A kettősséget azért is érezzük, mert az elsődleges tartalmak mellett minden művéhez járul egy másik, legtöbbször az elsővel (látszólag) ellentétes értelmezés is. A nézőt a megjelenített elemek asszociatív társítása vezeti el az alkotó számára lényeges, de első megközelítésben konkrétan nem látható, illetve nem nyilvánvaló momentumok felfedezéséhez. Filozofikus spekulációra azonban nincs szükség, hogy megértsük műveit, hiszen többek között a címadással és komplementer fogalmakat felidéző asszociációs módszerével is irányítja a befogadói folyamatot. S minél több képét nézzük, annál jobban sikerül ráhangolódnunk gondolatmenetére, az elsőre talán szokatlan, de később már magától értetődő, logikus társításaira.
Egy másik látszólagos ellentmondás alkalmazott technikái, azaz a festményei és grafikái közötti különbségben rejlik. Grafikái finom ceruzarajzok, lazúros akvarellek, illetve kisméretű kollázsok, amelyeket visszafogott színvilág jellemez, míg olajfestményei rusztikus felületű, expresszív hatású, sokszor kontrasztos színekből épülő nagyméretű kompozíciók. Mindez azonban csak első ránézésre tűnik ellentmondásnak. Alapvető párhuzamok ismerhetők fel a festmények és a grafikák (ceruzarajzok, akvarellek, kollázsok) között, melyek közül az egyik legnyilvánvalóbb a tematikai következetesség. A másik a készítés folyamatának azonossága, ugyanis mindkét műfajban rétegek egymásra halmozásából alakul a faktúra. Csakhogy, amíg a rajzokon apró, leheletnyi ceruzanyomok, az akvarelleken és kollázsokon transzparens rétegek egymásra rakódásából bontakozik ki a képfelszín, addig a festményeken vaskos festékcsomókból hozza létre a rusztikus képfelületet. Noha a technikai megoldások között, a rétegzett felépítés miatt sokkal több a hasonlóság, mint a különbség, az elkészült alkotások mégis gyökeresen eltérő hatást keltenek. Az ellentmondás feloldásának kulcsa pedig a művész maga, aki a parányi és az óriási, a kint és a bent, a lent és a fent, vagy a profán és a szakrális között közvetítő szerepet tölt be. Közvetítő, tehát egyszerre összeköti és el is választja ezeket az egymás pandanjainak számító, de lényegében közös tőről fakadó fogalmakat. A kép kerete kihasítja valós terünkből a kép terét, ugyanakkor ki-, illetve betekintést engedve össze is köti a nézőt a műalkotás világával. Mert mi más is lehetne a kép célja, mint az, hogy segítse ennek a transzcendens kapcsolatnak a létrejöttét? A vallásos szóhasználatban a transzcendencia kifejezéssel elsődleges értelemben az elérhetetlen és természetfölötti Istenre szokás utalni, tágabban értelmezve az érzéki tapasztalaton túli, azt meghaladó tulajdonságot jelenti. A szó a latin transcendo igéből származik, amelynek jelentése: átlép, áttér, átkel. Általánosabban tehát a transzcendencia olyan valóságot jelöl, amelynek megismeréséhez az embernek át kell lépnie köznapi értelemben vett határait. Baksai művei ebben az átlépésben segítenek – spirituális közvetítők, szellemi átjárók. Néha ölesre tárt kapuk, máskor csupán résnyi ablakok. Megnyitják, sőt eltörlik a határokat hétköznapi és transzcendens, múlt és jelen, álom és ébrenlét, emlék és képzelet, pillanatnyi és végtelen, sőt pusztulás és keletkezés között is. A reménytelenség által szólnak a reményről, a sötétség által a fényről, a halál által az életről, a mulandóság által az örökkévalóról.
