fotó: Csudai Sándor
A Budapest Art Factory három alapító tagja – Kucsora Márta, Szász Sándor és Juhász Dóra – még a Képzőművészeti Egyetemen találkozott, annak elvégzése után mindhárman műtermet kerestek, és kisebb keresgélést követően találtak erre a helyszínre. Bár az épület romos volt és penészes, alkalmasnak tűnt stúdiók kialakítására. Az egykori Láng Gépgyár területén járunk, ez a rozsdaövezeti szakasz Angyalföld Belvároshoz közelebb eső részén fekszik. Többedmagukkal 2006-ban vágtak bele az ipari csarnok felújításába, majd belakták a teret. Szintén ezen az ipartelepen áll most az a hatszáz négyzetméter alapterületű épület, ami a Factory második otthona. Néhány éve az első házat a tulajdonos egyéb hasznosítás céljából lebontatta. Szerencsére ez az akkor üres, rossz állagú, de jó alapnak látszó hangár még állt, így 2018 végétől ki is bérelhették. Saját erőforrásból, saját kezűleg megtervezték, felújították, majd az egész komplexumot átköltöztették, és haladtak tovább a megkezdett úton.
– Az önmenedzselés mindig is a munkánk része volt, ha nagyon bohém egy művész, akkor nem lesz képes párbeszédre – vallja Kucsora Márta.
Budapest Art Factory
Több zárt és egy nyitott műterem található a földszinten, amely tágas kiállítótérként is funkcionál a publikus események alkalmával. A hatalmas belmagasságú térbe üvegtetőn keresztül jut a természetes fény.
A belső térelválasztásokat díszletszerű paravánfalakkal oldották meg, ezek kellően magasak a szeparálódáshoz. Az egyetlen kényelmetlenséget a leghidegebb hónapokban a fűtés elégtelensége okozza, bár ez is mindig áthidalható. Tényleg olyan, mint egy gyár, de mint egy filmgyár. Néha egy-két ember feltűnik a közösségi térben, kávéznak, esznek, pár szót váltanak, aztán vissza a munkához, mint egy „igazi” munkahelyen.
Fotó: Bíró Dávid
Mit tudunk az alapítókról?
A házat a határozott, céltudatos Kucsora Márta menedzseli, aki mindig szervez valamit. Az egyetem elvégzése után az Egyesült Államokban tanult, New Jerseyben a Montclair State Univer-
sity képzőművészeti mesterképzésében vett részt. Itt szívta magába azt a selfbranding szemléletet, amivel azóta is
sikeresen építi pályáját. Ekkoriban alakult ki egyéni absztrakt festészeti stílusa. Folyamatosan kísérletezik az anyagokkal, az eszközökkel, a technikákkal, akár egy ipari léptékű laboratóriumban. Extra nagy méretű vásznait fémkeretre feszítve a földre fekteti, több rétegben elegyíti a festékeket a legkülönbözőbb extremitásokat használva.
– A kortárs képzőművészet nem lehet nemzeti, csak abban az értelemben, ha témaként ezt választja a művész, de azt is be akarja mutatni nemzetközi színtéren – vélekedik Kucsora Márta.
Nemrégiben zárt egyéni kiállítása a Manhattan Tribeca negyedében működő ultrakortárs Postmasters galériában, de máris ezer négyzetméteren negyven munkáját bemutató kínai múzeumi tárlatra készül. Négy éve a Kálmán Makláry Fine Arts Galériához tartozik, rendszeresen szerepel nemzetközi művészeti vásárokon. Eddigi pályáját 2020-ban kétszáz oldalas könyv formájában összegezte, idén pedig várhatóan hazai kiállítással is jelentkezik. Neki ez az időszak kifejezetten jól alakult, de mi van a többiekkel?
Fotó: Csudai Sándor
Szász Sándor motor az alkotóház életében, az egyéni alkotómunkán kívül leginkább a nemzetközi programokkal foglalkozik. Egyetemi évei alatt sok művészeti csoportosulásban vállalt aktív szerepet, alapító tagja, majd társelnöke volt az Élesdi Művésztelepnek, melyet tizennégy éven át szervezett. Egyéves tanulmányúton járt Los Angelesben, ahol egy véletlen találkozás révén luxuskörnyezetbe csöppent, s még Szász Endre egykori műtermében is dolgozhatott. Festészetében figurális koncepciókban gondolkodik, társadalmi problémák foglalkoztatják. Meghatározó számára az emlékezet, személyes történeteiből építi munkáit. Gyakran használ tárgyakat a múltból és a jelenből, amelyeket más kontextusba helyezve, szürreális jövőképet teremt. Képein sokszor jelenik meg az elnyomó hatalom, a magány és az ipari környezetszennyezés baljós ábrázolása. A 2019-es – szintén a Makláry galéria által rendezett – egyéni kiállítása kísértetiesen idézte meg az ezt követő világjárvány sújtó hangulatát. Több nemzetközi galéria is képviseli, idén nyáron a Maros Megyei Múzeum mutatja be munkáit Székelyföldön.
