Minden egész eltörött…

 

Talán nem csak nekem alapélmény, ahogy egy nagy, színes papírból a megfelelő formát próbálom a megfelelő körvonalak mentén kivágni, majd egy másik felületre ráragasztani. Már óvodás koromban, majd kisiskolásként is sok időt töltöttem ezzel a tevékenységgel. Sosem voltam ügyes a vágásban, és sokszor néztem irigykedve másokat, hogy mennyivel szebben tudnak egyenes élek mentén, szabályos formákat kivágni. Aztán ha nekem kellett vágnom, akkor ott volt bennem a drukk, hogyha elrontom, már nem lehet visszacsinálni. Persze el is rontottam. Ezzel együtt a vágás pozitív alapélmény, amelyben az alkotás és a játék egyszerre volt és van jelen, talán nem csak számomra. Erőteljesen benne van ugyanakkor a visszafordíthatatlanság tapasztalata, azaz az egység végérvényes szétválasztása; helyrehozhatatlan változás, ami többé már sohasem lesz olyan, amilyen egykoron volt.

 

A szétválasztás olyan ősi, rituális gesztus, amely a mitológiában és a Bibliában is fontos szerepet kap. Az ellentétes minőségek elválasztása már a Teremtéstörténetben is előkerül, amikor az Úristen a sötétséget a világosságtól, a szárazföldet a víztől, majd később, az Újszövetségben Jézus az ocsút a búzától különbözteti meg. Ezáltal nemcsak szétválaszt, hanem formát is ad a különböző minőségeknek, másfelől pedig rendet tesz az őskáoszban, vagy ha tetszik a ’tohuvabhou’-ban; azaz teremt.

 

Az antikvitásban a földművelés vagy a hajózás is a vágással, a hasítással áll kapcsolatban, hiszen az eke az anyaföld testét, a hajó az óceán testét hasítja fel, s éppen a természet alapvető rendjének megsértését kell helyrehozni áldozatok felajánlásával. A természet rendje persze már soha nem lesz olyan, mint a beavatkozás előtt. Nem véletlenül mutat be áldozatot Odüsszeusz, mielőtt tengerre száll.

 

Ezt az ősi gesztust jeleníti meg festményein Szőke Gáspár, melyek leginkább az elválasztásról, a tagolásról és egy új rend megtalálásáról, tehát bizonyos értelemben a teremtésről szólnak. A művész teremt, és ebben hasonlatossá válik Istenhez, hiszen – ha nem is a semmiből, hanem meglévő elemekből – valami újat alkot, ami eleddig nem létezett. Szétválaszt, megformál, alakot ad, harmóniát vagy épp diszharmóniát hoz létre; rendet, viszonyt teremt. Talán épp ezért olyan különleges még ma is a művész és a művészet helyzete, mert ebben a tevékenységben kerül legközelebb az ember az istenihez. Itt válik leginkább láthatóvá a teremtés géniusza, és ennek szemtanújává válni, ebből részesülni egyedülálló élmény.

 

A Toldalékok című sorozaton az elválasztás és újrarendezés alapvető fontossággal bír, hiszen a formákat nemcsak éles határokkal, hanem ellentétes, pasztelles hatású színekkel is elválasztja egymástól a művész, majd az egyes mezőket újrarendezve hoz létre ellentéteket vagy egymást kiegészítő, egymással harmonizáló formaegyütteseket. Az alakzatok általában hegyesszögben, leginkább cikcakkmotívumra emlékeztető formába rendeződnek, és egyfelől matematikailag leírható síkidomokként értelmezhetők, másfelől természetes (organikus) formákat is megidéznek, így egyszerre érezzük őket a természet és az ember fennhatósága alá tartozónak.

 

A kompozíciók mindegyike nyitott, azaz túlmutat a kép fizikai keretein, egy-egy nagyobb alakzatot sejtetve, annak részleteit mutatja meg a nézőnek. A látvány azt a képzetet erősíti, mintha a kép egy nagyobb mintázat kisebb egységét villantaná fel. A kompozíciókat leginkább az teszi vonzóvá, hogy racionális elménk hajlamos egyfajta rendszerszintű ismétlődést keresni a mintázatban, miközben a kompozíciók csak látszólag éreztetnek ismétlődést, valójában a rendező szubjektív akaratának, és semmiképpen sem a véletlennek vannak alávetve. Mégis belekapaszkodunk egy-egy vélt vagy valós ismétlődés mintájába, hogy a következő pillanatban felismerjük, félre lettünk vezetve. Ez a folyamatos szabálykeresés és a véletlennek hitt elrendezés feszültsége tartja fenn a néző izgalmi állapotát.