Baksai József munkamódszere és képeinek hangulata, ereje az ősi és természeti népek mágikus világát idézi. Számára a kép, akárcsak több ezer éves „kollégái” számára, éppen olyan valóságos, mint a természet erői. Nem azért fontos, mert jólesik nézni, hanem mert használni lehet, titokzatos erők laknak benne. A kép tehát a varázslás eszköze, a kép készítésének folyamata pedig azonosul a teremtéssel. Baksai, amikor képet alkot, újrateremti a rendelkezésére álló anyagot is, amely maga is közvetítővé válik. Az anyag, a matéria – legyen az pasztózus rétegekben felhordott olajfesték, vagy leheletfinom grafit, vagy akár könnyeden lebegő akvarell – megtestesíti kifejezni kívánt gondolatait, kapcsolatot teremtve valami magasabb szubsztancia és a művész, illetve az alkotó és a műveket szemlélő nézők között is.
Ha Baksai József munkáinak ősét keressük, akkor azt elsősorban az őskori, illetve a törzsi mágikus művészetben találhatjuk meg. Ez azonban nem azt jelenti, hogy alkotói folyamatában ne használná fel későbbi korok szimbólumait, sőt mitológiai és bibliai tájékozottságát kamatoztatva legtöbbször az ókori mítoszok alakjainak, istenségeinek vagy a bibliai utalásoknak, a középkori szenteknek ábrázolásainál csak a rájuk utaló jelképeket, sokszor az állatokat alkalmazza. A szemlélő, ahogy említettem már, gyakran csak többszörös asszociációk során tudja felfejteni a kapcsolatot a cím és a képein megjelenő ábrázolás között.
Baksai képeinek felépítését nézve még egyértelműbbé válik kapcsolódása az ősi ábrázolásmódhoz. Ezek a formai hasonlóságok az azonos tartalmi szándékból fakadnak. A szerkesztett képiségben az ősi ösztönösség dominál mind az őskori barlangok falain, mind pedig a festő által alakított képfelületeken. Az őskori barlangrajzokon és festményeken „funkcionálisan” rendezett, a falfelületekhez igazítottan „üres” terekben lebegő alakok láthatók, Baksai képein pedig a szimbolikus figurák metafizikus terekben jelekké rendeződve állnak össze transzcendens kompozíciókká. A kiváltott hatás nagyon hasonló, még ha a megformálás során más-más tudatos mozzanatok játszottak is közre. Mintha nem feszülne több tízezer év a képek között. Mindegyik időtlen és időtálló.
Az idő az egyik olyan fogalom, amely összeköti és elválasztja az őskori és a jelenkori alkotásokat. A művészetnek az idővel való egyik alapvető kapcsolata az idő mint értékkategóriát mérő fogalom. „Legbölcsebb az Idő, mert mindenre rátalál” (milétoszi Thalész, Diog. Laert. I. 35) – azaz az idő dönti el, hogy a művészeti alkotások közül melyek bizonyulnak értékállónak, és melyek vesznek örökre a feledés homályába. Így a művészek nap mint nap párbeszédet folytatnak alkotásaik által az idővel, „kegyeiért” versengve. Ugyanakkor vannak alkotók, akárcsak Baksai József, akik nemcsak párbeszédet folytatnak és nem is kelnek versenyre az idővel, hanem alkotótársként használják. Az idő, a múlt szerepe nála alapvető jelentőségű, egyrészt tematikailag, a megjelenített tartalmak által. Másrészt olajfestményein az egymásra rétegzett festékkötegek keltenek földtani, illetve archeológiai értelemben archaikus hatást. Grafikáin (ceruza, akvarell és kollázs művein) a felületképzésben a folt, a gesztusszerű vonalstruktúrák által kopottas, illetve sérült hatást ér el. A művein megjelenő gyűrődő, ráncolódó, valamint a roncsolt és rétegzett, áttetsző felületek az idő építő-romboló munkájára is utalnak.
Képei megmutatják pillanatnyi létünk örök értékeit az idő határtalan folyamában. A végtelen idő számunkra észlelhető végességének mércéje pedig elsősorban testi valónk mulandósága. Lépteink talán éppen ezért sokszor bizonytalanok, de utunk során lábunk nyomot hagy. Időről időre.
