A 2023-ban Konok–Hetey Művészeti Díjjal kitüntetett Wolsky András képei számomra Christopher Nolan klasszikus filmjének, az Interstellar / Csillagok között azt a kulcsfontosságú jelenetét idézik meg, amikor a főszereplő, Cooper, azaz Matthew McConaughey bezuhan a Gargantua fekete lyukba. Főhősünk ott egy hiperkockába (Tesseract), olyan spekulatív négydimenziós térbe kerül, ahol fizikailag tud az időben úszni, mozogni, megkapaszkodni és bár csekély módon, kommunikálni is a különböző megjelenő idősíkokon.
Az a kritika illethetné ezt a grandiózus teret, amelyet Nolan megjelenített, hogy az idő koncepcióját talán túl sterilen és lineárisan jeleníti meg; márpedig ahogyan például Heideggertől is tudhatjuk, az idő nem lineáris, hanem a múlt, jelen és jövő dimenziói kölcsönösen befolyásolják egymást, folyamatos összefonódásban vannak. Éppen ezért gondolom, hogy Wolsky András képei vagy ha a szentendrei Ferenczy Múzeumban látható murális munkájára, a Wolsky-folyosóra gondolunk, sokkal inkább reprezentálnak egy tér-időn túli zuhanást, annak egy-egy megragadott pillanatát és az idő dimenzióinak kusza dinamikáját, ahol a művész formanyelvén megjelenő geometrikus-konkrét formák, a tömör és/vagy keretszerű négyzetek előre nem meghatározott, indeterminált történetét követhetjük.
Wolsky művészetének középpontjában a véletlen áll, azaz pontosabban a generált véletlen, ami nem összekeverendő a kiszámíthatatlannal, főleg nem ilyen matematikai terepen. Hiszen abszolút el lehet képzelni egyetemi zárthelyi feladatként, ahogy olyan valószínűségszámítás felett izzadnak a hallgatók, amellyel kikalkulálható, hogy egy adott Wolsky-algoritmus függvényében hány lehetséges mű születhet. Alkotási folyamatában Wolsky tulajdonképpen programozó, aki az algoritmust megírja – visszanyúlva ezzel az úttörő Vera Molnár művészetéhez –, és annak az adatbázisnak szerzője is, amelyből a véletlengenerátor gazdálkodhat. A művész természetesen cselekvőképességgel rendelkező „eszköz” is, aki végül megteremti a művet. Alkotótársa ugyanis már több évtizede a dobókocka, amelyre a döntést bízza minden kompozíciója születésekor: a színeket, pozíciókat, szögeket is ezzel a metódussal határozza meg.
Épp olyan korban járunk, ahol többek között a kultúrpolitikai nyomás vagy a mesterséges intelligencia előretörése miatt egyre hangsúlyosabbá vált az alkotói intenció, szabad akarat és az autonómia kifejezése a művészetben. Wolsky mégis abban látja az izgalmat, hogy mi van ezen túl: hogyan tud kollaborálni külső tényezőkkel, még ha ez az együttműködés alárendelt szerepbe helyezi is őt, hiszen elmondása szerint „karthauzi szigorral” ragaszkodik a dobókocka mindentől független döntéseihez. Megkerülhetetlen Jean-Paul Sartre-t idézni, amikor ezekről a fogalmakról beszélünk: „A világ véletlenszerűsége és az események kiszámíthatatlansága rámutat az emberi szabadság és felelősség kérdéseire. Az emberi lét alapvetően véletlenszerű és abszurd, de éppen ebben a véletlenszerűségben található a teljes szabadság és a személyes felelősség alapja is.” Wolsky ennek a végtelen szabadságnak – ami talán az alkotói krízisek legnagyobb indikátora – körvonalaz határokat egyéni képalkotási szabályrendszerével, így adja át magát a flow-nak és az akciónak.
