Korábbi sérelmeinket, kapcsolataink emlékét, megannyi bizonytalanságot és a reményt, hogy otthon minden marad ugyanúgy, ameddig mi távol vagyunk.

Matécsa Dávid egy évtizede, sikertelen MOME-felvételije után költözött Angliába. Ma pedig már a londoni University of the Arts-ra jár. Tavaly a Paris Photo Carte Blanche Student díjának finalistája lett. A Mai Manó Ház és a Paperlab Galéria közös rendezésében tekinthetjük meg a lírai hangzású, A lét megfoghatatlan kincsei című kiállítását. Lehet-e egy embernek két otthona? Milyen események befolyásolják az identitásunk? Hogyan kapcsolódik össze a tudat és a tudatalatti a művészetben? A fiatal fotóssal a külföldi élet kettősségének megannyi aspektusáról beszélgettünk.

 

Mesélj, kérlek, a motivációról, ami a kiállítás anyagának összeállításakor dolgozott benned!

Eltelt tíz év az Angliába költözésem óta, és éppen egy olyan projekt jutott vissza Magyarországra amely ezt a témát is boncolgatja. Így ez számomra külön jelentősséggel bír a kiállítás szempontjából. Hisz évekkel ezelőtt nagyon nehezen indultam el, először egy gyászfolyamat zajlott le bennem. Nehezen jött az elhatározás, hogy itthagyjam az országot, holott tudtam, bármikor visszajöhetek, de éreztem ez annál komolyabb döntés. Emiatt már csak a képsorozat létrejötte is nagyon fontos volt számomra. A legtöbbet ennek kapcsán Baki Lászlónak köszönhetem, aki a kiállítás kurátora is. 

Folyamatosan érik az embert a különböző ingerek, különösen, ha új környezetbe kerül. Sokáig nem eszmél rá ezekre a folyamatokra, egészen addig, amíg nincs ideje megállni. Valahogy velem is ez történt, beszippantott a felnőtté válás, önmagam eltartása, az önállósodás. Hagytam, hogy történjenek a dolgok, elvitt magával az élet. Évekkel később jutottam el a mostani egyetemi képzésemre. Holott a kiköltözésemben szerepet játszott, hogy nem vettek fel a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre, a MOME-ra.

 

Jelenleg a londoni University of the Arts Fine Art Photography szakán tanulok.

Itt egy workshop kapcsán körvonalazódott bennem az a projekt, amely végül kiállítássá nőtte ki magát. Ott gondolkoztam el, milyen jelentős az ember identitásában az etnikum, a szociális háttér, a származás. Meg akartam ismerni a személyiségemnek ezt a részét is, hiszen a sok kis darab így tud őszintébb képet formálni. Az alkotó úgy tud őszinte és hiteles alkotásokat létrehozni, ha megismeri identitásának részleteit. Ennek során kezdtem el magyarságomhoz is kapcsolódni.

 

A fekete-fehér fotográfia elejétől fogva tudatos választás volt a kiállítás kapcsán?

Nem is merült fel bennem más az alkotáskor. Az elmúlt években csak így készültek a képeim. Egyfajta valóságtagadás a számomra kivonni a színeket. Az itt és most-ban alkotok, azonban a fekete-fehér jelleg egyfajta időtlenséget kölcsönöz neki. Számomra ez izgalmas játék az idővel. Van egy fontos kiállításélményem a 2010-es évekből. Robert Mapplethorpe munkásságából rendeztek kiállítást a Ludwig Múzeumban, engem pedig szinte sokkolt, hogy fotográfia lehet ilyen is. A portréi, csendéletei nagy hatással voltak rám. Én is kerestem a saját identitásomat, és sokat kísérleteztem önarcképekkel abban az időben. Claude Cahun művészetét is különösen kedvelem. Ezeknek a hatásoknak köszönhetően a fekete-fehér jelleg velem maradt, a részemmé vált.

 

Vannak-e olyan értékek, elvek amelyeket követsz a képek készítésekor?

Alapvető funkcióját használom a fotónak, mint dokumentációnak, legyen szó bármilyen kameráról. Az elv szónak – úgy érzem – erős hangzása van. A művészet számomra nem összeegyeztethető az elvekkel, hiszen annál szabadabb. Intuitívabb az alkotásom, később jön hozzá a gondolatiság. Miután elkezdtem visszanézni őket a digitális archívumban, akkor eszméltem rá a hasonlóságokra, a képek közötti kapcsolatokra.

 

Hagyom, hogy a tudatalattim alakítsa ki a narratívát, így játszva a tudat és a tudatalatti határának mezsgyéjén. Hajlamos vagyok túlgondolni a dolgokat, ha tudatosan alkotnék, meglehet, mesterkéltnek élném meg a végeredményt. Így inkább teljesen a belső megéléseimre hagyatkozom.

 

Milyen a kapcsolatod most Magyarországgal, hogyan befolyásolja az alkotói létedet?

Most szeretnék azzal továbbmenni, hogy érzem magam magyarként Londonban. A bevándorlói élettel kapcsolatos létállapotom foglalkoztat. Főként a mindennapjaimat örökítem meg ennek kapcsán is. Hétvégenként egy ruhaboltban, pontosabban a hozzá tartozó raktárban dolgozom. Így van ennek az életnek is egyféle kettőssége. Fontos egy alkotónak is, hogy ne intellektuális buborékba ragadjon bele, hanem időről időre találkozzon a való világgal. Ezzel párhuzamosan a tájjal is elkezdtem foglalkozni. Kísérletezem, hogyan válok a táj, s ezáltal az ottani föld részévé. Így egy másik oldalról próbálok most a magyarságomhoz viszonyulni. Hisz ez mindig is a részem marad.