A Factory harmadik állandó pillére Juhász Dóra, aki Mártához hasonlóan, szintén tanult külföldön. A Képzőművészeti Egyetem előtt a londoni Chelsea College of Fine Art festő szakos hallgatója volt. Innen egy év után, a biztató szakmai légkör ellenére mégis hazatért. A festő szak elvégzése utáni években Derkovits-ösztöndíjban részesült, és a Strabag Festészeti Díját is elnyerte. Általa kerültek kapcsolatba a későbbi Factory tagjai azzal az amerikai művészeti menedzserrel, aki az alkotóház helyszínéhez segítette őket.
Fotó: Csudai Sándor
– Ez egy nagyon jó közösség, mindenki egyaránt komolyan veszi az alkotást és a karrierépítést – mondja Juhász Dóra.
Lírai absztrakt festményein rendre ovális, foltszerű mintákat jelenít meg különböző szimmetrikusan rendezett kompozíciókban. Ő is nagy képméreteket használ. Stílusának egyediségét a forma háttérbe szövődése adja: nem dominál, de nem is olvad fel a képben. Lágy, harmonikus gesztusok jellemzik, ahol a témánál lényegesebb a mozdulatokban és a folyamatban megtestesülő érzések világa. A járvány előtt épp egy, a Léna & Roselli Galéria által szervezett bázeli csoportos kiállításra készült, ez azonban most halasztódik. Idén került a Four Seasons Hotel Gresham-palota lobbijába egy újabb festménye.
A nemzetközi rezidenciaprogram
A BFA rezidenciaprogramot 2012-ben kezdték szervezni, s azóta töretlenül ment, mígnem a világjárvány miatt a tavalyi és az idei évad is elmaradt. A negatívumok mellett ez az időszak arra is rádöbbentette a Factory vezetőit, hogy mennyi idő és energia szabadult fel így. Ennek tükrében a jövőre nézve racionalizálni fogják a meghívottak számát. Eddig évente négy-öt nemzetközi térben dolgozó, már ismert képzőművészt hívtak meg egy-egy hónapos alkotómunkára. A művészi tevékenységen túl közös programokat is szerveznek: kiállításlátogatást, városnézést, nagy főzéseket és nyilvános szakmai eseményeket; ilyenkor pezseg az élet.
Fotó: Csudai Sándor
– Nem várunk arra, hogy majd valamikor Magyarországra látogat az a művész, aki érdekel bennünket, hanem olyan feltételeket teremtünk, amiért eljön hozzánk – árulja el a szervezési elv alapvető irányát Szász Sándor.
Az alapítóknak ez a programsorozat jelenti a közös megnyilatkozás lehetőségét. Az alkotóházban egyébként mindenki a maga útját járja, nem művészcsoportként alkotnak. Az egyéni tanulás és a fejlődés nagyban táplálkozik a rezidenciaprogram közös interakcióiból, általában hosszú távú, fennmaradó kapcsolat alakul ki az itt megforduló közeggel. Ebből adódóan születik együttműködés német, francia, török, jordán, dél-afrikai, kínai, amerikai, svájci, orosz, koreai, olasz, cseh, román, lett, görög, argentin, svéd, izraeli kortárs művészekkel és kurátorokkal.
Új kommunikációs és üzleti terepek
A pandémia következtében a nemzetközi művészeti vásárok leállása megnehezíti a piaci működést. Ez minden résztvevőt érint. Javarészt ebben a térben kerülnek kontaktusba a gyűjtők, a galériások és a művészek, ezen a platformon viszonylag rövid időn belül rengeteg információ pörög. Az aukciók kevéssé jellemzők a kortárs szektorra, de most jobb híján ezek is gyakoribbak lettek. Az érdeklődők általában élőben is meg akarják nézni a műtárgyakat, főként, ha kortárs munkáról van szó. Ez szintén beszűkíti a kereskedelmi lehetőségeket. De van arra is példa, hogy professzionális kurátorok adatgyűjtéssel az online felületekről is tudnak hiteles képet formálni egy-egy – akár a világ másik felén élő – művészről.
– Tizenöt évvel ezelőtt még elgondolkodtam azon, merjem-e feltölteni egy képemet az online felületre, tartottam attól, hányan fogják másolni – emlékezik Juhász Dóra.
