Magyarországon elsőként dolgozza fel az ivás és a hedonista mulatozás kulturális ábrázolását a tárlat. Mi az Ön kapcsolódása ehhez a témához?
Személyes indíttatásból született a kiállítás, amit azért vállalok, mert az érintettség hitelesíti a kurátori pozíciómat. A húgom évekig küzdött a maga démonaival, betegségével, függőségeivel, ami mély és hosszan elnyúló családi válsághelyzetet okozott, ezért sűrűn pörgött rajta az agyam. Egyszer csak az egész rettenetes, kimondhatatlanul fájdalmas tapasztalás átfordult egy másik szintre, tudományos problémaként kezdett el körvonalazódni. Abban a pillanatban, hogy el tudok távolodni a problémától és művészettörténeti témaként foglalkozom vele, érzelmileg már nem annyira érint meg, inkább racionális konstrukciója, újraépítése, gondolatmenete válik érdekessé. A kreatív foglalkozások nagy előnye, hogy az ember át tudja fordítani a traumáit valamely teremtő tevékenységbe, nem véletlenül írtam gyermekkönyvet a diszlexiáról, az is megoldandó feladat volt.
Megkerestem a HAB-ot – akikkel szerencsére már kapcsolatban álltunk –, s megtetszett nekik az ötlet. A HAB művészeti központ másfél éve nyílt meg az Andrássy úton, azzal a céllal, hogy hozzáférhetőbbé tegye a képzőművészetet, amire igen nagy szükségünk van, mert a képzőművészeti műveltség ma Magyarországon nagyon alulreprezentált. A művészet társadalmasításához olyan, sokakat érintő téma is hozzásegíthet, mint az alkohol – hiszen akár a mámor, akár a probléma oldaláról mindannyiunk életében megjelenik.
Mit jelent a művészet társadalmasításának szándéka a HAB esetében?
Olyan típusú kiállításokban gondolkoznak, ahol régi és új, klasszikus és kortárs művek egyszerre jelennek meg, nem a konvencionális művészettörténeti feldolgozás nézőpontjából, hanem speciális kérdéskörök felvetésével. Művészettörténeti kihívás, hogyan lehet úgy mozgósítani különböző korok műveit, hogy azok beszélgetni kezdjenek egymással. Mielőtt a HAB-ot felkerestem, utánanéztem, hol rendeztek alkohol témában kiállítást, és kiderült, hogy alig-alig.
Talán tabunak minősül a téma?
Ezt nem tudom, azonban én mindössze három kiállítás nyomát találtam az interneten, Londonban, Amerikában, Pozsonyban. Így magamra voltam hagyva, mi az a tematika, amit ki tudok dolgozni a rendelkezésemre álló, pontosabban az elérhető, kölcsönözhető, kiállításra mobilizálható magyar képanyagból.
Először a saját, meglehetősen szerteágazó képgyűjtésemben kezdtem el vizsgálni, hol vannak benne a csomópontok. Egészen más az alkoholizmus társadalmi, mint művészettörténeti megközelítése. Szép lassan alakultak ki bennem a kiállítás alegységei, hamar körvonalazódott, hogy nem érdemes kihagyni a mitikus vonalat, amely a kortárs festőknél is megjelenik. Így az első egység a görög–római Dionüszosz/Bakkhosz, a bor és a mulatság istenének megjelenítésével indít, Picasso és magyar kortárs alkotók műveivel kiegészítve. A második rész az alkoholfogyasztás helyszíneit és formáit mutatja be, a kocsmaképektől a pálinkafőzdék látomásos világáig. A harmadik egységben a hedonista mulatozás mint a magyar nemzeti karakter része jelenik meg, míg az utolsó szekció agitatív plakátokkal és művekkel szemlélteti a túlzott alkoholfogyasztás veszélyeit.
Nem akartam leegyszerűsíteni a kérdést az alkoholizmusra mint társadalmi problémára még a kortárs művészet esetében sem. Sokkal inkább érdekelt, hogy művészettörténetileg milyen képtípusokban ragadható meg a téma. A németalföldi kocsmakép például a XVII. század óta folyamatosan jelen van, mert a városi értelmiségi gyűjtők, vásárlók számára egzotikusan érdekes témának számított a sok mulató paraszt a maga földhözragadtságával.
Vajon a kortárs művészetben létezik-e a műfaj, az, hogy valaki lefest egy kocsmabelsőt?
