A festés olyan rejtelmes utazás, mint az alkímia
Emlékszik arra a sorsfordító pillanatra, amikor eldöntötte, hogy a képzőművészetnek szenteli az életét?
Pontosan emlékszem egy délutánra, úgy tizenhat éves lehettem; véletlenül a kezembe került a nővérem olajfestékkészlete, amit ő az iskolában használt. Nagyon megtetszett, papíron próbálgattam, hogyan lehet vele festeni. Attól a délutántól kezdve nem voltam többé magányos. Reggeltől arra vártam, hogy befejeződjön a suli, és rohantam haza festeni. Apám asztalos volt, aki fiatalon maga is szeretett festegetni, ezért ácsolt nekem egy állványt. Pár hónap múlva már nagyméretű, méterszer méteres képeket festegettem, persze teljesen naiv módon, a tizenhat éves kamaszos, nyomasztó érzelemvilágommal. Nagy szerencse, hogy apám előfizetett a Művészet című folyóiratra, mert állandóan azt bújtam, elképesztően érdekes munkákat láttam bennük. Akkor még nem volt internet, vidéken a könyveken kívül ez volt az egyetlen módja, hogy kapcsolatba kerüljek a nagy elődök munkáival.
Természetesen nem ez volt a pillanat, amikor a képzőművészetnek szenteltem az életemet, de minden ott kezdődött. A gimnázium után rögtön magyar szakra felvételiztem, a festő szakot meg sem mertem próbálni, hiszen a Magyar Képzőművészeti Egyetemre csak az „isteneket" veszik fel, gondoltam akkor…
Magyar szakra viszont rögtön felvettek, ám fél év után rájöttem, ha nem marad időm festeni, egyre rosszabbul érzem magam. Ezért otthagytam a magyart, és az akkor induló Képi ábrázolás szakra jelentkeztem, így legalább nap mint nap valami képzőművészethez közeli dologgal foglalkozhattam.
Miért döntött úgy, hogy külföldön próbál szerencsét?
Az egyetem elvégzése után a diplomamunkám nagyon jól sikerült, ezért az egyik tanárom azt javasolta, hogy vegyem fel a kapcsolatot galériákkal. Közben elvégeztem egy méhészképzést, mert akkor úgy gondoltam, hogy a festésből biztosan nem tudok megélni, ezért legyen olyan szakmám is, amit szeretek és talán pénzt is hoz a konyhára.
A terveim azonban változtak, és az egyetem utáni évben Hollandiába, Maastrichtba költöztem, ahol szinte rögtön lehetőséget kaptam önálló kiállításra az egyik legjobb galériától, a Gallery Stevenstől. Nagylelkű támogatókra leltem, a kezdeti évek mégis nagyon rögösek voltak, éttermekben mosogattam és konyhán dolgoztam.
A kiköltözés után találtam egy magyar származású barátot, aki feltört egy régóta használaton kívüli gyárépületet, ahol kaptam egy negyven négyzetméteres műtermet. Fűtés nem volt, télen mínusz tíz fok volt, de én töretlenül dolgoztam. Azonban Maastricht kis város, ahol szűkek voltak a lehetőségek, ezért 2014-ben úgy éreztem, hogy Berlin jobb választás lesz. Azóta is ott élek. Közben egyre több szakmai siker ért, 2014-ben a Várfok Galériában nyílt egy önálló tárlatom, valamint Párizsban az Oneiro Galériában. Magyarországon jelenleg a Molnár Ani Galéria művészei közé tartozom.
Mennyire tud bekapcsolódni Berlin nyüzsgő kulturális és művészeti életébe egy magyar festő?
Berlin városszerkezetéből is adódóan nagyon lazán szerveződő közösség. Egyáltalán nem olyan egységes vagy intézményesített, mint Budapest. Rengeteg módja van a megjelenésnek. Jelenleg a Drj. Project galériával dolgozom, eddig egy év alatt három nagy csoportos kiállításom volt velük, amiből az egyiket, a Bauhaus Centuryt épp Veszprémben, a Művészetek Házában rendezték. Ez utazókiállítás, ami utána a nyugatnémet Soest nevű városba, a Herr Schrott műgyűjtő gyűjteményét bemutató múzeumba utazott. Nagy megtiszteltetés volt részt venni a tárlaton, hiszen olyan nevekkel együtt állíthattam ki, mint például Vera Molnár és Jovánovics Tamás. Jelenleg is fut a Protocol című kiállítás a Drj. Galéria termeiben, ahol kifejezetten hozzám hasonló koncepciókkal dolgozó művészek állítanak ki.