Az internetes közösségi terek a járvány alatt robbanásszerűen besűrűsödtek, a képzőművészek is odaköltöztek. Nincs más lehetőség. Az alkotók számára a proaktív jelenlét szinte nélkülözhetetlen, ám ezeket a platformokat tudni kell jól használni. Az Instagramon egész kis világok építhetők, és épülnek is, ahol megfelelő ismeretekkel, speciális szűrőkkel zajmentesen mehet a kommunikáció. De a műtárgy mégiscsak olyan árucikk, amely monitoron keresztül nem értelmezhető, a valós megjelenés elengedhetetlen. Vagy mégsem?
Kik vannak még a házban?
Az elmúlt évben több műterem is megüresedett, ami jelentős anyagi nehézséget okozott a Factory költségvetésében. A kisebb deficites időszakot követően, mára ismét megtelt a ház, az új stúdiók profiljai talán színesítették is a képet. Az egyik friss beköltöző Weiler Péter képzőművész, akcióművész, performer, gegmester, a magyar kriptoművészet aktív meghonosítója. Digitális eszköztárral dolgozik, ő az első magyar művész, aki NFT-t (non-fungible token) értékesített a képzőművészeti piacon.
Az NFT-vel új fejezet indul a művészeti szektor életében. Ez egy olyan egyedi informatikai háttérrel létrehozott művészeti alkotás, ami eredetiségjelzéssel rendelkezik. Tulajdonképpen egy olyan fájl, ami megjelenésétől kezdve már szabadon nem sokszorosítható és nem értékesíthető. Ha a szerződés szerinti keretek között mégis új példány keletkezik és cserél gazdát, a művész részesedik a haszonból. Mint a zeneiparban egy muzsika szerzője. Ennek a világnak a pénzneme a kriptovaluta, ezt digitális aranynak is nevezik, tőzsdén nem szerepel, árfolyama széles kilengésekkel mozog. Az NFT várhatóan az egész műtárgypiacot meg fogja változtatni, leginkább a digitális művészet kereskedelmi vonalára lesz a jövőben nagy hatással.
Weiler Péter világához a házban működők közül talán Tihanyi Anna fotóművész áll a legközelebb. Ő is nemrég érkezett, ez az első önálló stúdiója. Képei beállított pillanatokat örökítenek meg, sorozatait dialógszerű történetekre fűzi fel. Erős érzelmi attitűddel átitatott munkáira jellemző a szimbólumok és a filmes vagy szépirodalmi referenciák használata. Több helyen élt és tanult világszerte, életének legmeghatározóbb állomásai: Mexikó, New York és Berlin.
Pár hónapja dolgozik a Factoryban Bánki Ákos képzőművész is. Festészetét a totális absztrakció jellemzi. Szívesen kooperál más művészeti ágak képviselőivel, részt vett több művészeti egyesület és csoport alapításában, Barcsay-díjas. Eddigi pályáját aktív művészetszervezői tevékenység kísérte, mindemellett művészeti doktorátust szerzett. Erősen kötődik Barcelonához, jelenleg a Resident Art művészeti ügynökség kurátora és az Országút kulturális lap vizuális művészeti szerkesztője.
A házba most érkezett Boda Anikó festőművész életútja nem szokványos. Végzett általános szakorvosként jelentkezett a Képzőművészeti Egyetemre, de a kettő között New Yorkban is folytatott művészeti tanulmányokat. Figurális, realista munkáinak központi motívuma az idő múlását megjelenítő anyaghoz való viszonya, a formák keletkezése és szétesése. Vonzódik a régi házakhoz, romos kastélyokhoz, omladozó falakhoz. Képein a kint és bent közötti határvonalak szabják meg a környezet kétféleségét, a falak a teret biztonságosra és veszélyesre osztják.
Két külföldi művész is dolgozik az Art Factoryban, mindketten Budapesten élnek. A brit Michael Pettet digitális technikával ötvözi a hagyományos festészetet, fő témája jelenleg a csernobili atomerőmű okozta természeti katasztrófa feldolgozása. Ezelőtt Kolumbiában és Mexikóban töltött hosszabb időt, feleségével együtt költöztek Magyarországra.
Az amerikai Anthony Vasquez munkái vegyes technikával készülnek, tematikusan a kultúrák közti átjárhatósággal, az egyén és a társadalmi közjó viszonyrendszerével foglalkozik.
A magánkézben lévő, egyre szűkülő régi ipartelepet lassan felváltják a sokszintes lakótömbök és irodaházak. Az önálló képzőművészeti helyszín az utolsó még álló csarnokban működik, amely most már úgy tűnik, veszteségek nélkül túléli a világjárványt. Ez az épület is bontásra van ítélve, csak azt nem tudni, mikor jön el a pillanat. És vajon hova költöznek akkor a művészek?
