújulva
2018-ig kizárólag restaurálással foglalkoztam; abban az évben jöttem haza Norvégiából. Akkoriban kért fel egy fiatal házaspár két gyönyörű antik bútor restaurálására. A férfinak kellékgyártó cége volt, hívott, dolgozzunk együtt. Ennek a véletlennek folytán kerültem a filmgyártásba, az, hogy benne is maradtam, már rajtam, a munkámon múlt. Hálás vagyok a sorsnak, hogy nem tartozom senkinek köszönettel.
A filmezés melyik részét kedveli a legjobban?
Az improvizációra késztető helyzeteket, feladatokat. Amikor létre kell hozni valamit nagyon gyorsan; annak a meglepetését, izgalmát, vajon meg tudom-e oldani tizenöt perc alatt? Egyfajta haláltánc ez sok feszült pillanattal – nagyon szeretem. Ahogy egy közelképben megmutatott kellék megfestése is nagy pontosságot kíván, ami a felületkezelést illeti.
Restaurátorként mi okoz hasonló örömet?
Az egész folyamat, kezdettől a végéig. A szentgotthárdi barokk nagytemplom stallumát restauráltam épp a Covid idején. Sok sérülés volt a kóruspadon, halogattam a javítását, mert a fejemben nem állt össze, honnan kellene kezdenem. És akkor egyszer csak jött egy gondolat, nagy szóval „megvilágosodás”, s annak hatására kezdtem el dolgozni. Szeretem a jazzt, a zenét hallgatva fedeztem fel, hogy a muzsikusok lejátszanak, elindítanak egy dallamot, egy folyamatot, s aztán az mintha önmagát vezetné.
A restauráláskor ugyancsak megesik, hogy egy munkanap végén hálás saját magának az ember, hogy türelmesen megvárta, induljon el a folyamat. És azt hiszem, a legszebb ennek a tapasztalatnak a megélése.
Minden szín és forma létrehozásában rejlik valami tanulság, ezekből mindig merít, táplálkozik az ember. Sokszor előfordul, hogy amikor egy bútort megkapok, nem látok hozzá nyomban. Először csak leülök szemközt vele, néha rágyújtok egy cigarettára, töltök egy pohár bort, nézem, gondolkodom, melyik lesz a jó irány. Ez gyakran megesik, sosem rutinszerű a művelet, jobbról-balról vizsgálgatom, honnan induljon „a feltárás”. Fontos a megfigyelés, mert megajándékoz a továbblépés lehetőségével.
Nyitókép: A restaurátor keze nyomán megújult antik írókomód. Fotók: Fábián Kálmán archívumából/Bulla Bea
