Anton Prinner csodálatos művészete

 

Ám nemcsak az emigráció távolította el a hazai művészeti kánontól: identitását, művészi szemléletét tekintve is kívül esett a „nemzeti” narratívákon. Férfinevet választó, férfiöltözetben élő nőként, vagy talán transznemű művészként egyszerre feszegette a korszak konvencióit és a közép-európai társadalmak szűkös szellemi kereteit. Molnár Sándor 1990-ben a Hazai hang című írásában adott némi bepillantást az emigráció művészeinek sokszor hátrányos létébe.

 

„Közép-Európa országai tudathasadásosak, két ’énjük’ van, egyik az itthon maradottaké, másik a külföldön élőké. Most alkalom nyílhat, hogy fölmérjük: a tudathasadásos ikerlét két fele tulajdonképpen miben hasonlít és miben különbözik. Fölmérni végre a kétféle csapda, kétféle zsákutca, kétféle eltorzulás természetét. A szellem, a lélek és test elnyomorodásának különféle módjait. Azokét, akik itthon maradtak – Martyn Ferenc, Lossonczy Tamás, Gyarmathy Tihamér, Veszelszky Béla – ebben a szellemellenes országban, ebben az álom nélküli sivatagban, ebben a csapdában, a zsákutcák, megaláztatások, sértések, megszégyenítések labirintusában – társadalmon kívül –, megélhetési gondokkal küszködve, ahol a szellem felé tett minden egyes lépést a személytelen, hivatalnok hatalmú társadalom, de minden polgára is azonnal megtorol – és mindennek ellenére a fölsorolt itthon maradottak egyetemes érvényű művészetet teremtettek. S akik elmentek: Szenes Árpád, Kolozsváry Zsigmond, Reigl Judit, Kallós Pál, Csernus Tibor, Lakner László és a többiek, nyilván különböző nehézségek és küzdelmek után kialakították művészetüket, mely a magyar művészet szerves része, hiszen az embert döntően gyermekkora határozza meg, s nem tud másból építkezni, mint ami lényét meghatározza és kialakította… Száz év múlva, ha az akkor élők visszanéznek a XX. századi magyar művészetre, egészen más képük lesz erről, mint nekünk, benne élőknek. Mások lesznek a ’nagy művészek’: a ma ismert nevek nagy része eltűnik, a külföldön festett magyar művek helyükre kerülnek.”

 

Ebből a két énből talán sosem lesz egyetlen egész, de minden kiállítással, minden újra felfedezett művel, katalógussal és tanulmánnyal közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy megértsük az ikerlét másik felét is – azt az életművet, amely eddig csak félárnyékban létezett. A mostani kiállítással nemcsak a különös sorsú alkotó művészetét tárjuk fel, hanem gazdagítjuk a magyarság kultúrájának egy eddig kevéssé látható, ám annál jelentősebb szeletét is. Ki is volt valójában Anton Prinner?

Prinner Anna 1902 szilveszterén született Budapesten. „Apja könyvelő és matematikus volt, aki egész életében egy biztos nyerési módszert keresett a szerencsejátékhoz. Állítólag gyakran mindenét elveszítette a ’kutatásai’ során – de olyan tisztességes volt, hogy pénzes patrónusai újra meg újra megbíztak benne.” (Photo-Journal, 1957) 1920 és 1924 között a Képzőművészeti Főiskola festő szakán tanult, Vaszary János és Rudnay Gyula tanítványaként. 1927-ben – részben barátja, Szenes Árpád ösztönzésére – Párizsba költözött, a kortárs művészet pezsgő központjába, ahol a világ minden tájáról érkező alkotók találkoztak. Alig százötven centiméteres termetével rádöbbent, hogy valamiképp ki kell tűnnie a művészi tömegből: levágatta a haját, férfiruhát öltött, és új identitást választva Anton néven mutatkozott be. Pipával a kezében, barettsapkában és munkásruhában vetette bele magát a Montparnasse művészi életébe. Nem tudni, hogy férfiként azonosította-e magát, vagy inkább az avantgárd művészet férfiak által dominált világában így próbált érvényesülni, de hamarosan a La Coupole ikonikus törzsvendége lett. A korszak meghatározó művészeivel alakított ki kapcsolatot, miközben a Grande Chaumière szabadiskolájában tanult, és Szenes Árpáddal karikatúrákat festett a Montmartre éjszakai klubjaiban, hogy biztosítsa a megélhetését. Első párizsi éveiben nagy szegénységben élt.

 