Abszolút. A helyek, ahol szórakozunk vagy iszunk, jól vizualizálhatók a festészetben és a grafikában. A mulatozást sokan és kedvvel ábrázolták, művészettörténetileg ez jól megfogható téma. Fontos volt számomra az is, hogy megmutassam, nálunk a mámor mintegy nemzetileg legitimált állapot, ennek ábrázolása nemcsak megengedő, hanem gyakran felmagasztaló is.
Az a kemény, aki bírja az italt…
Így van. Ennek nagy irodalmi hagyománya is van, mint Csokonai, Vörösmarty, Petőfi bordalai is mutatják, melyekben a bort és az ivászatot magasztalják, ami a magyart szerelemre, lángra gyújtja, s tulajdonképpen értelmet ad az életének. Nehéz viaskodni, vitába szállni ezekkel az érvekkel.
A rendszerváltás után, az újrainduló műkereskedelemben először a nagybányai festészet „árazódott be”, általuk a klasszikus magyar festészeti hagyományok találtak új gyűjtői körre. Tudjuk, hogy Nagybányán is voltak nagy mulatságok – létezik-e olyan műgyűjtemény, amely a mulatós vagy kocsmaképekre szakosodott?
Ilyenről nem tudok. A plakát az a terület, ahol inkább előfordul, vannak, akik unicumos vagy törleys plakátokat gyűjtenek. A nagybányaiak említése azért érdekes, mert ott a magánéleti szálak izgalmasan kapcsolódnak össze művészettörténeti problémákkal. Hollósy Simonról, a nagybányai művésztelep alapító mesteréről minden történet azzal kezdődik, mennyire szeretett mulatni.
Nagybányán sok kocsmakép született, de sajnos nem kaptunk kölcsön belőlük egyet sem, így nem tudtuk bemutatni őket. Hollósy Simonnál – ha már őt emlegettük – visszatérő témaként jelenik meg a magyar mulatozós kocsmakép, amelyet nagyszerűen el tudott adni Münchenben, ahol ez egzotikus témának számított. Betyárok, magyar parasztok a kocsmában – egyszerre ismerős és egzotikus közeg a németeknek, vették, mint a cukrot. Hollósy nem véletlenül festett terjedelmes ciklust erről, hiszen volt személyes érintettsége is. Anekdotákból tudjuk, hogy gyakran eladósodott a nagy mulatozások miatt.
Az alkohol és a művészlét sokáig összetartozott. Vagy ez csupán a felszín?
Valóban összetettebb annál a kérdés, mint hogy a művészek bohémek, és nem ismernek mértéket. A XIX. század végétől a kocsmák, sörözők lettek a társas élet kitüntetett helyszínei, ahol nagyon fontos kulturális diskurzus is folyt. A szociológia úgynevezett harmadik helynek nevezi ezeket az otthon és a munkahely melletti, azokon kívüli tereket, ahol lehetőség nyílik a szabad eszmecserére, a szociális vegyülésre. A magyar művészek legalább annyit tanultak a müncheni sörözők asztalainál a legújabb festészeti irányzatokról, mint az akadémiákon vagy a kiállítóterekben.
Számos színes és sűrű kísérőprogram kapcsolódik a kiállításhoz: pszichiáter előadása, borkóstoló, borvacsora, tárlatvezetések… Milyen visszajelzéseket kaptak ezekről?
Nagyon érdekes tapasztalat volt, hogy az egészségügyi, mentálhigiénés szakember mennyire mást lát a képeken, mint én. Rögtön azokat a fizikai, biológiai jegyeket olvassák le az ábrázoltakról, ami egy függőséggel foglalkozó szakembernek azonnal feltűnik.
A kiállításon látható Jásdi Juli Tintaló – Könyv az alkoholról című művészkönyve, amely arról mesél, hogy a családra milyen hatással van ez az állapot, hogyan tartja meg és tartja fenn a családi háló az alkoholbetegséggel küzdőt. Mennyire összezárnak a családok egy-egy alkoholbeteg körül, hogyan kooperálnak vele, hogy ne derüljön ki a szégyenletes családi titok. Ez a bonyolult hazugságháló aztán beszövi az egész családot.
Tud-e bármit segíteni egy kiállítás, hogy kevesebb függő legyen, vagy hogy egy függő újragondolja a szerhez való viszonyát?
