Gyakran én is meglepődöm a végeredményen. Bár sok minden van a fejemben, és bizonyos motívumaim, mint például az elmosódott arcok, a szemek, az érszerű vonalak, vissza-visszatérnek, mégis az érzelmeim azok, amelyek alapvetően meghatározzák a végső kompozíciót.
Végül aztán lett egy másik szereplője is a képnek, aki szempárok soraként jelenik meg a festmény felső sarkában. Kicsit elmosódott, kicsit sejtelmes, lebegő érzetet kelt és úgy tűnhet, mintha külső megfigyelő lenne, vagy egyfajta kollektív tudat. Isten, kozmosz, akármi. De szimbolizálhatja az engem körülvevő embereket vagy csoportokat is.
A képet hatalmas, nehezen olvasható, fekete képmező dominálja, ami a sötétség, a szorongás, a fenyegetettség érzetét hívhatja be. Szeretem, ha a képemnek megvan ez a sötét alaptónusa. Felette azonban világos, pasztelles felület látható, ami ellenpontot képez az alsó résszel. Ez a fény, a remény, egy felsőbb szféra, amely alatt helyezkedik el az alvilág, ebből emelkedik ki a fő alak feje. Azt mondhatnánk, hogy ez az alak, bár benne él a káoszban, mégis képes felülemelkedni azon. Ha nagyot akarnék mondani, úgy nyilatkoznék róla, hogy épp megvilágosodik. Miközben látjuk, hogy két energiavezetéken keresztül még a káoszhoz is kapcsolódik, annak továbbra is a része marad.
Az egész kompozíciónak van egyfajta álomszerűsége is. Legalábbis az én álmaim ilyenek szoktak lenni: nehezen megfejthetők, se eleje, se vége történetek, sok minden épül egymásra, amelyek együttesen kiadnak egy érzetet, amit nehéz verbalizálni. A képen a layerek éppúgy épülnek egymásra, ahogyan az álmainkban vagy az emlékeinkben rétegződnek a történetek. Ám míg más képeim esetében gyakran vertikálisan rendeződnek a kompozíciók, az alsó rétegre kerül fel egy újabb layer, itt inkább egyfajta egymásmellettiség figyelhető meg. Geometrizáló képmezők kerültek egymás mellé, amelyeket előre kijelölök maszkolószalaggal, mert úgy érzem, hogy már előre szeretnék hagyni magamnak olyan részeket, ahol egy teljesen más történet alakulhat. Ez is szabadságot ad.
Egyébként is az a fajta alkotó vagyok, aki nem fél újra és újra lefesteni a képeit, majd szinte teljesen a nulláról újraindítani az egész kompozíciót. A sok újrafestésből aztán megszülettek a színes szürkéim, amelyeket nagyon szeretek, hiszen minden színt ki tudnak emelni. Idővel rájöttem, hogy nem kell megvárni, amíg a sokadik újrafestés után automatikusan megjelennek ezek az árnyalatok, a színes szürkéket már előre kikeverem. Jó érzés ezeket rátenni a kompozícióra.
Nagyon szeretem a liláimat is. A lila nekem egyszerre a bizonytalanság és a remény, s a földöntúli dimenziók színe. Vagy amikor megy le a nap, az alkonyi égbolton is rengeteg lila van, miközben átfordul a világ egy másik dimenzióba. Ezen a képen dominánsan megjelennek még a pirosak és a narancsok is, amelyek tüzet vizionálnak, de ez számomra nem a pokol tüze, hanem pozitív energia, vitális entitás, ami az élethez kapcsolódik. Így hozhatók párhuzamba az alakból kitekeredő erekkel, amelyek szintén az elevenségről szólnak. Kettőt festettem belőlük, nekem ezáltal a dualitást jelenítik meg, férfi és női energiákat, de szólhatnak az apollóni vagy dionüszoszi kettőségről is.
Ilyesmi gondolatokat hív be a káoszból kiemelkedő fej is. A test, a testiség feloldódik a káoszban, viszont az értelem kiviláglik abból. A tudat dominanciájáról is szólhat ez a kép. De látszik, hogy ennek az arcnak a vonásai elmosódottak, úgy tűnik, mintha maszkot viselne. A maszk is szimbólum, a perszóna elrejtését jelzi. Így a kép az elrejtőzésről, a különböző szerepek vállalásáról, valamint az identitáskeresésről és -vesztésről egyaránt szól. Ez a figura én vagyok: kicsit elmosódott, nem lehet pontosan tudni, hogy mi van az arc mögött, amelyet hordok.
Ehhez a gondolathoz kapcsolódik a cím is: Az illúzió megszemélyesül és meglátogat. Az élet misztikus jellegére szerettem volna ezzel utalni, arra, hogy valójában sosem tudhatjuk pontosan, hogy mi az álom és mi a valóság, hogy hol húzódik a határ.
