Megszabadultunk a hivatalos ideológiává tett ateizmus és kollektivizmus béklyójától, és jövőnket a polgári gondolathoz, Európa zsidó-keresztény gyökereihez visszatérve kívántuk megalapozni. Csakhogy a hagyományok újbóli felfedezése, újraalkotása és követése a fennálló rend elvetését, a status quo határozott felmondását, és már úgy látszott, hogy ellen­forradalmi hevületet kívánt meg, olyasmit tehát, ami a konzervatív szellemtől teljességgel idegen, hiszen a konzervativizmus megfontolt alapállást, hűséget, ízlést és önfegyelmet jelent, nem pedig hagymázas, csapongó elképzelések rögeszmés követését, a progresszív politikai beállítódás gyakori vonását.

Az egy pillanatig sem lehetett kétséges, hogy az ország politikai-társadalmi útválasztásának a zsidó-keresztény civilizációhoz való visszatérés kívánalmához kell igazodnia. Ez még abban az esetben is így van, ha a „keresztény” jelző az elmúlt évszázad első felében, derekán sajnos korántsem szolgált minden esetben markáns értékválasztáson alapuló és többé-kevésbé jól körvonalazható vallásfilozófiai irányultság meghatározására. Sok esetben pusztán azt valószínűsítette, hogy használói a zsidók társadalmi pozícióit és a kezükben összpontosuló vagyont kívánják adminisztratív, illetve erőszakos eszközökkel átjátszani a maguk részére. Ezzel együtt képtelenség lenne tagadni, hogy az európai civilizáció az antik, görög-római kultúra öröksége mellett a kereszténységen nyugszik. A kereszténység pedig a zsidó hagyományból is nyeri az erejét.

A „Vagy jőni fog” című vaskos könyvében a kiváló, Széche­nyi-díjas irodalomtörténész-professzor, Dávidházi Péter a magyar költészet legnagyobbjainak életművét vizsgálja a Bibliához való – amint a műből világossá válik, elszakíthatatlan és szenvedélyes – viszonyukon keresztül. Többek között Kölcsey, Vörösmarty, Arany, Babits és Kosztolányi művészetét elemzi mintegy magától értetődő természetességgel és alapossággal, és rendkívüli erudícióról tanúskodva világít rá arra a gyakran figyelmen kívül hagyott, máskor fel sem ismert tényre, hogy költőóriásaink milyen mélységben ismerték és micsoda tudatossággal alkalmazták a Biblia évezredes bölcsességét. A könyvet forgatva azonban nem csupán az válik szembetűnővé, hogy e nagyjaink mekkora energiát fektettek abba az igyekezetbe, hogy Dávidházi kifejezésével „nemzetiesítsék” a bibliai mintákat, hanem az is, hogy a szerző milyen, esetenként már-már a képzett tóra­tudósokat is megszégyenítő szakértelemmel nyúl a héber nyelvű szövegekhez, illetve mekkora, a talmudi elemzés hagyományos módszertanában megszerzett jártasságról árulkodnak hermeneutikai eszmefuttatásai.

A műben elmélyedve fokozatosan jut el az olvasó ahhoz az elemi erejű felismeréshez, hogy a magyar költészet legkiválóbbjai roppant Biblia-értésről tanúskodva milyen (vélhetően tudatos) következetességgel munkálkodtak a bibliai gondolat nemzeti meghonosításán. Jól tudták ugyanis, hogy a közerkölcs és a kinyilatkoztatott, monoteista vallások összefüggése úgyszólván megkérdőjelezhetetlen. Ma már talán nehéz elképzelni, de az újkorig, Francis Bacon, Thomas Hobbes és John Locke nagy hatású elméleteinek megjelenéséig kevesen feltételezték, hogy erkölcsi dilemmák egyáltalán megfogalmazhatók a kinyilatkoztatáshoz kapcsolódó források, illetve vallási koncepciók használata nélkül.