A kérdés talán leginkább a plakátoknál merülhet fel, hiszen mint művészettörténész nagy megelégedéssel vettem számba az alkohol témájú plakátokat. Két alaptípusuk van: az egyik alkoholt hirdet, a másik meg az alkohol ellen emel szót. Akár ugyanaz a művész kiváló alkotást tudott mindkét témában csinálni. De merő önbecsapás azt gondolni, hogy ezek a plakátok lényegi hatással lehetnek a függőkre. Legfeljebb a megelőzésben játszhatnak szerepet, ezt erősítették meg a szakemberek is. Mégis azt hiszem, ha valamire jó egy ilyen kiállítás, akkor arra mindenképp, hogy beszéljünk a problémáról.
Szóval akkor ez nem alkoholellenes kiállítás?
Önmagában az alkohol se nem jó, se nem rossz. A képek nem pro vagy kontra működnek, én ezt nagyon összetett mezőnek látom. Meghatározó a megrendelő szerepe, az alkoholellenes plakátokat egyesületek, civil szervezetek vagy olykor az állam rendeli meg, ugyanaz az állam azonban az adóbevétel miatt üzletileg is érdekelt az alkohol eladásában.
Az alkohol története arról is szól, hogy gyorsan felismertük a függőség gazdaságilag, társadalmilag pusztító hatását, de a fenntartásához mindig is komoly üzleti érdekek fűződtek, legyen az az előállító, a forgalmazó, a hűbérúr (a birtokán lévő kocsmából komoly adót szedett be), vagy maga az állam, amely komoly bevételhez jut általa. Egyszerűen egyik gazdasági szereplőnek sem érdeke erőteljesen fellépni ellene, viszont egyensúlyoznia kell azon a vékony mezsgyén, ahol kisebb a kár, mint a haszon.
Ebben a kiállítási anyagban William Hogarth angol grafikus 1750 körül készült két rézmetszete – a Gin köz és Sör utca – illusztrálja a londoni alkoholfogyasztási szokások változását. A korábbi évtizedekben ugyanis nagyon elterjedt az égetett szeszek fogyasztása, olcsó és könnyen hozzáférhető lett a gin a legalsóbb osztályok, sőt a gyermekek számára is. Sokszor azért ittak alkoholt, mert kevésbé volt veszélyes, mint a rossz minőségű víz. Ez azonban kimutatható gazdasági károkat okozott az országnak, hiszen sokan váltak általuk munkaképtelenné, beteggé, vagy akár meg is haltak. Ez a gazdasági hatás motiválta az államot arra, hogy olyan sorozatot rendeljen meg a híres rézmetszőtől, amely a ginfogyasztás ártalmas társadalmi-gazdasági hatásait mutatja be. Ezek ellentéteként született meg viszont az a kép, amely a sörfogyasztás pozitív hatását hangsúlyozza – az üzenet lényege nem az volt, hogy ne igyál, hanem az, hogy igyál, az gazdaságilag jó, de sört, mert az kevésbé ártalmas. Az egyik kép felkavaróan ábrázol egy önkívületben lévő fiatal nőt, aki részeg állapotában a gyermekét is kiejti karjai közül, míg a másik a sörfogyasztást propagálja pocakos, de mosolygós, derűs, látszólag kiegyensúlyozott figuráival.
Magyar példa is van: az 1919-es Tanácsköztársaság idején teljes alkoholtilalmat vezetett be a tanácskormány, igaz, hogy csak egy hónapig tudták fenntartani. (A teljes tilalom ritka, Amerikában még a szesztilalom idején is engedélyezték bizonyos százalékig szeszek árusítását.) A kormány megrendelésére fantasztikus plakátok készültek, a legjobb plakátművészek szálltak be, hogy esetenként brutális képi megfogalmazásokkal riasszák el a népet az alkoholfogyasztástól.
Honnan érkeztek a művek a kiállításra?
Ötvennél több művet állítottunk ki, ebből tizenöt a Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből származik. A XIX. századi munkákat és a Dionüszoszhoz kapcsolódó metszetanyagot is tőlük kaptuk. A másik pillére a kiállításnak a magángyűjtemények anyaga. Kortárs munkákat kértünk a Völgyi–Skonda-gyűjteményből, Szalóky Károly kollekciójából, s Fehér László festménygyűjteményéből. A harmadik rész pedig maguktól a művészektől érkezett, akik között vannak egészen fiatalok, sőt pályakezdők is.
A Mámor a művészetben című kiállítás november 24-ig tekinthető meg a Hungarian Art & Business (HAB) kulturális központban (1062 Budapest, Andrássy út 112.).
