Ön Andrási Gáborral együtt a kurátora a tavaly elhunyt Berhidi Mária szobrászművész emlékére a MODEM-ben nyílt kiállításnak. Hogyan oszlott meg a feladat kettejük között?
Andrási Gábor művészettörténész, Berhidi Mária özvegye keresett meg minket, nyitottak lennénk-e a kiállítás befogadására, megrendezésére. Ismertük Marit – azt szerette, ha így hívják – művészként és kurátorként is. Ő volt a Csontó Lajossal és Horányi Attilával közösen szervezett Debreceni Nemzetközi Művésztelep 2019-es Anyag tematikájú alkalmának meghívott alkotója, ahol – mint sajnálatosan kiderült – az általa tervezett és kivitelezett, fantasztikusan érzékeny utolsó szobrát hozta létre Kő-idő címmel.
Majdnem egy évvel ezelőtt mentünk el Andrási Gáborhoz az addigra lényegében tudományos alapossággal rendszerezett és feldolgozott életművet megnézni. Ezután indult el a konkrétabb párbeszéd a kiállítótér meghatározásáról, az életmű súlypontjainak definiálásáról. A tárlatba ezenkívül bevettünk jelentős társművészektől – Imre Marianntól, Lovas Ilonától, Szíj Kamillától, Vojnich Erzsébettől – három-három munkát, valamint javasoltuk a Mari kurátori szemléletét tükröző szekciót, az abban szereplő alkotók kiválasztását.
Bán Zsófia 2004-es, a Balkonban publikált Meghívás közben – Berhidi Mária: 2 szoba, hall kiállításáról című írásából vettük a címet, mely fontos, a tárlatot érintő kérdéseket vet föl: „A szobor valamilyen értelemben nem mindig emlék-mű? S ha így van, lehet-e emlékművet állítani a magánéletnek, az otthonteremtés banalitásának, a zajló életnek? Lehet-e a jelenre emlékezni? S vajon lehet-e a szobrászat hagyományos anyagával, a szilárd kővel, olyan képlékeny, törékeny valamire reflektálni, mint a folyamatos jelen? Illetve: mi történik ezzel a jelennel, ha kőbe vésődik?”
Szándékaink szerint az életmű-kiállítás teljességében feltárja Mari kissé rejtőzködő alkotói attitűdjét, valamint érzékeny és érzéki, konceptuális-minimalista szobrászati életművét. A tárlat öt fő szekciója magában foglalja személyes és szakmai együttműködését az alkotótársakkal, illetve nagy hatású művészetszervezői munkásságát is. Utóbbit aktualizálva az Óbudai Társaskör Galériában eltöltött időszakából tizenhárom kortárs alkotót kértünk fel a kiállításon való részvételre.
A kiállításban ezt két részre bontottuk: a társalkotók olyan művészek, akikkel a legtöbbet állított ki (Imre Mariann, Lovas Ilona, Szíj Kamilla, Vojnich Erzsébet), együtt hoztak létre tárlatokat, sőt, emberileg is közel álltak egymáshoz. Őket az első négy, Berhidi életművét feldolgozó szekcióba rendeztük, így az ő műveik együtt láthatók Mari munkáival. Sőt Lovas Ilonával két nagyszabású installációt is készített, ahol finom jelzésekből kiolvasható a másik iránti szakmai tisztelet és elfogadás: egyikük sem kívánta felülírni, dominálni a másik attitűdjét, sajátos alkotói jegyeit, így azok mindkét esetben láthatók maradtak. Ennek köszönhetően sikerült egy új, egységes és teljes művet létrehozni, amely több, mint kettőjük művészetének összege.
Kurátori tevékenységét külön egységbe szerveztük: 2007-től művészkurátorként vezette az Óbudai Társaskör Galériát, mely véleményünk szerint fontos nonprofit intézménynek számít. Ebből a kifejezetten általa fémjelzett tizenöt évből kértünk fel alkotókat. Kurátori programjában és a MODEM szakmai céljai között számos átfedés fedezhető fel. Egyrészt támogatta a legfiatalabb művészgenerációt, valamint a ritkán nyilvánosság elé kerülő életművek bemutatkozását, másrészt teret adott az installációs és különösen a kortárs szobrászművészet egyéni hangú alkotóinak. Több művésznek nem pusztán kiállítóhelyet biztosított, hanem mentora is volt. Az alkotók kiválasztásában a MODEM kurátori stábja (Don Tamás és Török Krisztián Gábor) is segítségünkre volt.
