Velazquez életnagyságú (307×367cm) olajfestménye azt a pillanatot ragadja meg, amikor a spanyol iga ellen lázadó németalföldi városka – Breda – kormányzója (Justinius van Nassau) 1625-ben, a 80 éves háború végén, behódol és átnyújtja a város kulcsát a spanyol seregek kapitányának (Ambrogio Spinola), aki e közeledést rendkívül megértő és lovagias módon viszonozza, hiszen diadalát ezúttal nem páratlan stratégiai érzékének köszönheti, hanem a háta mögött ég felé meredő lándzsák sünsűrűségű erdejének, melyek oly büszkék, mintha az eget is képesek lennének megtartani. Bár Velazquez személyesen nem volt jelen a városkulcs átadásakor, viszont személyesen ismerte a genovai születésű Spinola tábornokot, e kivételes kvalitásokkal megáldott férfiút, akivel együtt járták be Itáliát, így első kézből értesülve festhette meg művét IV. Fülöp király kérésére. Bár elvileg barokk csataképet látunk, Velazquez a tőle megszokott módon mértéktartó, így a dinamikai tartomány minimális, ez teszi lehetővé, hogy a két kapitány gesztusai az örökkévalóság retinájába vésődjenek. Spinola tábornok számos nagylelkűséget gyakorolt, hiszen még lováról is leszállt, hogy szinte barátként fogadja meghunyászkodó ellenfelét – aki szégyenében lesunyt kutyafülekkel járult elébe – katonáinak pedig megtiltotta, hogy kigúnyolják a kemény csatában legyőzött holland katonákat.
Velázquez háborús tablójának legfőbb üzenete, hogy bizonyos helyzetekben a behódolás ésszerűbb magatartás lehet, mint a mártíromság, illetve a kivételesen intelligens spanyol kapitány által megtestesített humanizmus, ami nem a győztesek dicsőségét zengi, inkább nagylelkűségüket hangsúlyozza. Velazquez palettája a szürke ötven árnyalata, annak minden erotikus felhangja nélkül, hiszen sohasem festett – a szigorú spanyol képalkotási tilalom miatt nem is festhetett volna – erotikus témájú képet. Komor szürkéit meleg gesztenyebarnák ellenpontozzák mesterein, legszebben talán a ló tomporának aranybarna szőrén felcsillanva.
A háttér sem kevésbé lenyűgöző. A távoli csatazaj füstjével és az áthatolhatatlan holland mocsarak kipárolgásával átitatott tágas, levegős tájkép ezúttal kezére játszott Velazquez kedvenc szürkéinek. Talán ezzel is magyarázható, hogy sokan Velazquez (és a spanyol festészet) legjobb alkotásának tartják. Jelen tudásunk szerint ennek a hatalmas vászonnak nincs konkrét kompozíciós előképe, ami festőnk zsenialitását még magasabb polcra teszi. Olykor felemlegetik Rubens néhány korábbi képét, mivel Rubens és Velazquez kölcsönösen tisztelték egymást, ám vásznaik között alig van érdemi hasonlóság. Lényegesebb ezeknél Velazquez itáliai utazása Spinola tábornok társaságában, melynek során megismerhetett olyan műveket, mint Uccello zseniális „Lándzsái” vagy Raffaello Athéni Iskolája, melyen szintén két központi férfialakot látunk. Raffaello két féltekére osztott oltárképén Platón és Arisztotelész kéztartása mindennél beszédesebb. Alighanem ehhez hasonló csodát próbált alkotni Velazquez is. Csakhogy volt még egy holland festő – és nem Rubens! – akivel senki sem számolt, pedig nagyon hasonló cipőben járt. Szintén hatalmas vásznat festett, két központi szereplővel és sok-sok lándzsával, katonával. Ugyanakkor alkotott, mint Velazquez... Rembrandtnak hívták...
