Művei a növényi létezés valódi heterogenitásáról beszélnek, annak valós, realista olvasatát radikális spekulációval vegyítve adják, ami nem torkollik antropocentrikus modern előképekbe vagy romantikus leegyszerűsítésekbe. A tárlat fő üzenete az volt, hogy a növények radikálisan sokfélék, és nem lehet egyetlen kulturális metaforával vagy esztétikai fogalommal megragadni őket.
Bármilyen növényekre fókuszáló mikropolitika és mikroesztétika feltételezi a rétegződések sokaságát, ami élhető médiummá bővül. Mindennemű test, beleértve a növényit is, performálja önmagát valamely médiumon keresztül. Ez szükségképpen iteratív, azaz ismétlő formát ölt, ami láthatatlan és tudattalan intencionalitásokban halmozódik fel. A növényi esztétikának posztantropocentrikus, az emberi szándékoktól és metanarratíváktól független spekulatív esztétikának kell lennie, amely képes megragadni ezt a sokrétű felhalmozódást.
Mit jelenthet a tárlat címében szereplő felvetés, nevezetesen a tájkép elhagyása? Alapvetően azt, hogy a növények, a természet vagy az ökológia nem egyenlő azzal a kulturális képzettel vagy lerakódással, ahogy antropocentrikusan gondolkodunk róluk. Márton Dominika antropocén esztétikája a kortárs művészet azon anti-korrelativista fordulatához tartozik, amelynek filozófiai alapjait Timothy Morton spekulatív realista gondolkodó sötét ökológia-elméletében találhatjuk meg. A realista filozófiához hűen Morton az Ecology Without Nature című kötetében olyan ökológiai elmélet mellett kötelezi el magát, amely az ökológiai válság valós súlyosságának számbavételére törekszik, miközben nem kíván beletörődni a kritikus helyzet jelenlegi állapotába. A sötét ökológia, olyan szubverzív teoretikus kísérlet lenne, amely mindenekelőtt a környezetnek, mint olyannak a fogalmát dekonstruálja.
A tájképből, a természet leegyszerűsítő fogalmától megszökő rizomatív növényi burjánzás a valóság transzgresszivitásába vezet be bennünket. A tájkép vagy a környezet fogalmi konstrukciója, valamint az általánosságban vett passzív zöld háttér helyett ideje belebonyolódnunk a növények rendezetlen, heterogén valóságosságába. Engednünk kell, hogy szó szerint elárasszák gondolatainkat a növények: olyan spekulatív, mégis realista fordulat kell, amely során engedjük, hogy indák, rügyek, rizómák, gyökerek, szárak lepjék el kikristályosodott fogalmainkat. A tájkép és a leegyszerűsítő, túlságosan antropocentrikus kulturális képzetek magunk mögött hagyása lehetővé teszi a valódi furcsaság és sokrétűség felismerését a növények esetében. Lehetnek könnyedek és hétköznapiak, lehetnek lenyomatok egy bélyegen, feltűnhetnek a virtuális valóságban vagy a globális kapitalizmus folytán jövevényfajokként, hibridizálódhatnak, és feltűnhetnek erőteljesen megtévesztő módon is. A kiállítás címében szereplő tájkép elhagyását úgy is értelmezhetjük, mint a megszokott természetesztétikai kategóriáinktól és szó szerint vett tájainktól való eltávolodást. A növényi gondolkodás megköveteli a megszokott tájaktól való búcsút. Meghívás a növényszerűségre. Megtapasztalhatjuk azt, milyen is lehet növénynek lenni.
