Hogy látod, hol vannak a határai a valóságnak és a fikciónak, vagy éppen hol mosódik össze, vagy tűnik el a kettő között húzódó terület?
Már rég eltűnt a valóság és a fikció között húzódó terület, még a mesterséges intelligencia megjelenése előtt. Attól kezdve, hogy mindenki számára elérhetővé váltak mindenféle profi fotómontírozó applikációk, elsősorban a Photoshop, amely már a kilencven évek elején egy egészen tűrhető verzióval jelent meg, a valóság és a fikciói közötti határterület – állókép szintjén, később pedig különféle videómontírozó applikációknak köszönhetően – teljesen eltűnt. Az, hogy most jött egy új eszköz, amely még profibb módon, még tökéletesebben képes ezt a különbséget összemosni, az már csak a technikai fejlődés következő lépcsőfoka. Ennek a fejlődésnek még csak a közepén vagy az elején vagyunk, és igazából nem is az a kérdés, hogy hol vannak az összemosódás határai, hanem inkább az, hogy az MI abban a tekintetben talán furcsa és idegen mindenki számára, hogy nem tudjuk, a fejlődésnek milyen fokán állunk jelenleg. Az is lehet, hogy néhány hónapon belül olyan eredményeket hoznak szoftverfejlesztő cégek, amelyek még elképesztőbbek lesznek, s ez jogos félelemre adhat okot. Inkább onnan közelítek a kérdéshez: vajon tudjuk-e, mi fog történni a fikció és a valóság között? Hogy fog a folyamat felgyorsulni? Hogyan lesz mindenki számára mindez hozzáférhető?
A mesterséges intelligencia képes a sarkaiból kifordítani a megjelenése előtt felépült, képzőművészetre, fotográfiára vonatkozó elméleteinket?
Nézzük a párhuzamokat. Az 1830-as évek végén jelentették be a dagerrotípiát, amely azonnal egyfajta félelmet váltott ki a festőkből. Ahogyan a fotográfia, a technológia tökéletesedett és miniatürizálódott, egyre inkább beépült a festők életébe, ugyanakkor a fotográfusok egyre inkább kezdtek kísérletezni, visszatértek a sötétkamrába, ahol mindenféle maszkolással és a fények különböző irányításával hoztak létre finomabbnál finomabb kompozíciókat, ami egy ponton be tudott olvadni az akadémiai művészetek körébe. A félelemből indultunk ki egy eszköz megjelenése kapcsán, majd elindultunk egy művészeti úton. Viszont még ma is, ha bemegyünk egy kortárs galériába – nyilván látni fogunk sok kortárs fotográfiát, de – még mindig a festmények lesznek a legértékesebbek és a zászlósai egy kortárs művészeti múzeumnak. Vajon van-e esélye az olyan alkotóknak, mint amilyen jelenleg én is vagyok, aki az MI és a művészeti formák kapcsolatával foglalkozik – olyan művészeti termékeket létrehozni, amelyek bekerülnek az akadémiai stúdiumok közé? Számomra most ez a legnagyobb kérdés és kihívás.
A fantázia, a kreativitás és az intuíció teljes mértékben kiegyenlíthető a mesterséges intelligencia által generált világ tekintetében a prompttal?
A prompt felkapott dolog, ebbe a legkönnyebb belekapaszkodni. Valójában, aki komolyan dolgozik az MI-val, az nem csak promptot ír, hanem komplex alkotói folyamatot hoz létre. Én is ezt csinálom. A mai komoly képalkotó rendszerek már nem csak promptszinten működnek, hanem különféle stílussablonokat tudsz általuk létrehozni. Fel tudod trainelni a saját képeidet. Egész komplex dologgá vált, mondjuk 2022 tavasza óta, amikor a Dall-E 2 mindenki számára hozzáférhetővé vált, utána pedig megjelent a Midjourney kettes verziója, majd a hármas. Akkoriban tényleg az volt, hogy prompt és prompt, és ezáltal létrejön valami eddig nem létező. Valójában viszont az alkotói folyamat nem sokban különbözik más alkotói folyamatoktól. Úgy nagyon nehéz értékelhető képeket létrehozni, hogy előzőleg ne lenne egy konkrét, kézzelfogható koncepció a fejedben. Hosszú távon az a tapasztalatom, hogy referenciaképek, saját stílussablonok nélkül hihetetlenül könnyű elveszni és félremenni, átadni az MI-nak az irányítást és olyan kompromisszumokat alkotóként meghozni, amiben én nem biztos, hogy partner akarok lenni.
