A képzőművésszel az értékmentés és értékőrzés kérdéseiről beszélgettünk.
2020 óta dolgozol a MANK Művésztelepén, most bemutatott munkáid már mind itt készültek. Hogyan laktad be a teret? Milyen itt dolgozni, hozott-e változást az életedbe Szentendre?
Kettős lelkülettel adtam be annak idején a pályázatomat, tudtam, jelentős időmet elviszi majd a mindennapi kijárás, ugyanakkor Szentendre mindig vágyott hely volt a számomra. Nemcsak a művészeti közeg, az inspiráló közösség miatt, hanem a víz közelsége is vonzott. A valóságban nem okoz gondot az utazás, egyfajta átszellemülés megy végbe bennem, mire a műterembe érek, addigra a háziasszonyból és családanyából művésszé válok. Visszafelé pedig rá tudok hangolódni a családdal való újraegyesülésre, az otthoni feladatokra. Egyfajta kapu szerepet tölt be az út, a műterem és az otthonom között. Nem tudom szétválasztani ezt a kiállítási anyagot és Szentendrét, biztos, hogy összefolyt, összedolgozódott bennem rengeteg hatás.
Az Almárium kiállítást szerves folytatásának érzem az elmúlt pár év folyamatainak a művészetedben. Egy ideje azt látom, hogy ugyan geometrikus absztrakt műfajban alkotsz, de ezt érzelemmel, lélektani tartalommal töltöd meg. Érzelmekről beszélsz geometrikus absztrakt eszköztárral. Az anyasággal kezdődött ez a tendencia?
Az anyaság volt az a pont, ahol az érzelmek és a kifejezni való gondolatok összetalálkoztak a geometrikus stílussal. Előtte sok zsákutcába belefutottam, de ekkoriban olyasmit tudtam kifejezni a munkámban, ami belülről nagyon feszített. Sosem gondoltam, hogy az anyává válás azt is magával hozza, hogy olyan mélységekben, olyan rétegekben szembesülök önmagammal, mint soha korábban, illetve semmi más nem váltotta ki belőlem ezt. Teljesen új élethelyzetben találtam magam. Anyaként megváltozik az életed ritmusa, a tevékenységi köröd, és már nem is tudod, ki vagy. Csak az a biztos, hogy más, mint azelőtt. Meg kell ismerned és újra összerakni magadat. Egy minisorozatban dolgoztam fel a kezdeti időszak jellegzetes érzését, hogy feloldódtak a saját határaim és próbálok köröket tenni magam körül, hogy legalább magamat valamennyire érezzem: hol vagyok én, hol kezdődik a gyerek, hol van vége a családnak. Fizikailag és lelkileg ki vagyok én? Minden megváltozott, például, hogy mit szeretek enni, inni, hogyan öltözködöm, vagy göndörödik-e a hajam. Végül az is átalakul, ahogy magadra gondolsz. A legfájóbb az, hogy ezen minden anya átmegy, mégsem beszélünk róla, senki nem készít fel rá a gyerekvállalás előtt, utána pedig nincs segítségnyújtás. A női összekacsintás generációk között és generáción belül is ritka.
Talán mostanában elindult valami, én is sokat meséltem a barátnőimnek, akik utánam lettek állapotosok, illetve kaptam segítséget idősebb barátnőktől, ami sokat segített, hogy ne érezzem magam őrültnek és bolondnak. Elég csak annyit tudni, hogy más is átment ezen, ahogy lecsillapodnak a hormonok mindenki megtalálja önmagát, igaz, teljesen más személyiség lesz, mint előtte volt. Nincs semmiféle visszatérés, a gyerek születésével együtt az anyából is új ember válik, ráadásul folyamatos változás indul el. Szerencsére van egy fantasztikus társam, akivel sokat beszélgetünk arról, hogy mire megszokunk egy életmódot a gyerekekkel, addigra valami megváltozik, és kezdhetjük elölről megtalálni az életünk új ritmusát. A gyerekek növekedési ugrásai azt jelentik, hogy valami újba kell beleszokni, ami frissen tartja az embert.
A Covid alatt arra jöttem rá, hogy akinek családja van és gondoskodni kell a gyerekeiről, az nem gondolkodik félórákat arról, hogy úristen, mi lesz a világgal, mert menni kell tovább a nappal, meg kell főzni az ebédet, programot kell kitalálni a gyerekeknek, hogy ne őrüljünk meg. Ez ugyan mókuskerék, mégis védőháló is, ugyanaz a jó benne, ami a rossz.A Parachute című munka az erős narancssárga aurával, a külső részein pedig a fekete-fehér csíkozással egyfajta mozgást, energiaáramlást imitálva arról szól, hogy az elmúlt két évben sok nehézséggel néztünk szembe, de minket ez összeforrasztott és a négyünk egysége megtart.
Úgy érzem, szerves folytatása az eddigi munkáidnak ez a mostani anyag, akár úgy, hogy az anyaságod helyére került, és most a múlt, a gyökerek, az identitás kérdései léptek a helyére.
Tettem egy lépést a transzgenerációs szintek felé. A sejtjeinkben őrzött, sokszor nem is tudatos emlékeket idézem meg, amik meghatároznak minket. Azért is szeretek talált tárgyakat beépíteni a munkákba, mert mindig behoznak valami plusz energiát, gondolatot a munkába, azoknak az embereknek a keze nyomát, akik használták, akik mindennap megérintették őket. Nem sterilek ezek a tárgyak, a környezetük, a funkciójuk energiaként bekerül a munkáimba. Fontosnak tartom, hogy megértsük a mozgatórugóinkat, reakcióinkat, fúrjunk csak mélyre, hiszen jó, ha tudomásunk van arról, mit örökítünk tovább. Vajon a gyerekeinknek milyen családjuk lesz? Segítjük őket a tanításainkkal, hogy boldog és egészséges életet éljenek, vagy problémákat terhelünk rájuk, amikkel egész életükben dolgozniuk kell? Egyáltalán nem mindegy.
