Kiállításán ott függ a Három Hét Galéria falán Másfél című munkája.

Egy művész, ahogy a filozófus is, szerencsés esetben saját vizuális kifejezési módot és nyelvet hoz létre. Ezek segítségével kissé eltolja magától a vizsgált formákat, kifejezéseket. Távolságot teremt. Végső soron ennek a távolságteremtésnek az az értelme, hogy akár filozófus, akár művész, tegye fel a kérdést: mit jelent embernek lenni?

 

Egy átmeneti, szeretetlen, komisz és kirekesztő világban élünk. Nem jutunk egyről a kettőre. De mi van akkor, ha van közöttünk egy ember, aki nem csak feketében vagy fehérben látja a világot, hanem őszintén bevallja, hogy Másfél. Hogy ő például nem Egy, mint például Nádler István 2001-es nagy fekete képének a címe sugallja, nem is 8 1/2, Otto e mezzo, Nyolc és fél, ahogy Federico Fellini ajánlja, nem is …fél tíz, miként Heinrich Böll javasolja – hanem bizony éppen Másfél. És most nem az 1989-ben alakult Másfél nevű rockbandáról beszélek, nem is József Attila Amerikába kitántorgott másfél millió emberéről – hanem egy budapesti művész alkotásáról.

 

A képsík nélküli kép koncepciója eredetileg a képsíkot abszolúttá tevő Paul Cezanne-t feltételezi. A kiindulópontokat a Bauhaus mestereinél kell keresnünk, például Bortnyik nem régen felfedezett, a korai, budapesti Cezanne-csendéletet interpretáló 1923/24-es remekművénél, a Mértani formák a térben című festménynél. Bortnyik vagy Mondrian, Maurer vagy Bridget Riley. A húszas és a hatvanas évek konstruktív-konkrét művészeinek Cezanne-interpretációs módszere Benedek Barna kiindulási pontja is. Ám ő továbblép.

Rényi András Cezanne-értelmezése szerint a képsík újragondolásának lényege a virtuális világ és az anyagi képtest újszerű interpretációja. A kubisták, a konstruktivisták, a geometrikus absztrakt művészek épp ezzel az értelmezéssel foglalkoztak.

 

Benedek Barna pedig már a saját temperamentuma szerint foglalkozik a kép és a virtuális világ kapcsolatával. Így megáll az egy és a kettő között félúton.

Először is redukál, minimalizál rendkívül szigorú módon.

 

1885. január 14-én Gauguin levelet írt egy barátjának. „Érzékelés – írja. – Minden benne van ebben a fogalomban. Raffaello és a többiek, mindazok, akikben az érzékelés már jóval azelőtt formát öltött, hogy gondolattá formálódott volna bennük, és akik érintetlenül tudták tanulmányaik során is megőrizni, és művészek maradtak.” (Mészáros István fordítása)

 

Nézzük meg, mit gondolt ezekről a kérdésekről tizenkét évvel ezelőtt maga Benedek Barna.  A kérdést a maga számára úgy tette fel, hogy mi van a sík és a tér között?  „A környezetünket mindinkább elborító képáradat egyre magasabbra kényszeríti az ember vizuális ingerküszöbét, amire a képzőművészet esetenként próbál is reagálni.” De mit is jelent ez a szinte kétségbeesett megállapítás. Benedek az észlelésből, a látásból indul ki, keresi, hogy mi az a „művészi kép”, de nem abszolutizálja ezt a képet. Egyik mesterétól, Maurer Dórától alaposan megtanulta, hogy a felfedezés lényege, hogy megtaláljunk egyfajta látásélményt. Amikor a konstrukció, a formakonstrukció kérdése foglalkoztatja, a vonalat, mint új strukturális elemet iktatja be a sík vagy a görbülő felületre.