Jópofa játék az, hogy az MI a te saját képzeletvilágodat kiegészíti valamivel, és létrehoz egy teljesen új képi világot. És akkor ebbe te belemész vagy sem, de ha igazán karakán alkotó vagy, akkor határozottnak és keménynek kell lenned.
Amiben az MI segít, az az, hogy sokkal közvetlenebbül el tudsz jutni az eredményig, hiszen nincs szükség órákat tölteni a Photoshop fölött, hogy fél napokig marcangoljál layereket, ha digitális művész vagy, vagy iszonyúan bonyolult kódokat írjál, ahogyan én is tettem éveken keresztül, hanem a saját nyelveden a kohéziót a különböző rétegek és témák között egészen fantasztikus módon tudod létrehozni, ami nem jelenti azt, hogy kevesebb, egyszerűen csak más típusú munkáról van szó. Kevesebb a favágás, több idő marad álmodozásra.
Alkotásaid létrehozása során különös figyelmet szentelsz a szándékosság és az esetlegesség arányának?
Húsz éve szándékosan hozom létre, amit létrehozok, néha „elkurvulok” és hagyom, hogy az MI átírja azt, amit én akarok, de hetven százalékban ragaszkodom az elképzeléseimhez. Minden sorozatomnak megvan a saját tematikája. Az Instagramra egyébként úgy tekintek, mint egy vizuális naplóra, ahol meg tudnak jelenni a gondolataim, nyomasztásaim. Például volt egy Super Marios sorozatom, amikor a világ néhány nem kifejezetten pozitív vezetőjét ültettem át Super Mario-karakterekbe, ami abból a félelmemből adódott, hogy az egyik elszigetelt ázsiai ország vezetője éppen felmondta a kapcsolatot a mellette lévő, jól menő nyugat-ázsiai országgal. Egy másik vezető ma jelentette ki azt, hogy ő a másik nagy vezetőt arra biztatná, hogy a gyengébben teljesítő NATO-országokat támadja meg. Nyilván van bennem egyfajta félelem ezzel az egésszel kapcsolatban, amit az irónia által tudok némiképp feloldani. Azért helyeztem őket Super Mario-karakterekbe, mert azt gondolom, hogy ők az igazán nagy játékosok, akik bármilyen pályán végig tudnak menni, és bárkit el tudnak kalapálni.
Van-e valamilyen alakulóban lévő projekt, kiállítás, akció?
Számomra a közelmúltban nagy vállalás volt, hogy a MOME-n a múlt félévben Szabó Viktóriával, az animációs mesterképzés vezetőjével közösen elindítottunk egy AI Storytelling elnevezésű kurzust, amelyből kinőtte magát egy második féléves kurzus is. Ezzel kapcsolatban fogalmazódott meg bennem, hogy egyre nagyobb az igény az animáció és az immerzív típusú dolgok iránt. Ehhez kapcsolódik február közepén egy projektem a brüsszeli Bright Fesztiválon, ahova viszek egy MI-val készült videót, ami arról szól, hogy különböző festők műveit az MI-n átfuttattam és animációkat készítettem annak nyomán, hogy az MI hogyan rekonstruálná a művészettörténet egyes szakaszait. Párizsban pedig, szintén februárban a Deeep AI Art Fairen két digitális képpel veszek részt.