Találunk festőt, grafikust és installációkban gondolkodót is a társalkotók között. Vojnich Erzsébet festményei korhűek, együtt szerepeltek Berhidi munkáival, ahogy Lovas Ilona művei is. Imre Marianntól és Szíj Kamillától újabb darabokat választottunk, mindkét alkotó rendkívül következetesen és stiláris azonosságban építi életművét, így akár ezek a művek is szerepelhettek volna egy közös kiállításon. A létrejött párbeszédek izgalmas szituációkat teremtve egységgé forrnak a kiállításban.
A kurátori munkásságát megidéző szekcióban a digitális printtől, a festményen, a szobron és az animációt alkalmazó alkotáson át egészen az installációig találunk műveket. Nemcsak az egyes alkotások reflektálnak Berhidi alkotói vagy kurátori életművére, hanem a művészetről alkotott látásmódja, empátiája, érzékenysége is visszaköszön bennük. Tisztában volt azzal, hogy kurátorként nem pusztán saját alkotói attitűdjének, hanem befogadói szemléletének is érvényesülnie kell, ezért inkább figyelője, segítője kívánt lenni a mindenkori kiállítónak. A nonprofit galériára lakmuszpapírként tekintett, amely letapogat, megmutat valami mást, újat, kísérleti dolgot, és ez hatással lehet a kortárs művészeti élet egészére.
Az Óbudai Társaskör Galéria nem szokványos galéria, hanem dongaboltozatú hosszanti pince, ahová a tér jellegéből adódóan a legtöbben helyspecifikus művet hoztak létre. Ezeket átültetni a MODEM white cube tereibe nem minden esetben szerencsés, így az alkotókkal egyeztetve született meg a döntés, hogy kiktől válasszunk eredetileg is kiállított műveket, kiktől pedig más vagy új munkát. Az alkotók szemlélete minden esetben kitapintható azokon a műveken is, amelyeket nem Óbudán mutattak be. A kurátori szekció elején a széllel, a lebegéssel, a füsttel vagy annak dermedt valójával foglalkozó darabokat láthatunk (Koronczi Endre, Szabó Ádám, Szanyi Borbála, Vincze Ottó), amelyek eredetileg is szerepeltek a galéria egy-egy kiállításán. De azok a művek, amelyek a matematikai vagy éppen a tudományos megközelítések csoportjába tartoznak (Faa Balázs, Kútvölgyi-Szabó Áron, Nagy Csilla, Türk Péter), részben vagy egészben újak, ugyanakkor tisztán hordozzák alkotójuk szemléletét, művészi attitűdjét. A kiállítás legvégén a személyesség, az örökség és a hagyaték kérdésire fókuszáló munkákat találunk (Deli Ágnes, Richter Sára, Roskó Gábor). Ez azért izgalmas, mert az egész kiállítás Berhidi nagyszabású Hagyaték/Örökség című alkotásával kezdődik, így a fizikailag is körbejárható tárlat gondolati síkon is körbeér.
Kezdetben főleg női testtorzókat készített, melyek egyéni hangon, saját jogon jelenítették meg a női érzékenységet, testiséget, szexualitást. A tapintást igénylő, a követ bőrfelületszerűvé alakító, erotikus munkák jellemzően ingatagok, gyakran mozgathatók és mindig megőriznek valamennyit a kő nyerseségéből is, jelezve az anyag és az inspiráció természeti eredetét. Ezek a művek adják a kiállítás második szekcióját. A ciklus kiemelkedő műve a – Willendorfi Vénusz parafrázisaként is felfogható – Fétis (1979), mely összegömbölyödő, termékenységet szimbolizáló, acélszerkezet által tartott, forgatható testtömegként áll elénk. Hasonlóan sokrétű alkotás a szintén fémre erősített, női tomport ábrázoló Lepke (1988) is, mely egyszerre enged asszociálni a prostitúció jelképeként felfogható „éjszakai pillangóra” és a lepkegyűjtemények áldozatára. A szoborba kódolt mozgás megjelenik a nemiséget előtérbe állító, imbolygó, kavicsokkal feldíszített női (kvázi-gömb) torzón, a Nyak-éken (1981) is. A mozgás e szobrok esetében nem heroikus és előremutató, nem a jövőt jelöli ki, hanem egyrészt intuitív, játékos aktus, másrészt a kőszoborban lappangó dinamika lehetőségének megmutatkozása. A Fétis és a Lepke szerepeltek a művészettörténeti fordulatot jelentő, a régió nőművészetét feltáró 2009-es Gender Check kiállításon, a bécsi MUMOK-ban.
