A kortárs hazai tervezőgrafikával foglalkozó cikksorozat első részében két ilyen alkotóval foglalkozom, két különböző generációból. Egyikük a rendszerváltás pillanatában alkotott forradalmi erejű plakátokat, míg a másik tabuként kezelt témáknak és elnyomott csoportoknak ad hangot. Aktivista tervezőgrafika egykor és ma: Ducki és Varga.
Ducki Krzysztof, bár lengyel állampolgár, az egyik legjelentősebb élő magyar plakátművész és tervezőgrafikus. Ez nem ellentmondás, Ducki 1982-ben Varsóban diplomázott könyvtervezés és illusztráció szakon, de a nyolcvanas évek óta Magyarországon él, munkássága a magyar művészet szerves része, miközben nyilvánvalóan a lengyel plakátművészet örököse is. A rendszerváltás idején készült plakátjai elemi erővel fogalmazták meg a társadalom legfontosabb problémáit, és ezzel alakították a magyar történelmet.
Ducki, ahogy mondani szokta, „lengyel ember és magyar művész”. Utóbbit az is bizonyítja, hogy 2014 óta a Magyar Plakát Társaság (MPT) elnöke. 2011-ben tervezőgrafikát kezdett tanítani a Metropolitan Egyetemen. Rengeteget dolgozik: plakátokat, könyveket, kiadványokat tervez. Emlékezetesek a Lengyel Intézet számára készített munkái, a Kogart Ház plakátjai, s ő tervezte például a Magyar Filmszemle régóta használatos logóját is. Sok kulturális plakátjával találkozhattunk az utóbbi években: a Lengyel Filmtavasz, lengyel és magyar kulturális fesztiválok, kiállítások és sok-sok film plakátja kötődik a nevéhez (Álombrigád, Csonka Bereg, Pink Floyd: A fal stb.). Fontos művészetszervező munkát végez, koordinálja az MPT által pár évente megrendezett nemzetközi PosterFest Budapestet, nemrég pedig a visegrádi országok plakátosait bemutató Posterra című, Vigadóban nyílt kiállítás kurátora volt.
1982-ben Ducki magyar felesége miatt költözött Budapestre, ahol szinte a semmiből kellett újrakezdenie grafikusi pályáját. Eleinte filmes megbízásokat talált: a MOKÉP-nek filmplakátokat tervezett (akkoriban még minden filmhez készült saját, magyar plakát), a FŐMO (Fővárosi Moziüzemeltetési Vállalat) számára pedig dekoratőrként kézzel festette az óriásplakátokat. Az 1980-as évek végére már sok baráti kapcsolata szövődött Magyarországon, benne mozgott a művészeti életben. 1987-ben tervezőgrafikus barátaival létrehozták a DOPP-csoportot (Ducki Krzysztof, Orosz István, Pinczehelyi Sándor, Pócs Péter).
A rendszerváltást megelőző forrongó években több olyan plakátot tervezett, amelyek megmozgatták a közvéleményt. Erre predesztinálta Duckit a lengyel örökség. A lengyel plakát a második világháború után vált igazán „fogalommá”, azzá a művészeti ággá, amelyben a szovjet blokk művészei szabadabb, frissebb műveket alkottak, mint nyugati reklámos kortársaik. A szocializmus évtizedei alatt Lengyelországban (akárcsak itthon) érdekes módon a széles tömegekhez szóló plakátban a hatalom többet engedett meg, mint a képzőművészet többi ágában. A szatirikus, ironikus és látványos lengyel kulturális plakátok egy-egy gesztussal fogalmaztak meg komplex gondolatokat. A burkolt üzenetek, a rendszerrel szembeni ironikus hang és magas művészi értékük miatt vált világhírűvé a lengyel plakátművészet.
