Ösztönösnek és szertelennek ható kompozícióit Erményi a gyermeki perspektívát alapul véve alkotja meg, amelyek első látásra játékos, könnyed, felhőtlen műveknek hatnak. Ám minél tovább szemléljük ezeket a munkákat, annál inkább furcsa szorongás keríti hatalmába a befogadót. A rajzos motívumok kedvessége, bája mögött ugyanis érzékelhető egyféle vészterhes, félelmet keltő elem is, amely a kollektív tudattalanunkban bujkál, a művek pedig felszínre hozzák ezt az egyértelműen frusztráló dimenziót.

Fotók: Tóth Dávid
 

A művész 2020-ban talált rá festészetének fő motívumára, a fákra, amelyek a meseillusztrációk világát mímelték, azonban a törzsön megjelenő síró alakok, valamint az ágakon lengő koponya rémisztő képzeteket szült. Az acb Plusban látható kiállítás anyagának egy része a fa motívumát folytatja, s ezeken a képeken még erősebben tematizálódik a kísértetiesség. A fenyő ágai kuszán, szabálytalanul ölelik körbe a törzset, olyan hatást keltve, mintha egy élettelen oszlopra tekeredett indák vagy rongyok lennének. A háttér minden konkrét elemet mellőz, kusza vonalhálók sokasága tölti ki a képmezőt. A néző füstre, ködre, viharra asszociál, a fenyő minden irányba hajló-tekeredő ágaival hátborzongató látványt hoz létre. A kanti értelemben vett fenséges manifesztálódik ezeken a képeken. Sőt, minél tovább nézzük ezeket a fákat, annál erősebben érezzük antropomorf jellegüket: riasztó, ezerkarú, óriás szörnyek, amelyek épp támadni készülnek.

Erményi első, az acb Plusban rendezett nagyszabású kiállításán festészete új motívumkészlettel bővül. Ahogy a tárlat ismertetője is írja: „Az alkotó a korábbiaknál nagyobb léptékű művek létrehozására is vállalkozik, amellett, hogy stilárisan és festészettechnikai szempontból is kilép eddigi határai és keretei közül.” Már nemcsak a fák kelnek életre vásznain, hanem a művész új motívumai, az anyagban nagy számban feltűnő cserépkályhák is, amelyek sorát olykor egy-egy pókháló rajza töri meg. A kályhák ugyanazt a rajzos jelleget hordozzák, mint a fák, azonban ezeknél talán még erősebben érezzük az emberi jelleget. A díszes oroszlánlábas kandallók óriásokként dőlnek előre, kikelnek fix helyükről, hogy bejárják a világot. Ahogy Fenyvesi Áron írja: „A képek fő transzformatív ereje az antropomorfizációban rejlik, abban, hogy a tudatalattinkban megbúvó, unalomig ismert tárgyak kedvesen esetlen arcokká, kezes-lábas szereplőkké változnak a művész vásznain.” Szuggesztív karakterré válnak a kályhák, amelyek egymás mellett úgy hatnak, mintha egy képregény különféle szereplői lennének.
Még inkább ráerősít a comic jellegre a művek installálása: a sűrűn egymás mellé helyezett táblák mintha egy képregény kockái lennének. Amint a látogató végighalad a falak mentén, a festmények komplex narratívává állnak össze a szeme előtt, a történet azonban teljes egészében nem hozzáférhető, ráadásul minden néző esetében egyedi. Valójában nem is a történeten van a hangsúly, hanem csak a karakterológián. Ami pedig igen széles skálán mozog, hiszen a karjaikkal hadonászó fák és a lábaikon haladó cserépkályhák mindegyike saját személyiséggel bír. És akkor még nem beszéltünk azokról a fűtőtestekről, amelyek ugyan a földön nyugszanak, mégis termetüknél fogva felhőkarcolókká alakulnak a szemünk előtt.
A geometrikus formákból építkező kályhák monumentális építményekké terebélyesednek, amelyek azután szélesre tárják a néző asszociációs mezőjét, hiszen nemcsak az égig érő felhőkarcolók, hanem a sokemeletes panelek, a monstrumszerű gyárak is bevillannak a képzeletbe, sőt még a koncentrációs táborok kemencéi is eszünkbe juthatnak ezekről a struktúrákról. A nézőben e monstrumok láttán az érzelmi alapkészlet ambivalens ellentétpárjai egyszerre születnek meg: a konstrukciókat ugyanabban a pillanatban „cuki”, színes toronyházakként és szörnyűséges gyárakként is látjuk.
Erményi ezeket a kályhákat sok esetben síkszerűvé változtatja. A repetitív mintázatok, valamint az üresen hagyott vagy elbizonytalanított háttér ormanenssé alakítja a térbeli formákat, amivel ugyancsak a gyermeki rajzokhoz közelítenek a festmények. Ugyanakkor ezzel a gesztussal a festő az absztrakt-geometrikus hagyományhoz is kapcsolódik. A két, egymást karakteresen kiegészítő szín váltogatásával, valamint a képmező négyzethálókká alakításával tulajdonképpen a konkrét látvány geometrikus, síkszerű formává egyszerűsödik. A felnagyított, pókhálót idéző mintázatoknál még erősebben jelen van a geometrizálási szándék.
Azonban ezek a művek sosem válnak statikussá, a dinamizmust pedig nemcsak a kibillenő formák jelentik, hanem a firkaszerű megfogalmazásmód is. Erményi ösztönösnek ható rajzai gyermeki ákombákomoknak tűnnek, noha ő ezt a rajzosságot ecset és akrilfesték használatával éri el. A nagy, széles kontúrok között színek, vonalak és csíkok töltik ki a képmezőket, amelyek a filctollrajzok világát is megidézik. E munkák éppen ezért elemi erővel hatnak a nézőre, még akkor is, amikor a művész egy színnel, monokrómban komponál, olykor akár az alapozatlan vászonra, és akkor is, ha színekkel tölti fel az üres képmezőket.

Erményi Mátyás Poros firkák című kiállítása az acb Plus terében (1067 Budapest, Eötvös utca 2.) december 9-ig látogatható.