Márton Dominika művészete a növényi vándorlás, a növényi önaktualizáció, a növényekre fókuszáló anarchivikus gyűjtögetés és a virtualitás növényszerűségén keresztül tárja fel ezeket a heterogén folyamatokat. Ez a sajátos növényi esztétika egyben a növényi, fej nélküli gondolkodás lehetőségét is felveti. Az emberi gondolkodás, amelyet – jobb kifejezés híján – „filozófiaként” jellemezhetünk, és a növényi gondolat között posztantropocentrikus szempontból valójában korreláció, rejtett, ám „megszakítás nélküli kapcsolat” található. A növényi rizomatikus intelligencia olyan létmód, amely nem törekszik, legalábbis tudatosan nem a dominanciára. Nem rendelkezik imperialista programokkal, és nem igyekszik reterritorializálni a különbözőséget. Olyan nem-identitás a növényi létmód, ami termékenyen viszonyul a heterogenitáshoz. Túlságosan hosszú ideig zárójeleztük a növényeket. Meg kell engednünk, hogy mindennemű növény elfoglalhassa a maga helyét, legyen szó kertjeinkről vagy diskurzusainkról. Szemben az önazonossággal, a növényi gondolkodás közösségi lét, „ami az identitás felrobbantásából” indul ki.
A Futural Fossil című mű vagy a virtuális botanikuskert, az anarchívumként funkcionáló növénybélyeg-gyűjtemény mind a növényi lét heterogenitását és hibrid, multifunkcionalitását tárják fel. A növényekre irányuló kultúrtudományi és társadalomtudományi munka nagy előrelépésekről tanúskodik, amelyek megnyitották az utat a radikálisan nem emberi potencialitások diszkurzív bevonására. Az antropocén növényi esztétikának a növényi létezést az emberitől radikálisan eltérőnek kell bemutatnia, miközben törekednie kell a növények sokféleségének és nem redukálhatóságának ábrázolására.
Hibrid, változékony létezőknek mutatja fel a növényeket a Mimikri című alkotás. Az akkumuláció és a mimikri kulcsfogalmain keresztül a növények nem romantikus tájként, kertként, zöld passzív háttérként, hanem változékony aktánsként vagy szereplőként jelennek meg a radikálisan átalakuló antropocén természetkulturális elrendeződésben. Hiszen a növények heterogén létmódjainak része a megtévesztés, az elterelés is. Pontosan a zárt zugai és kétszínűsége miatt érdekes egy kancsónövény vagy egy Vénusz légycsapója. A nyitottság a természetben sokszor mindössze a bezáródással együtt járó pusztulás előjátéka. Kétszínűsége okán képes a szó szoros értelmében magába vonzani a kancsónövény az áldozatait. A növény (vagy legalábbis a ragadozó növények) ravasz növényi módon intelligens gépekként konceptualizálhatók, amik igenis képesek megkülönböztetni a környezetük felől érkező zajt az információtól. Közvetítő közegeken keresztül áramolnak események, amiket a növény szervezete hamis és igaz jelzésekké alakít át. A sejtrendszeren keresztül továbbítódik a préda jelenlétéről szóló adás, ennek hatására pedig a légycsapó szája bezárul. A kezdeti nyitottságból egyszer csak pusztulást és elemésztődést hozó zártság lesz. A valóban materialista igényű vitalizmusnak integrálnia kell tehát az összes növényfajt, méghozzá nemcsak passzív, toleráns, békés entitásokként, hanem ravaszsággal bíró, kétszínű gépekként, amelyek terjesztik elme nélküli uralmukat egész bolygókon. Mint a Mimikri című mű utal rá, a növények hibridizációs változékonysága radikális transzformációk felé mutat, amelyek olyan hatékony megtévesztő, vad működést jelentenek, ami túlmutatnak az emberi jelentés és értelem szűkösségén.
Egyszerre teszik lehetővé Márton Dominika művei az antropocentrikus előítéleteinkről való lemondást és a növényi létmód realitásának feltárását az antropocén esztétikán keresztül. A növények sikeressége egy fej nélküli, heterogén posztantropocentrikus létezés irányába mutat. A növények globális dominanciája a szó szoros értelmében értelem nélküli. Anélkül érték el a Föld csaknem teljes egészére való elterjedésüket, hogy valaha is eltervezhették volna mindezt.
A művész több másik alkotása reflektál az ökológiai válságra és a jövőbeni lehetséges növényi archívumokra.