A rendszerváltás idején a plakát újra főszereplő lett: a művészek tudtak reagálni a közhangulatra, miközben a TV és a rádió még a hivatalos álláspontot szajkózta. A grafikusoknak volt mondanivalójuk és bátorságuk is. A leghatásosabb plakátok „ön-megrendelés”-ként készültek, azaz sok esetben a DOPP-csoport és barátaik megbízó híján alkottak, saját gondolataikat fejezték ki, majd utóbb kerestek valakit, aki a plakátok nyomtatását kifizette (Ducki plakátjainak többségénél az SZDSZ volt a kiadó, de így készült Orosz István híres Tovariscsi-plakátja is, amelynek nyomtatását az MDF vállalta). Nem minden plakát volt kifejezetten politikai célú, a rendszerellenes üzenetek olykor színházi vagy más kulturális plakátokon fogalmazódtak meg.
A Ducki-plakátok merész, jelszerű fogalmazással és egyértelműséggel nyúltak olyan témákhoz, amelyek akár évtizedek óta tabuk voltak, s felháborítottak és fájtak. Fekete háttér előtt merednek a tankok ágyúcsövei a prágai tavaszra emlékező művén. Egyetlen vicces és mégis horrorisztikus jel (szörnyfogsor) utalt egyszerre a munkásőrség rémtetteire és idejétmúlt jellegére. Mindez egyáltalán nem volt veszélytelen ebben a történelmi pillanatban: még többezer munkásőr volt szolgálatban. Ducki munkái a rendszer jelképeinek kiüresedéséről, az illúziók szertefoszlásáról is beszéltek: az Auróra cirkáló süllyed, május elseje a hiányról szól. Az Erdély című plakát burkoltan a romániai rendszerről, a falurombolásról üzent (Erdély él), és az események aktív résztvevője lett azáltal, hogy transzparensként használták egy 1988-as tömegtüntetésen.
Ducki több plakátja 1990-ben, az első szabad választások idején került ki az utcára. A szavazás a plakátok igazi ünnepe lett: annyi év után végre újra volt tétje és mondanivalója a falakon egymás hegyén-hátán kiragasztott képeknek.
Nyilvánvaló, hogy ma, több mint három évtizeddel később, a plakátok más körülmények között kommunikálnak. Ugyanakkor az aktivista, társadalmi kérdésekkel foglalkozó plakát nem veszített fontosságából – ha legtöbbször nem is az utcán, hanem kiállításokon vagy a képernyőn látjuk őket.
Ma már rengeteg cikk foglalkozik azzal, mennyire patriarchális beállítottságú a magyar társadalom, és a nők milyen nagy arányban válnak ilyen vagy olyan (tettleges vagy verbális) zaklatás áldozataivá. Ám amikor Anna ki mert lépni a nyilvánosság elé, a probléma még rejtve volt, ráadásul tettével óriási személyes kockázatot is vállalt.
Anna köré egész csapat gyűlt azokból a hallgatókból, akikkel a diplomamunka megvédése után tovább küzdöttek, hogy megszülessen egy hallgatókat védő etikai kódex. 2017 decemberéig folytatták a tárgyalásokat a rektorral, s ezeket egy blogon keresztül a nyilvánossággal is megosztották (https://kepzosnyiltlevel.blog.hu). A csapat már éppen elfáradt a harcban, amikor a MeToo berobbant a köztudatba, és az amerikai színésznők nyomán Magyarországra is begyűrűzött, több közvéleményt megrázó üggyel. Ma már talán jobban benne van a köztudatban, hogy mi nem oké.
Varga Anna Gizella munkái külföldön is ismertek, még diákévei alatt ért el nagy nemzetközi sikert például a Poster for Tomorrow által szervezett Nemi egyenjogúság című pályázaton a nők körülmetélése (megcsonkítása) ellen tiltakozó nagyon szép, szimbolikus plakátjával. (A plakát a Louvre kiállításán szerepelt). Munkáinak nagy erénye, hogy egyetlen jellel fogalmaz meg komplex gondolatot, találóan, mégis költőien: ezzel fog meg a hajléktalanságról szóló, kivételesen frappáns plakátja is.
A plakátban és a kortárs művészetben egyaránt egyre jellemzőbb az aktivista attitűd, így biztosak lehetünk abban, hogy a jövőben is fognak születni olyan plakátok, amelyek igyekeznek jobbá tenni a társadalmat, amelyben élünk.