Miért Almárium a kiállítás címe?
Sok gondolkodás, beszélgetés előzte meg a címadást Sipos Tünde kurátorral, akivel nagyon értjük egymást, de a jó cím sehogy sem akart az eszünkbe jutni. Itt van velem a műteremben egy több mint tízéves dobozmunkám, aminek Almárium a címe. Nagymamám régi fiókjába illesztettem bele – sötétkék háttér előtt – egy aranyozott faágat. Minimalista munka, benne van az értékmegőrzés, a néha fájdalmas emlékek, mindenféle érzelmi háttér, és egyszer csak rájöttem, hogy most is erről beszélek. Az almáriumok olyan több száz éves fiókos, polcos szekrények, amelyekben a magyar népi kultúrában hagyományosan a család identitása számára fontos dolgokat őrizték. A kiállítás minden egyes darabja egy-egy alapvető emberi értéket jelenít meg, ezekre sokszor magunkat is emlékeztetni kell. Ilyen többek között a hála, alázat és a türelem, valamint az olyan minket körülvevő alapvető értékek, melyeket óvnunk és tisztelnünk kell – például a természet, az emberi kapcsolataink vagy a kétkezi munka. Ezek adnak hitet és erőt a nehézségek továbbgördítéséhez. Ma a háborútól kezdve a betegségeken át mindenféle nehézségekkel kell szembenéznünk, egymás után jönnek a csapások. Kicsit olyan, mintha hét nehéz év kezdődött volna el 2020-ban. A nehéz időkben igenis léteznek igazodási pontok, amelyekhez muszáj tartanunk magunkat, azért, hogy mindezt emberként tudjuk átvészelni, és majd tovább tudjunk lépni valami jobb felé, ha vége van a nehéz időszaknak.
A kiállítás három legfontosabb munkája, a karanténsorozat felnagyított és háromdimenzióssá tett verziója, olyan fogalmakat jelenít meg, mint a hála, a türelem és az alázat. Mit jelentenek neked ezek?
Olyan fundamentumok, amiket mindenképpen őriznünk kell. Tükröt szeretnék tartani mindannyiunk elé. Tudom, hogy nekem türelemből van nagyon kevés, én a türelmet fogom sokat mantrázni magamban és nézegetni. A másik fontos és szívemnek kedves sorozatom most az Élet apró örömei. Ezek kisméretű, régi kicsiny fiókokba illesztett, furcsa színpárosítással megfestett, formázott vászondarabok. Tavasszal kezdtem, a háború még egészen friss volt, úgy éreztem, hogy ebben az időszakban muszáj néha befelé fordulni, és az apró örömöket megfigyelni, tudatosítani, megjegyezni magunkban, mert különben megőrülünk. Örülni kell annak is, hogy ma kisütött a nap, vagy annak, hogy a fiam megölelt reggel és más, egészen apró dolgoknak, mert ezek az igazán fontosak.
Rengeteget dolgozol. Az elmúlt években azt lehetett látni, hogy mész előre, csinálod, beleteszed a munkát és az őszinteséget. Mi visz előre?
Önző dolognak az eredménye, hogy nagyon szeretek alkotni. Az volt az a pillanat, amikor összekapcsolódott a stílus a lelki folyamatokkal, hogy rájöttem, nekem mentális tréning az alkotás. Meditáció. Kidolgozom magamból a problémákat. Az alkotás lelki folyamat és valóban tudatosan igyekszem azokat a problémákat, amik felébresztenek hajnalban, beleforgatni a művészetembe. Miközben arcot adok az engem provokáló démonnak, egyszerre párbeszédbe keveredem vele, és mire elkészül a munka, egészen máshonnan tudok ránézni a problémára. Az alkotás egész biztosan segíti a lelki folyamataimat. Olyan kiállítási anyagot szerettünk volna összeállítani Sipos Tünde kurátorral, ami megmutatja másoknak is, hogy az anyaggal való kétkezi munka mentális gyógyító folyamat lehet bárki számára. Ennek a jegyében született a nagyméretű interaktív installációm (Harmony maker), ahová az emberek egy nagy fémpanelre megalkothatják az általuk kedvelt képet, amit az általam előkészített darabokból rakhatnak ki. Mindenki úgy rakja ki, akár eltolással, akár összeillesztéssel, akár teret hagyva az egyes képelemek között, ahogyan szeretné, a saját döntése szerint. Kirakós, nagy méretben, felnőttek számára, amiben el lehet mélyülni és lehet alkotni. Azt remélem, hogy aki pár percre bele tudja magát engedni ebbe, az úgy megy el, hogy megérti, milyen érzés alkotni, energiákat, energiavonalakat, színeket, formákat összeilleszteni vagy éppen ütköztetni, hogy mi történik ilyenkor.
A bemutatott műtárgyak a kiállítás ideje alatt megvásárolhatóak a MANK Galériában. A Zseb-oltár a Türelemnek, Alázatnak és Hálának (Pocket Altar to Patience, Humility and Gratitude) című sorozat értékesítéséből befolyó összeggel a művész a Világszép Alapítvány tevékenységét támogatja, ahol állami gondozásban felnövő gyermekek jólétéért és jóllétéért dolgoznak fáradhatatlanul.
Horváth Lóczi Judit Almárium című kiállítása augusztus 30. és október 8. között tekinthető meg a MANK Galériában (2000 Szentendre, Bogdányi út 51.) hétfőtől péntekig 9–17, szombaton 10–17 óra között.
