Különös, amennyiben e jelzővel a (valódi) kortárs képzőművészet sajátos feszültségtől telített, többrétű tartalmi megnyilvánulását kívánjuk leírni, ami nagymértékben támaszkodik a befogadó asszociációs érzékére, képességeire.
Vajon mire emlékeztetett leginkább e több műfajt felvonultató tárlat? Egy XXI. századi Wunderkammerre, különleges tárgyak kivételes összeállítására, amely ez esetben nem a gyűjtőnek a világról, hanem az alkotóknak a művészetről való felfogásáról vall?
Egyvalami megkérdőjelezhetetlen és állandó: a nonfiguratív, geometrikus formanyelv, amely a négy művész legutóbbi csoportos seregszemléjén is hasonlóképpen öltött testet az Érdi Galériában, és amely jelen kiállításon – a megidézett képi világra rímelve – az előző állomáshoz képest egyszerre tágult és szűkült is. Tágult, hiszen Fábián, Heritesz és Nemes újabb és újabb kérdésekre újabb és újabb válaszokat keres, időről időre új művek formájába öntve ezt a folyamatot. Ugyanakkor szűkült is a szomorú és pótolhatatlan veszteség, Nagámi egy évvel ezelőtti eltávozta miatt. A világ fejlődését a konkrét művészeten keresztül vizsgáló kiállítás tehát egyszerre hommage is. Mert a (valódi) kortárs képzőművészet feszültségekkel telített.
Elsődleges témája a bemutatott anyagnak a mozgás és annak vizsgálata volt, amely tradicionális témának számít a művészet történetében. Már a Rippl-Rónai József fonyódi művésztelepén dolgozó Bor Pál is írt róla a Nyugat 1921-es évfolyamában, hangsúlyozva, hogy „A mozgás problémájával a tudomány és a művészet egyaránt foglalkozik, s a kettőnek eredményei vállvetve segítenek az életnek új szemmel való látásához és megértéséhez. Amit a tudomány precíz kísérleteivel, a tudományos fantázia feltevéseivel, elméleteivel kutat (Bergson elméletei az életnek mozgásában való szemléléséről, Einstein relativitáselmélete, az idő fogalmának, mint negyedik dimenziónak a három térdimenzióhoz való csatolása stb.), arra a művészet a maga módján, ösztönszerű megfigyeléseivel talál rá.
Az élet mozgásban való megfigyelése természetszerűen vezetett a mozgás ábrázolásának kérdéséhez.” Több tekintetben az itt leírtak egy részének vizuális megnyilatkozása tűnt fel a kaposvári kiállítótérben, különösen, ami e művészet tudományos megalapozottságát illeti. A bemutatott művek kapcsán megemlíthető az 1920-as évek konstruktivizmusából sokat merítő, majd az absztrakt expresszionizmussal párhuzamosan fejlődő op-art, amely a térérzet és térszemlélet alakításának, a mozgás alapelveinek a festészet és a szobrászat formanyelvén keresztül történő kifejeződése, ám amíg ezt a stílust egy direktebb illuzionizmus hatja át, a Négy-kor alkotásai szabályszerűbbek, és inkább a fizikai, matematikai, geometriai törvényszerűségek vizsgálatával alakítják ki sajátos képi világukat.
„A formákat kialakító mozgás vonalakban, síkokban és testekben válik megfogható valósággá, miközben a legkülönfélébb statikus vagy dinamikus formák születnek belőle, melyek ezután színerősségük, faktúrájuk, felépítésük, illetve rendszerük szerint tovább osztályozhatók” – írta Kazimir Malevics 1927-ben, német nyelven megjelent könyvében.
A mozgás a kiállított műveken többféleképpen öltött testet. Egyik megnyilvánulási formája – a Malevics által leírtakhoz hasonló módon – síkhordozón ölt testet, és leginkább a vonalak kezelésében, illetve a geometrikus formák egymáshoz való viszonyulásában ragadható meg.
Fábián Zoltán táblaképei, hard edge-szerű kompozíciói a tárgyi vonatkozásokat elvető, geometrikus absztrakciót valósítanak meg, a képhordozó és a fizika közti szűk mezsgyén mozogva, e jelenségeknek a síkhordozón való leképezése által néha szét is feszítve a képzőművészet kereteit. A formanyelv, a jelkészlet, a mértani formák hálózata fizikai, matematikai indíttatású, egyszersmind az entrópia bizonyos kérdéseire keres válaszokat.
Egyértelműbben sejlik fel a mozgás a síkfelületből térben némileg kilépő művek esetében, illetve még inkább a tényleges plasztikai alkotásokon, objekteken. Fábiánhoz hasonlóan Nagámi is a fizikai, metafizikai törvényszerűségeket vizsgálta, a gravitáció és az egyensúlyi helyzet határait tette próbára, pályafutása kezdetétől fogva nemegyszer az egészen tradicionális anyag, a fa megmunkálásán keresztül.
Ez utóbbi átvezet a bemutatott együttes másik kiemelendő sajátosságára, úgymint az anyaghasználat és a felületkezelés fontosságára, amely szoros összefüggésben áll az imént tárgyaltakkal. Heritesz Gábor műveinek alapját az 1980-as évek második felétől pusztulásra ítélt, fából készült, geometrikus elemekből álló talált tárgyak jelentik, amelyekről nemes fából, fényesre polírozott acélból, rézből, vasból készít másolatokat.
Nemes Ferenc műveinek alapproblémája pedig a kezdetektől a többváltozós rendszerek és törvényszerűségeiknek vizsgálatában és megjelenítésében rejlik, nemegyszer a rugók és az ingák működése közben mutatva rá véletlenszerű jelenségekre. Ily módon a kiállítás címében szereplő négy kor sem lehet véletlen, ugyanis ezek a kortárs művek néhol a XXI. század formanyelvét és jelkészletét viselik magukon, másutt – főként a plasztikák esetében – szinte egy archaikus világ reminiszcenciáit hordozzák, az időtlenség csendes, nyugodt érzetét keltve, az anyag erodálódásának megidézésével egyszersmind az idő múlását szimbolizálva.