Talán ennek is köszönhető, hogy Peterdi Gábor és húga, Mária barátként fogadták be lakótársuknak. Jacques Alain interjújában így emlékezett vissza: „A múltam? Ma már nevetek rajta! Párizsban alig volt miből élnem. Higgyék el, nem szobrok lábainál pihentem meg elegánsan. Évekig nem volt lakásom, segítségem sem. Az utcákat és a rakpartokat róttam, hidak alatt aludtam, hajléktalan barátaim fogadtak be. A száraz kenyér tortának tűnt, a hering pedig lakomának!” (Photo Journal, 1957) A szükség hívta életre találékonyságát is: ekkoriban kísérletezte ki és találta fel a „papyrogravure” nevű technikát, amely a hagyományos rézlemezek helyett kartont használt a nyomatkészítéshez – költséghatékony, mégis művészileg izgalmas alternatívát kínálva. Kezdetben a konstruktivizmus és az absztrakció ragadta meg (1932–1937), művészi látásmódját szobrok, fa reliefek, grafikák és nyomatok formájában fejezte ki. „Egyedül a szobámban építettem meg a tábláimat és készítettem el a lenyomataimat, amelyek kozmikus testek ’aláírásaira’ emlékeztettek. Olyan jelenségekre, amelyeket kristályosodásuk folyamatában ragadtam meg. (…) Hittem egy képzeletbeli kristály tisztaságában, amelynek az univerzumot kellett megjelenítenie, ezért vonalakat és formákat alkottam, akár egy megszállott alkimista.” 1932-ben barátaival – Szenes Árpáddal és feleségével, Vieira da Silvával, Kolozsváry Zsigmonddal és Peterdi Gáborral – csatlakozott az 1927-ben Stanley William Hayter által alapított Atelier 17 műhelyhez, amely a korszak egyik legjelentősebb nyomatműhelyévé vált. Olyan alkotók társaságában dolgozott, mint Gábor Peterdi, Sári Dienes, André Rácz, Victor Brauner, Max Ernst, Leonor Fini, Alberto Giacometti és Joan Miró, akikkel nemcsak művészi, de személyes kapcsolatot is ápolt. Ebben az időszakban Prinner is, mint sok kortársa, a szürrealizmus hatása alá került.

 

A nyomatok mellett egyre inkább a monumentális szobrászat felé fordult, és mély érdeklődést mutatott az okkult és ezoterikus szimbolika, valamint az egyiptomi mitológia iránt, amelyek különösen népszerűek voltak a két világháború közötti Párizsban. Szobrai erőteljes, androgün vagy hibrid lényeket ábrázoltak, gyakran reflektálva univerzális és személyes küzdelmeire is; mint amilyen például a Kettős személyiség című alkotása. A Jeanne Bucher Galériában állított ki 1942. november 10. és 24. között, ahol személyesen is megismerkedett Picassóval. Két évvel később, 1944-ben már a Surindépendants Szalonon mutatta be műveit, itt találkozott Pierre Loeb műkereskedővel. Loeb a Cahiers d’Art 1945/46-os számában így válaszolt a kérdésre: Miért Prinner? „Amikor tavaly meglátogattam a Salon des Surindépendants kiállítást, egy festőt kerestem. A nagy terem közepén óriási szobrok keltették fel a figyelmemet, magukkal ragadtak, arra kényszerítettek, hogy megismerjem őket. Megkérdeztem M. F.-t, ki a szerzőjük. ’Prinner’ – felelte, majd hozzátette: ’Ott van mögöttünk.’ Megfordultam, és egy apró termetű alakot pillantottam meg, egy ’holdbéli Pierrot’ arcával, néma tekintettel. Döbbenten néztem ezt a törékeny embert és apró, finom kezeit, majd vissza a hatalmas tölgyfából faragott szobrokra. Amikor nem sokkal később megláttam a szerszámokat, amelyeket a munkájához használt, és megtudtam, mennyi időbe telik neki – ezekkel a gyermeki izmokkal – egy nála szélesebb fatörzs faragása, azon tűnődtem, milyen hit mozgathatja, milyen belső kényszer hajtja erre az emberfeletti erőfeszítésre.”

 

1945 novemberétől Prinner a Galerie Pierre-ben állított ki, és az évtized végén, hosszas kutatómunkájának gyümölcseként születtek meg jelentős metszetsorozatai: La Femme Tondue (A borotvált nő, 1946), L’apocalypse (Apokalipszis, 1948) Livre des morts des Anciens Égyptiens (Az ókori egyiptomiak Halottaskönyve, 1948), La Bible (A Biblia, 1948), valamint La Bible ésotérique et poétique (Az ezoterikus és költői Biblia, 1949). Az évtized közepére Prinner Pablo Picasso közeli barátjává vált, aki szeretetteljesen „a kis harkály”-nak vagy „Monsieur Madame”-nak nevezte őt – utalva apró termetére, de annál nagyobb művészi ambíciójára, és persze nemi identitására. Barátságuk tovább mélyült, amikor Prinner 1950-ben elhagyta Párizst, és a Côte d’Azur festői vidékére, Vallaurisba költözött. Itt, a Tapis Vert műhelyben sajátította el a fazekasság művészetét.

Prinner egyik legérdekesebb alkotása egy sakk-készlet volt, amelyet a Nap és a Hold köré épülő ezoterikus szimbólumok ihlettek. A figurák egyfajta mitikus csatát vívtak a táblán, így a játék műalkotássá vált. A készlet végül olyan híres gyűjteményekbe került, mint Rothschild, Farouk egyiptomi király és több afrikai uralkodó kollekciója.

 

1965-ben visszatért Párizsba és a festészethez is – életművén végigvonult a dimenzionalizmus és végső soron a kozmikus művészet iránti elhivatottság. 1983-ban hunyt el a francia fővárosban, nincstelenül és zárkózottabban, mint valaha. Ahogy az idő telt, munkássága és története elhalványult a köztudatban. Anton Prinner művészete egyszerre dokumentuma a XX. századi identitás- és társadalmi küzdelmeknek, helye már most kijelölhető a legnagyobbak között – még ha csak késve is. A múzeumok és kurátorok felelőssége, hogy újra felfedezzék életművét és a műveiben rejlő univerzális üzenetet.

 

Képek: A Kálmán Makláry Fine Arts jóvoltából.