Berlinben azért jó élni, mert nagyon zöld, biztonságos, és még mindig megfizethetőbb, mint London vagy Párizs. Nemrég egy fotós kollégával, Szolga Hajnallal közösen kibéreltünk egy hetvenöt négyzetméteres műteremet, ahol már elegendő hely van nagyobb projektek kivitelezésére is.
Természetesen Berlin egy festő számára nehezebb terep, főleg, hogy én nem foglalkozom semmiféle aktuálpolitikai vagy szociológiai kérdésekkel.
Milyen dolgok vagy kérdések foglalkoztatják jelenleg művészként?
Tizenhárom éve jobbára energiával és annak különféle aspektusaival foglalkozom. Jelenleg nagyméretű golyóstollrajzokat készítek, amelyekhez négy különböző színt – sárgát, pirosat, kéket, türkizt – használok. A párhuzamosan terjedő, szabad kézzel meghúzott vonalrendszerek rétegeket alkotnak, valamint az egymás felett és alatt futó rétegek interferenciákat hoznak létre. Tulajdonképpen ezeket a rajzokat hullámszimulációnak is lehetne hívni. Külön érdekességük, hogy az RGB-színek miatt van egy OP-artos jellegük.
A munkáim négy nagyobb sorozatba sorolhatók: a legkorábbi az Organic Abstract sorozat, amelynek darabjai a természet működésének megfigyeléséből indulnak ki. Ezek az egyetemi éveim után – a méhészetben eltöltött idő alatt – kialakult élmények nyomait hordozzák: „Minden, ami él, szeriális rendszerekből épül fel.” Ezek az ismétlődő rendszerek mind valamilyen titokzatos (élet)energia által rendeződnek. A rendszerek mikro- és makroszinten is hasonlóságokat mutatnak; ez, mint egy rendezőelv van jelen ezekben a munkáimban.
Az Analog Noise sorozattal 2015 óta foglalkozom, amelynél a vonal, mint alapvető vizuális jel kap központi szerepet. Egyetlen gesztust (egy vonalat) ismétlek, melynek során „hibák” keletkeznek, melyek szisztematikus mintázatot hoznak létre. Az eredmény olyan, akár egy programnyelv, amit szabad kézzel írtak, egy kotta vagy géntérkép. Az alkotási folyamat külső-belső eseményeinek, az uralható és uralhatatlan, a tervezett és az előre nem látható változók összességének vizuális információállománya. Ha úgy tetszik, a tervezett és a véletlen párbeszéde, kölcsönös egymásra hatása mutatkozik meg ezekben a munkákban.
A Velocity Analysis sorozatommal 2019-ben kezdtem el foglalkozni. Ezek a munkák a sebesség, a nyomaték és a gravitációs erő vizuális leképezésének kísérletei. Az energia térbeli terjedésének irányát elképzelve, s azt lerajzolva alakulnak ki a kompozíciók, miközben az elemzés aprólékos szigorúsága és a gesztus játékos nagyvonalúsága találkozik a sorozat darabjain. A képeim kozmológiájában a tudományos rend és az organikus káosz, a pszeudo-matematikai ábrázolás és a pillanat megismételhetetlenségének poétikája feszül egymásnak. A költői és tudományos esztétika együtt létezik bennük. A spontán, sokszor robbanásszerű gesztusok nyomán meghúzott türelmes, elemző vonalak közös ritmusában, a párhuzamosok félrecsúszott szándékában ott lélegzik valami felfejthetetlen misztérium feszültsége: hogy minden vonal csak jó közelítés, újabb kísérlet a Jelenlét teljességének megismerésére.
Nap mint nap dolgozom, igyekszem mindig új utakra lelni, és ez állandóan valami kellemes izgalmi állapotban tart. A rajzolás, a festés mindig valami rejtelmes, titokzatos utazás, kicsit olyan, mint az alkímia lehetett a középkor embere számára.
Mik a jövőbeli tervei? Gondolt rá, hogy életvitelszerűen visszatérjen Magyarországra?
Szerencsére Berlin nincs olyan messze, így gyakran haza tudok járni. Nagyon szeretem a hazámat, a tájait, a nyelvet és a kultúrát. A Bakony lábánál, Várpalotán nőttem fel, és ha hazamegyek, elmegyünk kirándulni, gombászni. Mostanában egyre több magyarországi kiállításon szerepelnek a munkáim, így a megnyitók mindig nagyszerű alkalmak arra, hogy érdekes emberekkel, barátokkal találkozzam. Nem szeretnék Berlinben megöregedni, legszívesebben talán valami napsütötte mediterrán helyre költöznék, de ez még a jövő zenéje.
Képek a Molnár Ani Galéria jóvoltából.