 

A vonal két szín találkozásánál kap formát. A vonal – mint határvonal és a széle valaminek: ezzel a kérdéssel foglalkozott például Alexandr Rodcsenko is. Benedek Barna munkafolyamatát megfigyelve látjuk, hogy ez a sajátos vonal, a határ és szél, a munkafolyamat több lépésének eredményeként rajzolódik ki. Váz, szerkesztés, szerszámok, festék – mindezek egy organizmus alapstruktúrájának tényezői. A váz a bázis, a keret, a rendszer alapja, de mint általában valamennyi konstrukciónak, a vonal az első és az utolsó tényezője. A vonal az előrehaladás, a mozgás, az összeütközés útja, határa, kapcsa és metszete. Mindemellett a szín percepciós és térbeli élményére összpontosít, de nem leíró eszközként, hanem autonóm eseményként mutatja be fekete-fehér és színes reliefjeit.

 

Benedek Barna, miután túllépett az optikai színkeverés bonyolult programján, a „nézőpont” kérdése vált számára lényegessé, a nézőponté, amely megmozgatja a vonalat is. Így már érhető a Másfél című magisztrális művének koncepciója is. Ha innen nézzük egy, ha onnan nézzük kettő. De a hétszázát neki: mégis csak Másfél!

 

Teljesen új képeket keresett. Egy időre a raszter problémaköre vált számára a legfontosabbá, ahogy azt láthatjuk például Cezanne Ostade-interpretációján is, utóbbinál kiegészül ez a claire-obscuro problematikájával. Az optikai raszterek egységes színmezőkké válnak – mondja Benedek, majd kijelenti, hogy az átalakulás ilyen fajtájához szükség van a mozgásra is. Ezt a felfedezést Degas-hoz köthetjük, aki csoportportréin a különböző fejbeállításokkal kísérletezett és ezt a megoldást többen átvették a mestertől. Vagyis mit állít Benedek: azt, hogy a kép átalakulásának ehhez a fajta élményéhez nem elég a kép, mert a lényege a megfigyelő mozgása.

 

Struktúra, átmenet, plasztikus felület, hullámlemez, lemezek, egy, másfél, kettő.

Mit is kérdez valójában Benedek? Azt, hogy mi az átmenet. Ez az átmenet akkor kapható el, ha plasztikus felületen fest, mert az átmenetek találkozása, csattanása különleges vizuális és érzelmi élményt biztosít. És mindig ott van a kép, a relief egyes részleteinek az önárnyéka is. Tessék: végezz önvizsgálatot, üzeni, mert átmeneti korban élsz.

 

Benedek a festészetből és szobrászatból megalkotta a fest-rászatot és a szob-tészetet. Illúziót kelt? Igen. Baj ez? Nem gondolnám. Benedeket az érdekli, hogy a festett felület és a térforma, vagyis a sík és a tér hogyan egyesülnek. Lehetséges-e egy kölcsönös, egymásra hatást gyakorló konstruktív és dekonstruktív erő. Félúton akár. Vagy Másfél…

 

Annak, akinek nincsenek érzéki tapasztalatai, élete sincs, talán nem is létezik. „A legegyszerűbb vonal is appercepciós tevékenységet kíván tőlem, ha meg akarom ragadni azt, ami. Addig kell kiterjesztenem belső tekintetemet, amíg átfogja az egész vonalat, le kell határolnom a tekintetemmel felfogottat, és ki kell emelnem a környezetéből.” (Rodcsenko) Ez történik most meg ezen a kiállításon.  „Tehát már minden egyes vonal is két mozzanatból álló belső mozgást kíván: kiterjesztést és lehatárolást.” A beleérzés harmóniát sugall, az absztrakció a transzcendens hatalmaknak való kiszolgáltatottságot.

 

Képek a 37 Galéria jóvoltából, engedélyével.

 

Benedek Barna Összekapcsolt terek 2. című kiállítása a 37 Galériában (1114 Budapest, Bartók Béla út 37.) február 20-ig látogatható.