Rembrandt legnagyobb és leghíresebb olajképén szintén lándzsákat és katonákat látunk, de lázas készülődés közben, kaotikusan. Ráadásul itt semmi sem az, aminek látszik. Már a vászon mérete sem stimmel. Jelenleg 363 × 437cm, de helyhiány miatt széleit megcsonkolták. A levágott darabok elvesztek, egy korabeli másolat alapján úgy tűnik, az eredeti kompozíció nem volt ennyire szimmetrikus, a baloldalról három alak eltűnt. A festmény címe totális félreértés, mivel a kép nem „éjjeli őrjáratot” ábrázol, hanem nappalit, verőfényben, ám az idők folyamán a fekete lakréteg annyira elsötétült, hogy évszázadokon át mindenkit megtévesztett, noha a képen sehol sem látni fáklyát. – Csakhogy ez Rembrandt, nem Velazquez! Rembrandt önkényes fényárnyék viszonyai és önnön fényükben fürdő alakjai pedig annyira eredetiek, hogy e látszólagos képtelenséget – éjjeli őrjáratot fáklyák nélkül – 300 évig elfogadták, sőt ez lett az európai festészet egyik legtöbbet elemzett alkotása. Mivel a 2024-ben indult teljes körű restaurálás eltart még néhány évig, így csak találgatni tudunk, mennyiben lesz revelatív hatású mondjuk a Sixtus-kápolnához vagy Az athéni iskolához képest. – Vajon a vastag lakréteg eltávolításával végkép eloszlik Rembrandt komor, moll-hangulat árasztó mélabúja?
Mivel Rembrandt nem adott címet hatalmas tablójának, így nem tudni, mi lesz a pontos címe. Sokan már az alábbi címen emlegetik: Frans Banninck Cocq és Willem van Ruytenburch lövészei – ami aligha fog bevonulni a köztudatba. Pedig csakugyan ők a festmény főszereplői. Frans Banninck Cocq kapitány, a festmény megrendelője, akit fekete ruhában látunk, fekete kalapban, vörös övvel, és főkapitánya Willem van Ruytenburch, törtarany ruhában és tollas kalapban, fehér övvel. Velük együtt összesen 31 szereplőt látunk a wikipedia szerint, akik közül csupán 16-an voltak valódi tüzérek. Ők valamennyien fizettek érte, hogy szerepeljenek a tablón, mégpedig fejenként 100 holland forintot. A többi figurát Rembrandt találta ki és tette hozzá a képhez. A tüzérek neve hamarosan olvashatóvá válik a felettük levő hatalmas címerpajzson, ami jelenleg még a lakkréteg költői homályába borul. A probléma ellenben világosan látszik. A 16 tüzér fejenként fizetett Rembrandtnak összesen 1600 holland forintot, Rembrandt mégsem úgy örökítette meg őket, mint egy szabályos tablón. A zászlót lengető Jan Visscher Cornelissen alakja például hősies, méltóságteljes, Jan Van Der Heeden-é szintúgy: őt vörös ruhában fogjuk balszélen felfedezni puskatöltés közben. Eddig oké. De mit szólhatott a mögöttük álló Elbert Willemsen, akinek bumfordi arcképét alig vesszük észre? Vagy a puskájával babráló Jan Claesen, aki olyan együgyű, mint Velazquez udvaribolondjai? – És mit szólhattak e polgárőrök a Rembrandt által hozzátett figurákhoz? Két törpéhez, akik szintén Velazquez ecsetjére valók?, és a kislányhoz, aki viszont valódi tündér, vagy inkább lidérc, kis boszorkány, aki Saskia vonásait viseli (!), s aki mindenkit túlragyog, s akiről sokáig úgy gondolták: ő a fény ebben a kozmikus éjszakában, miatta nem kellenek fáklyák az őrjárathoz. Rembrandt itt olyan kétértelmű és transzcendens mélységekbe kalauzol, ami Raffaello óta nem volt látható csoportképen, s ami a két főszereplő alakjában éri el tetőpontját. Bár Rembrandt szerfelett kedvelte Raffaellot, sosem járt Itáliában, mégis mintha Az athéni iskola méltó parafrázisát és keserű „paródiáját” látnánk a kapitány „megfoghatatlan” kézmozdulatában, melynek árnyéka „véletlenül” éppen a fallikus lándzsát tartó főhadnagy lágyékára vetül. Rembrandt katonái nem voltak hősök (Velazquez), sem géniuszok (Raffaello), de úgy megfestette őket, hogy őrjáratuk azóta is az örökkévalóságot ostromolja.
- Rembrandt: „Éjjeli őrjárat” (részlet) Wikimedia Commons
- Raffaello: Az athéni iskola (részlet) Wikimedia Commons
- Velazquez: Breda (kulcsának) átadása (részlet) Wikimedia Commons
Nyitókép: Rembrandt, Public domain, Wikimedia Commons / Diego Velázquez, Public domain, Wikimedia Commons
