Az Art Market és a MOST. SERBIA Kortárs Képzőművészeti Fesztivál kiemelt programjaként a Q Contemporary Művészeti Központban tekinthető meg a Mira Brtka világa – Retrospektív, amely a tavaly Belgrádban megrendezett Mira Brtka, Refleksije életmű-kiállítás szűkített anyaga, egyben a művész első átfogó nemzetközi tárlata.

Mira Brtka (1930–2014) a túlnyomórészt szlovákok lakta Ópazován született, szlovák felmenőktől. Az érettségi után Belgrádban tanul filmrendezést. Első sikerét az 1959-ben rendezett dokumentumfilmjével, A bélyegek világával aratta, amely meghozta számára a Ferrania-díjat és megnyitotta előtte a római filmes világot. A film operatőrével, Nikola Majdakkal még egy munka kapcsolja össze, az 1963-ban közösen rendezett animációs film, a Szólista.

Rómában Mira Brtka filmes munkái mellett képzőművészeti tanulmányokat folytat. 1963-ban diplomázik a Római Szépművészeti Akadémián és már 1964-ben csoportos kiállításon mutatkozhat be a Scorpio Galériában. Ebben az időben készült képei (Mennyei visszhang, Eperlekvár, Négyesével sorakozva) a francia informel irányzatához köthetők, jellemzőjük a vonalak, színfoltok spontán mozgása. Marisa Volpit idézve: „Nem próbál semmilyen világot ábrázolni, helyette különböző vizuális észleléseket és ezek lehetséges kifejezéseit igyekszik feltárni.” Ebben a szellemben készíti el Giulio Gianini és Emanuele Luzzati Oscarra jelölt, A tolvaj szarka című animációs filmjének absztrakt tájképként ható hátterét.

1965-ben kerül kapcsolatba Nobuya Abéval (1913–1971) és az általa alapított Illumination csoporttal. A szürrealistaként induló japán festő a haiku költészet és Rimbaud Les Illumination versciklusából nyert inspirációit ötvözve alkotja meg művészeti filozófiáját: „A kortárs művészek számára a szín legyen maga a fény, az intenzitásra fordított különös figyelemnek magában a színben kell élnie, a szín az emberi szellem fénye, amely elválik a természet többi részétől.” Mira Brtka ez időben alkotott spirituális képeit egyfajta belső ragyogás hatja át, amely a tempera használata által elért fényes színeknek köszönhető. Sima felszín, tiszta formák és színek, vibráló vonalak jellemzik munkáit.

Ezt fejleszti tovább a hatvanas évek végén készült alkotásaiban, ahol már a kép felszínének teljes megmunkálására törekszik, a sima felületek és színek vizuális hatására. A vászon felszínét lágyan borítják be a lekerekített geometrikus formák, alakzatok. A kép közepe és ezzel együtt a szimmetria fontos szerepet játszik még ott is, ahol a középpont kissé elmozdul (Horizont II.). Az alkotások mérete is megnő, a nagyobb felületekhez, organikus formákhoz igazodva.

A hetvenes évek elejére az absztrakció és organikus formák leegyszerűsödnek (Ikrek IV. Triplex, Metamorfózis). Az erős színek és a festett formák közötti éles kontrasztok a hatvanas években induló amerikai hard edge-dzsel (kemény él) kapcsolják össze műveit. Ezek a tiszta, éles benyomást keltő munkái – ellentétben korábbi poétikus alkotásaival – már nem ábrázolnak vagy szimbolizálnak semmit.  

Mira Brtka a festményekkel párhuzamosan rajzokat, kollázsokat is készített, melyek nem előtanulmányok, hanem önmagukban megálló alkotások, rajtuk a mozdulatlanságból formálódó folyamatos mozgást, a fény-árnyék ellentétét próbálta megragadni. Közülük is kiemelkedik az a műve, amely a sárga szín árnyalatainak csíkjaiból építkezve, a vajdasági táj tipikus képét, a hullámzó búzatáblákat idézi meg a nézőben. 

Mivel festészetében sosem akart kompromisszumot kötni, folyamatosan dolgozott filmekben is: rendezőként, rendezőasszisztensként, forgatókönyvíróként, producerként, animátorként, jelmeztervezőként.

A hetvenes évektől megosztja életét Ópazova és Róma között, ebben szerepe van Dragan Krešoja szerb filmrendezővel kötött házasságának (1972). 1970-ben rendezi a vajdasági szlovákok múltját feltáró dokumentumfilmjét, a Szlovákokat. Ezzel egy időben rendezőasszisztense a partizánfilmnek, a Sutjetkának (1971), amely az 1943-as 5. offenzívát dolgozza fel. A film kitüntetett helyét mutatja, hogy egyik forgatókönyvírója az orosz Szergej Bondarcsuk volt, Tito marsall szerepére pedig az angol filmsztárt, Richard Burtont nyerték meg.

