Lóska Lajos: Tárlatról tárlatra. Budapest, Kalota Művészeti Alapítvány, Napkút Kiadó, 2018

„… az európai kultúrát csak az egyéni utat építő művészek munkássága teszi karakteressé, csak a saját kultúránkkal gazdagíthatjuk az európait.” (150.)

Kiállításmegnyitón, tárlatlátogatáskor szeretjük kézbe venni a prospektust, és örülünk, ha a katalógus megemlékezik az eseményről, dokumentálja-illusztrálja a néha csak két-három hétig látható tárlatot. Hiszen minden kiállítás egyedi és megismételhetetlen, még akkor is, ha vándorkiállításról van szó. Jó újból felidézni a többé nem látható eseményt.

Lóska Lajos kötete – bár nem tartalmaz egyetlen reprót sem a kiállításokról – hosszú és élményteli utazásra hív. Tizenhat év (2001–2017) magyarországi képzőművészetének eseményeivel ismertet meg, tárlatról-tárlatra vezetve – de utal az előzményekre, az összefüggésekre, és azokra az alkotásokra, amelyek nem szerepeltek a kiállításon, de a művész életútjának fontos darabjai.

Lóska retrospektív (gyűjteményes, reprezentatív, életmű) tárlatokat szemléz, az alkotói pálya egésze felől közelít a kiállításhoz és az egyes művekhez, miközben arra is rávilágít, mitől számít egy alkotó eredetinek, egyéninek, miként válik a hagyományok őrzőjévé és újítóvá. Összekapcsolja, szembesíti a regionális jelenségeket az egyetemes művészet irányzataival, korszakaival. Úgy véli, hogy a lokális piktúra határozza meg a művész egyéni karakterét. Tárgyszerűen és a szakzsargont kerülve írja le a kiállítás kulcsfontosságú elemeit, közvetlen stílusban ismerteti a képeket, és a befogadás örömét sem rejti el: a számára fontos és kedves műveket kiemeli. De hangot ad eltérő véleményének is a kurátori koncepciót vagy a művészi elképzelés megvalósítását illetően.

A bemutatott művészeket Lóska valamilyen szempontból fontosnak, jelentősnek tartja: legyen szó Harasztÿ István mobilszobrairól, Bogdándy Szultán hulladékszobrairól vagy feLugossy alkotásairól. Megalázott és megszomorított embereket látunk műveikben, olyan világot, amelyben sokan a pénzre és a hatalomra koncentrálnak, és erkölcsi alapelveket tagadnak meg. A szerző kortársként tekint a kanonizált, lezárt életpályákra (Amerigo Tot, Tóth Menyhért, Kondor, Barcsay, Czimra), mert tagadhatatlan a hatásuk. Különös figyelmet szentel az egyéni utakon járó alkotóknak, és hangsúlyozza, hogy a szívéhez közelállónak tekinti őket (Bukta, feLugossy, Berki Viola, Somogyi Győző, Földi Péter, Regős István, Hecker Péter).


/Lóska Lajos Fotó: irodalmiszemle.sk/

Lóska Lajos figyel a rendszerváltás előtti és utáni főbb képzőművészeti tendenciákra, változásokra és az azt képviselő művészekre. Úgy látja, ma is a figurális és az absztrakt festészet határai között jelennek meg a fő művészi törekvések, még akkor is, ha többször kiemeli, a kategorizálás nem lehet önkényes, mert elvész a művészi oeuvre elevensége, sokoldalúsága. Egyik kötetében így fogalmaz: „A különböző művészeti irányzatok egyenlő esélyű kibontakozásának, zavartalan egymás mellett fejlődésének a híve vagyok.” (Tény-kép. Válogatás húsz év képzőművészeti írásaiból. Budapest, Új Művészet Kiadó, 1999, 47.). Főképp a derékhadra figyel, a pályájuk zenitjén járókra, de időnként fiatal alkotókról is ír. A műfajokat tekintve kritikái középpontjában a grafika, rajz és a kisplasztika, valamint a bi- és triennálék bemutatása áll.

Az ismertetett kiállításokat a valóságigény, a mozaikszerű egység köti össze, a bemutatott művek az alkotó és a közösség megbomlott kapcsolatára is reflektálnak. A Tárlatról tárlatra kötet hármas tagolású: „Tanulmányok”; „Csoportos kiállítások”; „Egyéni kiállítások”. A tanulmányokban és a csoportos kiállításokban is feltűnnek az egyéni kiállítók, de itt a fiatal nemzedékek figyelemre méltó művészei és alkotásai.

Lóska a legrangosabb hazai kiállító-helynek a Műcsarnokot tekinti. A 2015-ös Nemzeti Szalont fontosnak tartja, de megjegyzi, hogy a teljes repertoárból hiányzik a nemzetközi kortárs képzőművészeti kiállítás-sorozat. Például egy új nemzetközi Kisplasztikai Biennálé megrendezése európai vagy közép-európai képzőművészeti centrummá tehetné Budapestet.

A Tárlatról tárlatra nem adhat teljes képet a kortárs magyar képzőművészetről, részletekben szemlélteti a művek és alkotóik egyéni világát, a képzőművészet sokoldalúságát és egységét. Kötet a befogadásra, a kultuszteremtésre és a hazai képzőművészet korszakhatáraira, irányváltásaira is kitér (neoavantgárd, transzavantgárd, új hullám, új szenzibilitás, szürnaturalizmus, új figuralitás).

Lóska Lajos írásai arról vallanak, hogy a képzőművészet lakmuszpapírként jelez, de nem utólag, hanem előre: ráérez az új jelenségekre, szellemi irányzatokra, kihívásokra. A szerző rámutat a kortárs képzőművészet társadalmi helyére, a művészi szerepvállalás kérdéseire, a szociokulturális és történelmi kontextusra – de írásainak középpontjában a művészek lét- és világszemléletének megértése és elemzése áll.