Utána megjelent a hivatalnokok serege, a nyakkendős, felnyírt frizurás karrieristák. A régi internacionalistákból átvedlett világpolgárok. Szurcsik Józsi nem stílusutánzatokból építkezett, valójában régiónk figuráiból gyúrta át a szimbolikus figurákat. Art Reaktor együttese is ezt a panoptikumszerű abszurd komédiát jelenítette meg. Nehéz, de szép évek jöttek, aki nem mintakövető hullámlovas, azt a belvárosi finnyásak, zsúr pubik nem érzékelik. Nem érzékelhették, de, aki nem volt sznob, tudta, hogy ezen a peremvidéken teremnek a hatalmat megtartó, újra és újra reinkarnálódó bábsziluettek. A profillények változtak, az egyszerű formai módosulások egyben jelentésváltozások, újabb variánsai annak a hatalomnak, amely a kafkai tehetetlenség létérzésének okozói. A közép- és közép-kelet-európai létérzés abszurdja jó táptalaja annak a művészeti iránynak, amely a nyugatiaknak csak bizsergő cirkusz, vagy olyan szorongó egzisztencialista sivárság, amihez hozzátartozik a valós, élethosszig tartó kiábrándultság. Szurcsik Józsi konok művész, saját útját járva halad. Milyen érdekes, most visszatekintve rádöbbennek, hogy annak az életérzésnek egyik fontos kifejezője ő volt. Pontosabban, egy életérzés emlékképe adhatja a maradandóságot, a mű nem engedi, hogy elszálljon. Valójában az állandóság és a pillanatnyiság az életérzés stabil magja és annak újabb, időbe vetett árnyalatai. Ennek az emblematikus, szimbolikus ábrázolási rendszernek ez adja az erejét. Most érzékelhető, milyen fontos ennek az ábrázolási formának az a narratív jellege, amit Szurcsik Józsi a neheztelő kritikusok véleménye ellenére konok módon folytatott. A nagy tájképábrázoló fordulat után is megtartotta ezt az ábrázolási módot. A tájban való történések is az emblematikus felfogás újabb formái. A disztópikus jövőfélelem rezignált biedermeier múltba helyezése, megtörténtté tétele valójában a digitális világból eredő virtuális idő-összetorlódás mentális lenyomata. Mindezek mellett mostani munkáinak van valami posztszekuláris várakozó jellege, feloldozás vagy akár a megváltás reménye. A panteizmus fenségessége ötvöződik a szorongó aggodalommal, lírai és esendő lett ez a korszak. A táj először hátterei voltak a szfinxszerű mozdulatlanságba süppedő figuráknak. Akik egyszerre lebegő szellemek és kimozdíthatatlan tömbök. Majd elillannak, és a táj üzen, és ez a legfontosabb, hogy üzen, hogy a tájkép már önmagában szimbolikus, mintha valósága épp ellobbanás előtti pillanat lenne. Szeretet és aggódás rejlik a furcsa, disztópikus tájakban.
Kedves Barátom most kapott Kossuth-díjat, megkaphatta volna akár harminc évvel ezelőtt is. Miért? Mert ő valóban autonóm volt. Visszatérve a bevezető soraimhoz, szinte alig volt ennyire tiszta forrásból táplálkozó művész, a tiszta forrás önmaga, mert végeredményben önnemzőként teremtett. Épp emiatt érezzük, hogy olyannyira önmagától értetődő minden mű. Mert a forrásában már a hatások is saját szintézisként ömlöttek, ömlenek ki. Sokat emlegetett metaarchaizmus-elméletem élő bizonyítéka, ezért érezzük, hagy a jövőbe vetített megtörténhetetlen egyben már a múlt, mintha az elképzelt jelenségek valóságos, de elmúlt, elfelejtett világból maradtak volna ránk. Kedves Barátom! Isten éltessen egészségben, további jó munkában!
Nyitókép: Szigetváry Zsolt, MTI/MTVA
