Ön igazán sokoldalú művész: fest, rajzol, videókat és fotókat készít, performanszokat tart. Honnan meríti az energiát ehhez a sokoldalúsághoz?
Kíváncsi természetű ember vagyok, így amikor egy-egy téma felmerül bennem, igyekszem a szerintem legadekvátabb képi módszerrel megragadni, megjeleníteni. Ez a kíváncsiság hajt: szeretném látni, hogy a dolog hogyan néz ki. Innen ered ez a sokféle formátum és médium, és innen, a kíváncsiságból az energia is.
Ez az érdeklődés vitte Berlinbe is, vagy a művészi kiteljesedés hajtotta egy befogadóbb, nyitottabb közeg felé?
A kíváncsiság vezetett Berlinbe. Számomra nagyon inspiráló az a köztes állapot, amit a város nyújt: egyszerre lehet az ember idegen és otthonos Berlinben. A város a történelme miatt részben ismerős annak, aki az egykori keleti blokkban nőtt fel, hiszen a belváros közepén épp olyan panelházak vannak, mint bármelyik külvárosban Magyarországon. Ugyanakkor építészetileg, művészetileg és mentalitásban megtapasztalható a magyarországitól teljesen eltérő kultúra. Ebből ered az érzés, hogy egyszerre vagy ismerős, ugyanakkor idegen is. Ez az állapot számomra rendkívül inspiráló.
Milyen látható változásokat hozott Berlin a művészetébe?
Sokkal fókuszáltabban foglalkozom az engem érdeklő témákkal. Időközben olyan jellemző vizuális stílus alakult kis a munkáimban, amelyen keresztül ezeket a témákat meg is tudom mutatni. Mivel az elmúlt években több országban is kiállították a műveimet, kis rálátásom is lett arra, hogyan viszonyul hozzájuk a közönség. A munkáim alanyi hangneméből, jellegéből adódó személyes interpretációkkal párhuzamosan azt láttam, hogy az időközben kiérleltebbé vált stílus, kompozíció, dramaturgia, alkotói szándék „látható” a közönségem számára is.
Miközben alkot, érez-e egyfajta megfelelési kényszert a közönsége és a szakma miatt, vagy teljesen ki tudja zárni az elvárásokat, és képes önfeledten „teremteni”?
Arról, hogy milyen belső monológok tudnak lezajlani alkotókban a munka során, egy Hans Abbing nevű, közgazdászból lett festő hoz érdekes példa-párbeszédeket Why Are Artists Poor? című könyvében. Én elsősorban magamnak szeretnék megfelelni, szerintem a festés mindenképpen, de a képalkotás is magányos műfaj, talán a performatív vagy kollektív jellegű munkáimat leszámítva. Azért csinálok képeket, mert kíváncsi vagyok arra, hogy egy bizonyos dolog, amit nem tudok szavakkal megfogalmazni, hogyan néz ki, és milyen hatásokat képes kiváltani. Ezzel együtt fontosnak tartom, hogy a képeim megközelíthetők legyenek, az emberek élvezzék, értsék őket, s bizonyos érzelmeket váltsanak ki belőlük, tehát élményt nyújtsanak számukra. Ehhez figyelembe kell venni bizonyos szakmai szempontokat a munka során. Például kompozíció, dramaturgia, a színek hatása, arányok, távolság, referenciák és még néhány ilyen jellegű dolog. Számomra ez a „szakma”. Az önfeledt, szabad alkotás része a folyamatnak, ez nálam nem zárja ki a tudatosabb összetevőket, hanem a kettő együttműködik.
Jelenleg melyik Ön által gyakorolt művészeti ágban a legaktívabb és miért éppen abban?
Most leginkább festek, de készülünk a Nem mi voltunk! Crew-val egy nagy kiállításra, ami a Mudboy-jal kapcsolatos anyagokat fogja bemutatni nyár elejétől Csehországban, úgyhogy párhuzamosan zajlanak a videós és fotós munkák is.
Miről szól a Mudboy?
A Sárfiú / Mudboy lényege leginkább az alábbi idézettel aposztrofálható: „Vajon azért-e, merthogy az embereknek egyáltalán nem kellett volna létrejönniük, hanem jobb lett volna, ha megmaradnak amúgy sár voltukban – vagy pedig azért, mert bár megalkotásukra szükség volt ugyan, csakhogy valami másféle, nem pedig ilyen formát kellet volna kapniok?” (Lukianosz: Prométheusz vagy a Kaukázus)
Hatan vagyunk művészek, és tizenöt éve barátok. Ha csak meghatározott időre is, de ki akartunk lépni a megszokott életünkből. Nem tudtuk pontosan, hogy miért, ahogy azt sem, hogy mi fog majd történni. Át akartunk változni egy másik formába, át akartunk lépni egy másik állapotba. Az átlépéshez a sár nyújtott lehetőséget. A sárba belemártott emberi test felfüggeszti a civilizált emberi lét körülményeit, a sárral teljesen bekent ember már csupán félig ember, mert félig valami más. Természet, anyag, ösztön – se nem jó, se nem rossz.
Ebbe a köztes állapotba kerül át közülünk az, akit bekenünk sárral, aki vissza- és belebújik a földbe. Mihelyst átalakult Sárfiúvá, már valaki más lesz belőle: saját magának egy másik verziója, éppen az adott helyzettől függően. Szörny, gólem, föld, torz szerelmes, groteszk bábu és még annyi minden más. Az átváltozás által létrehozott figurát újabb és újabb helyzetekben próbáljuk ki, ezáltal újabb és újabb képeket, szituációkat hozunk létre. Ez egyszerre ad szabadságot és lehetőséget arra, hogy a saját életünkre reflektáljunk.
„Mi az élet? Sár. És az ember benne? Arany a sárban.” (Móricz Zsigmond: Sárarany)
Alkotásain az emberi arcok sohasem élesen és jól kivehetően jelennek meg, hanem mintha egy másik dimenzión keresztül néznének vissza ránk. Mi az oka, hogy így ábrázolja az embereket?
Nagyon izgat a festménynek az a tulajdonsága, hogy egyszerre láthatóan ott van az a dolog, amit ábrázol, miközben nincs jelen (például az az ember, hiszen egy színekkel borított felület előtt állunk, és nem egy valós ember előtt). Emiatt kicsit olyan egy festmény, mint egy kapu, egy átjáró, ami a nézőt az adott pillanatából valahová máshová vezeti. A néző a saját fantáziájával, élettapasztalatával egészíti ki, kelti életre a képet a saját maga számára. Az én képeimen a festmények által nyújtott lehetőségeknek technikai vetülete az, amit a kérdésben is említ, hogy soha nem egészen bizonyos, optikailag nem meghatározható, hogy az ábrázolt emberek hol vannak, vagy hogy a néző hol van. Ezzel az optikai bizonytalansággal egymásnak teljesen ellentmondó érzelmeket, helyzeteket tudok egyetlen képen belül megjeleníteni. Ez az egymásnak ellentmondó, egymásnak feszülő értékek által gerjesztett dramaturgia az a stílus, amit én érzelmi realizmusnak nevezek. Egyszerűen ilyennek látom a valóságot: minden pillanatban egymásnak ellentmondó dolgok keverékének, ahol nincsen előre eldöntve, hogy mi szép, mi csúf, mikor sírjunk vagy mikor nevessünk, mi szívből jövő vagy éppen mi banális. És ez így szép.
Mik a tervei a közeljövőben?
„Úgyis beszarik az egész.” (Krasznahorkai László: Sátántangó)