Minimalista formanyelven fogalmazott, kvázi-geometrikus kompozíciók váltották fel a torzókat. Berhidi tovább fokozta az anyaggal kapcsolatos, organikus – ma már fenntarthatónak hívott – szemléletről tanúskodó elképzeléseit: tudatosan, a kőfaragók hulladékából, úgynevezett „szélkövek” felhasználásával hozta létre munkáit. Így a torzókon megjelenő nyerseség döntő elemmé vált a redukált kifejezésmódú, letisztult formakultúrájú összeállításokban. Ezek a jellemzően egyensúlyi helyzetekkel operáló szobrok a kövek puszta egymáshoz való viszonyáról, a stabilitásról, a pozícióról alkotott nézeteinket kérdőjelezték meg és szituálták újra. A művész a kövek helyzetét, egymásba ékelését, asztalos módra egymáshoz csapolásukat azok fizikai tűrőképességének határáig tolta ki: munkái „veszélyesek”, úgy tűnik, mintha mindjárt le- vagy szétesnének, egyensúlyukat mégis extrém módon képesek megtartani (Feszített egyensúly, 1994).
A kiállítás negyedik szekcióját az ezredforduló környékén létrehozott, a térbe komponált installációk adják. Berhidi anyaghasználata változatosabbá vált: a kő mellett fa, textil, fém, talált tárgyak vagy a klasszikus női/háztartásbeli szerepek rekvizitumai (paplan, szoknya, sütemény) alkották ezeket a többnyire teremléptékű, monumentális munkákat. Témájuk újszerű, narratív elemekkel is bővült, mint pályája elején, most ismét megjelent bennük a személyesség, a reflexió a konkrétabb élethelyzetekre, családi és személyes eseményekre.
Ezt követi a kiállítás utolsó – már említett – ötödik szekciója, amely Berhidi kurátori munkásságát és szemléletét kívánja bemutatni.
Ahogy erre már az előzőekben is utaltam, Mari nemcsak teret biztosított a kurrens és egyedi installációs szobrászati törekvéseknek, hanem a fiatal és kevésbé ismert művészek számára is lehetőséget kínált. Ez utóbbi pedig megegyezik a MODEM szakmai stábjának és ügyvezetőjének, Vizi Katának programjával. Több éve hirdetjük meg a pályakezdő művészek és kurátorok számára intézményes megmutatkozást lehetővé tevő pályázatainkat, amelyeknek egyik kiindulópontja az Ezek a legszebb éveink? – Pályakezdő perspektívák című kiállítás volt (2018), és a 2006 óta működő Debreceni Nemzetközi Művésztelep és jelentősebb nemzetközi kiállításaink alkalmával is törekszünk a fiatalok bemutatására (Panel, 2019; Határeset, 2022; Új Közvetítések, 2022; Re:Re. Művészi újrajátszás, az újrajátszás művészete, 2023). Az utóbbi évek nagyléptékű installációs művészetét képviselték többek között Katharina Roters és Szolnoki József (Újraírható történetek/Wunderblock, 2019), Kicsiny Balázs (Időhúzás, 2020) és Tasnádi József (Apóriák, 2022) önálló kiállításai a MODEM második emeleti csarnokszerű terében.
Az Emlékezni a jelenre – Berhidi Mária életmű-kiállítása november 10-ig látogatható a MODEM-ben (4026 Debrecen, Hunyadi János utca 1–3.).
