Dudás Attila értékbecslővel, lakberendezővel, árverés-vezetővel, a Műgyűjtők Háza Galéria tulajdonosával beszélgettünk.
Hogyan indult el a Műgyűjtők Háza?
Nagyon sok időt töltöttem a médiában, ahol annyi stressz ért, hogy 2012-ben a szervezetem egy infarktussal jelezte, hogy szakmát kell váltanom. Egy év pihenés után alapítottam meg a Műgyűjtők Háza nevű galériámat, amelyhez Marsó Diana, az ARTE Galéria tulajdonosa nyújtott segítséget.
Tavaly márciusban kezdődött Magyarországon a pandémia, melynek hatására a galériák is bezártak. Hogyan reagált erre a szakma?
Nagyon nehezen viseltük, ráadásul a kormány is elfeledkezett rólunk. Mivel semmilyen támogatást nem kaptunk, szó szerint behordtuk otthonról a félretett pénzünket, hogy fent tudjunk maradni. Fél-háromnegyed éven át éhkopp volt a beadóknak és galériának is. Október táján álltunk át az online aukciókra a megszokott kéthetes ritmusban, amikor a weboldalunkon lehet licitálni a műalkotásokra, majd két hét elteltével lezárjuk az árverést.
Az emberek az egész életüket felteszik erre a szakmára, elértek benne valamit, és ezen kívül nem tudnak mást csinálni. Ha bezár egy galéria, a tulajdonosok nem tudnak máshol elhelyezkedni. A pesti galériák közül többen csak vegetálnak, ráadásul jelenleg csak online tarthatnak aukciókat, ami többletköltséget ró rájuk.
Mennyire nyitott a közönség az online aukciókra?
A vevők és az eladók is gyorsan alkalmazkodtak az új helyzethez. Másképp vásárolunk az interneten, mint személyesen egy galériában. Én például szeretem élőben megnézni a műtárgyakat, és az is fontos, hogy nagyon biztos helyről vegyem. A Műgyűjtők Házát, a visszajelzésekből úgy érzem, látom, nagyon biztos helynek tekintik. Ez talán azért is van így, mert ha valamiben nem vagyok biztos, további szakértők segítségét veszem igénybe. Ha a legkisebb gyanú felmerül bennem, az utolsó pillanatban is képes vagyok visszavonni az adott tételt. Az árverések anyagait a piac szabályozza, vagyis az, amit behoznak eladásra. A pandémia alatt megnövekedett a behozott tárgyak száma.
Az online térbe költözés előnye, hogy szélesebb réteghez jutnak el az internetes árverések. A pandémia előtti időszakban a Műgyűjtők Háza közepes aukciósházként működött, ahol maximum 50-100 fő fért el egy árverésen, amelyek kéthetenként szerda este hat órakor kezdődtek. Minden aukció előtt az érdeklődők két hétig kiállítás formájában is láthatták a tárgyakat, amikről kérdezhettek, és akár meg is foghatták őket. Az élő aukción van egy kikiáltási ár, arra vagy licitálnak – akár telefonon vagy vételi megbízás alapján –, vagy tovább kell lépni, ha nincs ajánlat. Ezzel szemben az internetes, online-árverésen a vásárlóknak van két hetük, hogy napi 24 órán át nézegessék az anyagokat, és licitáljanak a kiválasztott tételre.
Van olyan gyakorlat a pandémiás időszakból, amit érdemes megtartani, mert bevált?
Biztos vagyok benne, hogy szeretném keverni a két aukciótípust. Lenne egy kéthetes online licit, amelyet élő árveréssel zárnánk le. Ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy két hétig az interneten lehet licitálni, majd az élő aukción az online-licit alapján felment összegre megkérdezem a teremben lévőket, de erre az interneten licitálók is le tudnak csapni. Tehát sokkal összetettebb és nagyobb figyelmet követelő aukciók lesznek, amelyek az ügyfelek és a beadók érdekeit szolgálják.
Az emberek többségében az él, hogy a műtárgyvásárlás csak egy bizonyos réteg számára elérhető, noha az aukciók kínálatát böngészve találni alacsony, akár tizenötezer forintos kikiáltási árral induló alkotásokat. Ezek szerint nemcsak egy elit réteg tagjai válhatnak műgyűjtőkké?
Egy általam nagyon kedvelt ügyfelem mondása szerint mindennek az értéke egy forint, a többi a képzeletünk műve. Ha valamibe ötvenmilliót képzelünk, akkor az a számunkra annyit ér. Tehát saját magunk verjük fel az árat, bár azt alapvetően a piac határozza meg.
Milyen stílusú műtárgyak iránt van jelenleg a legnagyobb kereslet?
Meggyőződésem, hogy aki az elmúlt ötven-száz évben komoly alkotásokat vett, annak jó esetben egy-két éve van még rá, hogy korrekt áron megváljon tőlük. Eljárt felettük az idő. Változik a világ, a kortárs művészet került előtérbe, ami annak is a következménye, hogy sajnos igen sok hamis festmény, tárgy került, kerül és fog kikerülni a piacra. Ezért lehet, hogy a ma vásárló fiatalok csak egészen olcsó műtárgyakkal fogják elkezdeni a gyűjtést, és fontos lesz számukra, hogy bármikor utána tudjanak nézni az eredetiségüknek. Ez a kortárs művek esetében nagyon könnyű, hiszen az alkotó meg tudja erősíteni, hogy ő készítette a műalkotást vagy sem.
Azért indítjuk alacsony áron a liciteket, hogy mindenki hozzáférhessen az alkotásokhoz. Ha bemegyünk az IKEA-ba és megveszünk egy neves fotóművész által készített képet, posztert, plakátot, amelyből éppen most nyomják a kilencvenöt-milliomodik darabot, majd veszünk hozzá ugyanott egy keretet, már 60-80 ezer forint körüli összegnél járunk. Ehhez képest nálunk és még számos galériában ugyanilyen összegért kiváló, egyedi műalkotásokat lehet kapni. Azt kellene megértetni a fiatal generációval, hogy a tucat nem menő, ugyanis csorbát szenvedhet az egyéniségük.
Mi a műgyűjtés lényege?
Az a célom, hogy a Műgyűjtők Háza ne csak egy kis réteget, hanem mindenkit kiszolgáljon, s olyan galéria legyen, ahová bárki bejöhet. Nagyszerű érzés, amikor valaki beszalad, és azt mondja, a hétvégén esküvőre megy, s lovakat ábrázoló festményt szeretne ajándékozni az ifjú párnak. Kiválasztja a raktárból, amelyik tetszik neki, miközben sok hasznos információt is megtud a festményről és az alkotójáról, majd igazán egyedi ajándékkal távozik.
Nem tudom és nem is szeretném irányítani az emberek ízlését; mindenki olyan tárgyakkal él együtt, amiket kedvel. Én alapvetően soha nem gyűjtöttem „neveket”, mert azt vallom, hogy ha az ember reggel felkel és meglátja a falán lógó festményt vagy a komódon álló műtárgyat, akkor azok mosolyra kell, hogy csábítsák. Ezért teljesen mindegy, hogy mennyibe került, mert az a fontos, hogy jó érzésekkel töltsön el, ismerjük az alkotóját, a tárgy történetét, amiről tudjuk, hogy csak egyetlen létezik belőle.