Radikálisan eltérő pozíciót képvisel a környezet romantikus fogalmától a mortoni sötét ökológia, mivel semmilyen kívülálló pozíciót nem tart lehetségesnek a környezet összeomlásával szemben. Mindig dolgok között találjuk magunkat, méghozzá az antropocénben megkárosodott, megbetegedett, furcsa, de valós dolgok között. A Silicon Paradise című mű a környezetszennyezés által módosított ízű és színű almákról szó. A szén-dioxid-szint emelkedése megváltoztatja bizonyos almafajták jellegzetességeit. Az antropocén, az ökológiai válság nem odakint van, hanem rejtélyes módon, már-már hipertárgyszerűen árnyékolja be valóságunkat. Az antropocén olyan geokronológiai esemény, amely megfordítja a világról alkotott alapvető nézeteinket és reprezentációinkat. Ezen azt értjük, hogy kifordítja és átformálja fogalmi kiindulópontjainkat, temporális horizontunkat és saját magunkat is.
A Futural Fossil című alkotás a biolumineszcencia jelenségére reflektál, amikor az élő szervezet kémiai reakciók során fényt bocsát ki. Egyes elképzelések szerint, ha a fénykibocsátásért felelős géneket növényekbe ültetnénk, azok helyettesítenék az elektromos fényforrásokat. Ez tökéletesen antropocén ökológia lenne, amelyben génmódosított növények biztosítanák a fényt, éppen az ökológiai katasztrófát okozó energiapazarlás megfékezése okán. Ebben az esetben is a mesterségesség teljesen beissza magát a növények mélyrétegeibe, amelyek természetkulturális hibridekként kísérteties fényt bocsátanának ki. A mesterségesen világító növények kapcsán ezért elengedhetetlen megértenünk az antropocén fogalmát. A potenciális fénytermelő növények radikálisan posztantropocentrizálja és szubvertálja a termelés megszokott struktúráit.
Tim Edensor több kötetében is vizsgálja az emberi jelenlét alól felszabadult területeket betelepítő növényfajtákat, átfogó képet nyújt arról, hogy a termelés után is fennáll a termelékenység. A Futural Fossil című mű is arra mutat rá, hogy a termelékenységről és a produktivitásról az antropocénben radikálisan átformált módon kell gondolkodnunk. Edensor vitatja azt az előítéletet, miszerint a termelés valaha is megállítható volna, mivel az ipar telephelyek, a gazdaság vérkeringéséből való kiesésüket követően is ökológiai temporalitások színhelyeivé válnak. Attól, hogy emberek nem termelnek immáron a posztindusztriális helyszíneken, egyéb szereplők igenis folytatnak termelőtevékenységet.
Márton Dominika növényesztétikájában ezen ökológiai temporalitásokból következő heterogén burjánzást figyelhetjük meg, hogy milyen sokrétűek a növények elrendeződései, keletkezései, sajátos zöld dinamizmusai. A tárlaton szerepelt egy különleges növényi archívum, olyan bélyeggyűjtemény, amelyen növényekről szóló bélyegek találhatók. Az alapvetően antropocentrikus, klasszikusan modern bélyeggyűjtés gesztusát meghackelő és hibridizáló gesztus a növényekre helyezi a fókuszt. Az archívum egyfelől rámutat, hogy milyen kiterjedt a kapcsolati és viszonyrendszerünk a növényekkel, másfelől a különböző növények globalizált és a kapitalista világgazdaságban betöltött szerepére is utal. Továbbá arra is, hogy a különböző fajok milyen erőteljesen globálisan szétterjedtek: nem lehet érintetlen zöld környezetről beszélni, hanem hibrid, zavaros természetkulturális viszonyokról.
Lineáris modern térbeli kiterjedés helyett szférikusan szerveződik a Moving Plants, amely nem is teljesen archívumként, hanem növényi anarchívumként értelmezhető, amelyből a személyes múlt és a nemzetközi postahálózatok modern intézményesség hibrideként furcsa növényi vándorlás tűnik fel. A bélyegek miközben felfedik a feladó országot, egy-egy jellegzetes növényt, növényrészletet vagy tájat ebben a művészi anarchívumban önálló életre kelnek.
Növényszerűvé válni, ez az emberi határoltság meghaladására szóló felhívás, ami „aláássa a szubjektum stabilitását”. Azonban ahhoz, hogy növénnyé vagy zölddé váljunk, ki kell lépni, el kell hagyni a tájképet, illetve a tájról szóló romantikus hipersematizmusokat.