 

A festmények láttán egy kevésbé formai, sokkal inkább tartalmi kérdés merült fel bennem: a képek jelentésének és metaforikus vagy inkább szimbolikus olvasatának kérdése, ami absztrakt képek esetében ugyan nem lenne indokolt, itt azonban felmerül a szimbólumok, illetve épphogy azok hiánya okán megfogalmazódó értelmezés lehetősége. A kezdeti gondolatmenethez visszatérve: a teremtés az egység végét is jelenti, amennyiben a szétválasztás révén létrejönnek a kettősségek, az ellentétpárok: sötétség és világosság, pozitív és negatív, ég és föld, szárazföld és víz, majd a jó és a rossz. Szőke formáinak elrendezése felkínálja a lehetőséget a szétvágott formák összeillesztésére, valamiféle egység újbóli megtalálására. Korunkban a szimbólumok őrzik leginkább két minőség magasabb egységben való egyesülésének lehetőségét. Hiszen a szimbólum eredeti jelentése: ’összevet, egyesít’ (gör. szümballein), azaz két, korábban szubsztanciálisan, vagy ha tetszik, tartalmilag összetartozó dolgot ismét összeilleszteni. A szimbólum tehát nemcsak egyesít két látszólag össze nem illő dolgot vagy fogalmat, hanem feltárja a bennük lévő szubsztanciális egyezést. Szőke képei azonban bármennyire kecsegtetnek is az összeillesztés lehetőségével, valójában tagadják az összeilleszthetőség lehetőségét. Így indirekt módon foglalnak állást a töredezettség helyreállításának lehetetlensége mellett. A festmények a helyrehozhatatlanság posztmodern manifesztumaivá válnak, azaz a „minden egész eltörött” képeivé.

 

Sokkal mozgalmasabb, sűrűbb, már-már zsúfolt hatást keltenek a Vágatok című sorozat darabjai, melyeknél az alapszín és az aktív formák térbeli viszonylatai egyértelműek, ez utóbbiak több színben is az alapra, majd egymásra rakódnak, egyre komplexebb felületeket alkotva. A formák jóval kisebbek, számosabbak, a felület töredezettebb hatást kelt, és még inkább természeti képződmény asszociációját kelti; lombkorona mintázatát, kristályszerkezetet, véletlenszerű repedéseket vagy vakolatpergés nyomait egyaránt felidézhetik. De Hantai Simon pliage technikával készült, nagyméretű vásznainak látványa sem áll mesze Szőke képeinek világától, még akkor sem, ha emezek jóval szabályosabb, kevésbé organikus felületek. Összességében a Vágatok a Toldalékoknál sokkal vadabb, dinamikusabb hatást keltenek, mintha nemcsak a felület, hanem a vászon anyaga is erőteljes fizikai hatásnak lett volna kitéve, melynek nyomai most is leolvashatók a felületről.

 

 

A tér síkon való ábrázolhatóságának problematikája leginkább a Pengék című sorozaton fogalmazódik meg, ahol részben színekkel, részben a formák irányával születik meg a térbeliség szándékosan nem egyértelmű illúziója, amely számos – olykor egymásnak is ellentmondó – térbeli viszonyt éreztet. A leginkább építészeti vagy gépészeti tervek axonometrikus rajzait idéző festmények távolodnak el leginkább a természet formáitól, és vezetnek el a homo ludens látásmódjához. A zárt kompozíciók talányos játékossága tárja legtágabbra az asszociációk spektrumát. Ebben a játékosságban jutunk vissza a kezében ollót tartó gyerek játékos, felszabadult alkotókedvéhez, és saját gyerekkori alkotásaink világához.

 

Szőke Gáspár festészete nem referencia nélküli, hiszen közvetlen előképekről szólva elég, ha a már említett Hantai Simon képeit idézzük magunk elé. Hasonlóan fontos előkép, a kivágásokat talán elsőként alkalmazó Henri Matisse vagy a kontúros színmezőkből építkező, bár Szőkével ellentétben, amorf formákból komponáló Hans Arp művészete. Sokkal közelebb van mind időben, mind látásmódban Szőke festészetéhez néhány, az úgynevezett pattern painting áramlatába sorolható művész, mint Sarah Morris vagy Claude Viallat.