Közben Olaszországban elindítja a vajdasági szlovák népi motívumokra épülő divatmárkáját. Divattervezői sikerét jelzi, hogy Isabella Rossellini lesz ruhái reklámarca, Paolo Pietrangeli kultfilmjének, a Szárnyas disznóknak (1977) jelmezterveihez saját kollekciójából merít ihletet, valamint 1981-ben az olasz Vogue hasábjain szerepelnek ruhái. Ekkoriban születnek hímzett képei is. Mivel szülőhelyén még éltek a szlovák néphagyományok, felvázolt hímzésterveihez az őket kihímző asszonyok tetszésük szerint választhatták meg a színeket. Így kreatív folyamatként őket is bevonta az alkotásba. Különleges helyet foglalnak el a hímzett festmények között a Fekete önarcképek, amelyeket a vászon közepére fekete akrilfestékkel felrajzolt arc körvonalai uralnak, hátterüket pedig színes fonalakkal csíkozták ki, ezzel is jelezve a szlovák gyökerekhez való tartozást.

A hímzésekkel párhuzamosan új anyagok felé fordul: textil, újságpapír, fémhulladékok, plexiüveg – ezekből alkotja kollázsait, szobrait. Korai textilkollázsain a sima felület már elmozdul a megfogható textúra irányába, ugyanakkor a vonalak, színek, formák iránti érdeklődése köti össze ezeket a munkákat korábbi alkotásaival. Rómából hazaköltözve a nyolcvanas években visszavonul a művészeti színtérről, majd 1990-ben, váratlanul, neoexpresszionista kollázsszobrokból álló kiállítással jelentkezik. Ezek a háromdimenziós tárgyak egy keretre elölről-hátulról szabálytalanul felfeszített, ragasztott textildarabokból állnak össze, transzavantgárd szobrokat alkotva.

1996-ban férje és fia helikopterbaleset áldozata lesz. Épp megkezdik közös filmjük, az Alkonyat Belgrád felett forgatását, mikor gépük motorja meghibásodik és belezuhan a Dunába.  Mira Brtka a tragédia után még intenzívebben kezd dolgozni. Visszatér sorozataihoz és vizuális problematikáihoz, s újraéleszti római kapcsolatait. A római szellemi és művészi környezettől inspirálódva tér vissza korai fehér festményeinek (A014, 1966) világához, amelyek egykor Abe hatására születtek: elengedni mindent, amit tanult. A fehérre festett vásznakon a márványpasztával meghúzott fehér vonalak háromdimenziós, domború, szabályos rácsmintázata a fény tárgyiasításának, csapdába ejtésének érzetét hivatott szemléltetni.  Giuseppe Gatt szavaival: „A festmény a fény tárgyává, vagy inkább fénytárggyá válik.” 
Visszatér a szobrászathoz is. Míg korábbi szobrai talált fémhulladékok összeolvasztásából készült ready-made tárgyak, illetve színes drótokból hajlított térbeli rajzok, konstruktivista alkotások, addig a 2000 után született műveinél visszakanyarodva a kezdetekhez, újra az építészeti problémák foglalkoztatják. Ebből a periódusából három objektet láthatunk a kiállításon, az apatini Meander művésztelepen készült Cím nélkült (2003), a Trónt (2003) és a Várost (2009). Ez utóbbi a felhőkarcolók és templomtornyok sziluettjével egy dinamikus metropolisz érzetét kelti a szemlélőben.
„Iz Mire tri vraga vire” (Mirából három ördög kukucskál ki) – idézi Jelena Koprivica a szerb mondást, játszva a szólásban eredetileg szereplő ’béke’ jelentésű ’mir’ főnév és Brtka keresztnevének alaki hasonlóságával és utalva a népi bölcsesség „nyughatatlan ember” értelemben való használatára. Mert Mira Brtka is ilyen folyamatosa új utakat, az új kihívásokat kereső művész volt. Egyik utolsó interjújában pályáját ekként összegezte: „Az életutam egyik dologból vezetett a másikba, először az építészettől a filmhez, aztán az animációhoz, a festészethez, a szobrászathoz és a divathoz.” Ebből a nagy ívű és változatos pályából kapunk ízelítőt a három kurátor, Csillag Eszter, Miroslav Rodić és Jerko Denegri által megrendezett, december 17-ig megtekinthető kiállítást végigjárva.
 

Képek: Q Contemporary (fotó: Tóth Dávid)
2022.10.07 – 2022.12.17.
Andrássy út 110.
Budapest, 1062.