Ugyanígy az elemzett költők mindegyike jól tudta azt is, hogy az európai önazonosságot – őszintén remélem, de mind kevésbé bízom benne – mindmáig meghatározza a személy méltóságának bibliai gondolata, valamint az emberi élet szent mivolta, a házasságon alapuló család központi szerepe, illetve az a zsidóság tanításaiból származó, majd a kereszténységbe  átkerült meggyőződés, hogy a világ tudatos teremtés eredményeként jött létre. Ebből következően a világmindenségnek célja van, amelynek beteljesítésében mindenki felelősséggel bír. Hasonlóképpen a Szent­írásban gyökerezik az a nyugati berendezkedést markánsan megkülönböztető eszme, mely szerint a politikai hatalom nem más, mint szolgálat, amelyet alá kell vetni a törvénynek és az értelemnek, és amelyet a személy, valamint a népek jogai korlátoznak. 

Másképpen közelítve: az európaiság egyrészt a praktikumra való törekvésből és a világ folyamatos javításából áll, másrészt a tradíció tiszteletéből, megőrzéséből és továbbadásából. E tradíció pedig a Biblia köré rendeződik, vagyis azoknak a könyveknek a gyűjteménye köré, amelyeket a zsidóság és a kereszténység Istentől származónak, ebből következően szentnek fogad el. Az ilyenformán megszentelt Írás tanításait e két vallás minden híve – éppen az emberi megismerésen túlmutató származás okán – saját cselekedeteire és döntéseire nézve egyaránt irányadónak tekinti. Azt is láttuk, hogy e , függetlenül attól, hogy az eltérő kánonokhoz igazodva mely könyveket tartjuk részeinek, valójában tartópillér is, amelyen az egész nyugati civilizáció nyugszik. A Biblia ugyanis a teljes antik kultúrával egyetemben eredője annak a kiterjedt hagyományrendszernek, amelyre saját európai – és mint Kölcsey, Vörösmarty és a többi óriásunk vallotta teljes meggyőződéssel – magyar identitásunkat építeni tudjuk.

Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni azt a feszültséget, ami a Biblia tanításainak univerzális érvénye és a nemzeti lét magától értetődő partikularitása között húzódik. E két, egymást látszólag kioltó irány azonban végső soron mégiscsak összeegyeztethető. Amikor a Föld „egy nyelvű és egyforma beszédű” lakói a Bábel tornyának építésébe fogtak, a Teremtő válaszul összezavarta a nyelvüket, ráadásul, amikor így tett, a Midrás szerint hetven angyal kíséretében szállt alá. Az isteni akarattal való közös szembeszegülést és az ezt megalapozó narcisztikus nagyravágyást az Örökkévaló a népek – a hagyomány szerinti hetven „eredeti” nép, amelyből a ma ismert népek származnak – és a különböző nyelvek életre hívásával „büntette”. Ám e büntetés lehetőség is egyben. E népeket egy-egy angyal képviseli a Teremtő előtt, és ők felügyelik azt is, hogy az emberek ezen, a többiektől megkülönböztethető sajátságokkal bíró csoportjai képesek-e a nekik szánt világtörténelmi szerepet betölteni, unikális küldetésüket végrehajtani, vagy elbuknak ezen a komoly felelősségvállalást igénylő, nehéz úton. Úgy tűnik tehát, hogy a Megváltás művében szükség van arra is, hogy minden nép és minden egyes ember a rá szabott életfeladatot, vagyis a lehetőségeinek teljességét a Teremtő akarata szerinti formában megvalósítsa.

Ezt a bátor küldetést teljesítették legnagyobb nemzeti költőink, amikor műveikkel a Biblia „nemzetiesítésére” vállalkoztak. Tudták jól, hogy a Szentírás tanulmányozása egész egyszerűen elengedhetetlen, amennyiben a nyugati civilizáció grandiózus építményét, a benne elfoglalt helyünket és a ránk váró feladatokat próbáljuk megismerni. Ezzel összefüggésben válik Dávidházi Péter páratlanul igényes és olvasmányos szakmunkája, nemes és nehezen felbecsülhető jelentőségű vállalkozása talán akaratlanul is a hagyományok újraalkotásának szent aktusává.

/Haris László: Vizsolyi Biblia, 2009. 60*201 cm, digitális fotó, tintasugaras pigment nyomat./