Boris Lurie: Altered Man, Fotó: Miles Ladin

 

Abban az időszakban, amikor a társadalom többsége igyekezett minél hamarabb túllépni a háború emlékén és a németek felelősségén, a két művész olyan formanyelvet kísérletezett ki, amely szembesítette közönségüket a soá tragikus, fájdalmas témájával.

Boris Lurie: Immigrant’s NO Suitcase

 

Wolf Vostell a XX. század második felének egyik legjelentősebb német művésze, a Fluxus mozgalom egyik alapítója. A hatvanas évek elején egy amerikai út során ismerte meg Boris Lurie-t. Lurie Rigában nőtt fel, zsidóként saját bőrén tapasztalta meg a soá borzalmait. A háború után apjával, rajta kívül a család egyetlen túlélőjével az Egyesült Államokba emigrált. Vostell Németországban élte át a náci uralmat, majd megtapasztalta, hogy a háború utáni gazdasági fejlődés miként feledtette, hogyan burkolta homályba az erkölcsi felelősséget. Műveiben ezeket a traumatikus élményeket igyekezett feldolgozni.

Boris Lurie: More Insurance

 

Kíméletlen őszintesége és az, ahogy a happeninget a kortárs művészet részévé tette, közel állt Lurie felfogásához. Boris Lurie New Yorkban a háború utáni amerikai társadalom valóságát kezdte feltárni, és helyi művészek körében mutatta be antiművészeti koncepcióját. 1959-ben művésztársaival, Sam Goodmannal és Stanley Fisherrel együtt alapította meg a NO!Art mozgalmat, amelynek célja a háború utáni társadalom nyílt és szókimondó ábrázolása volt. A két művész között egyre intenzívebb eszmecsere, majd szellemi rokonság alakult ki, amelyből életre szóló barátság született. Vostellhez hasonlóan Lurie is tiltakozott a művészetet áruként felfogó, esztétizáló, arisztokratikus szemlélet ellen. A történelmi örökség és annak tudatos feldolgozása vált művészetük legfőbb céljává. Lurie művei Vostell révén kerültek be a művészi köztudatba és váltak ismertté.

Wolf Vostell: Endogene Depression

 

Egyik legfontosabb témájuk a holokauszt felfoghatatlan borzalma volt. A háború, a kegyetlenség, az erőszak és az emberiség ellen elkövetetett bűnök drámai megjelenítésével igyekeztek felhívni a figyelmet a közös felelősségvállalás szükségességére. Vostell arra törekedett, hogy a művészethez méltóvá tegye az életet, Lurie pedig úgy tekintett a művészetre, mint a túlélés lehetőségére. A két művész alkotásai az érzelmekre hatnak, szembesítenek a tömegmédia által megrajzolt csalóka „valósággal”. A háborús bűnök megdöbbentő képeit felszínes reklámképekkel kombinálva sajátos nyelvet hoztak létre, mellyel a tömegmédia felszínességét, a kritikus témákat relativizáló, jelentéktelennek feltüntető mechanizmusait vizsgálták.

Wolf Vostell: Zyklus Mania

 

Valamennyi képük személyes állásfoglalás az erőszak, a vizuális manipuláció és a szexizmus ellen, ugyanakkor egyfajta vádirat a háború utáni fogyasztói társadalom ellen, amely könnyedén átlép az áldozatokon és az elszenvedett traumákon. Sokkoló, felkavaró képekkel dolgoztak, hogy újra aktivizálják az emberek eltompult érzékeit. Művészi eljárásukkal széttördelték a valóság média által közvetített képét, hogy azt meghökkentő módon rakják újra össze. Magyarázat vagy fogódzó nélkül szembesítették a nézőt az erőszak tényével, így kényszerítették saját álláspontja kialakítására. Nyers, őszinte megnyilvánulásaik manapság aktuálisabbak, mint valaha.

Wolf Vostell: B52 Lippenstift Bomber

  

A Boris Lurie Alapítvány, a Wolf Vostell Estate, a Peter und Irene Ludwig Stiftung és a Bartók Tavasz támogatásával megvalósuló kiállítás 2023. március 31-től július 30-ig a Ludwig Múzeumban (1095 Budapest, Komor Marcell utca 1.).