/Kötter Tamás Fotó: Posztós János/

A yuppie-világot irodalmilag Térey János kicsit „megbirizgálta” ugyan, ám ennél tovább nem ment, holott nagyon is érdekelt volna minket, olvasókat annak a szemünk előtt hirtelen meggazdagodott, szűk rétegnek az életmódja, szemlélete, világérzése, amiről mi, kispénzűek, legföljebb a szappanoperák és a tényfeltáró sajtó nyomán képzeleghettünk ezt-azt. Kötter hirtelen elkezdett nyílegyenesen, realisztikusan beszélni ennek a világnak a titkairól, és ha nem is mindent, de számos elismerést begyűjtött. A kritikák fölfedezték írásaiban a Bret Easton Ellis-, Michel Houellebecq-, Raymond Carver-, Hemingway-vonalat –, az író maga pedig Fejes Endrét is a mesterei közé sorolta.

Nem a belterjes íróiskolák kötelező köreit kijárva lépett színre, egyszer csak a partvonalon túlról hirtelen berobbant. Kötter, a „magyar B. E. Ellis” – fenegyerek volna? Vidéki születésű, egzisztenciálisan is sikeres, vállalkozó, ügyvéd, jól szituált. Meglepőek személyes megnyilatkozásai is. Konszolidált, mértéktartó, nem sopánkodik, nem panaszkodik, józan és fegyelmezett, nem alkoholista, nem deklasszált, nem provokatív.

A yuppie-kötetek (Rablóhalak, Dögkeselyűk) után legutóbb hatalmas svédcsavarral, és jókora bátorságról tanúskodva II. világháborús front-novellákkal jelentkezett az író – az előzmények alapján a közönségsiker eleve kódolt – máris újranyomás.

A fülszövegen Jászberényi Sándor ajánlójában azt írja, hogy a magyar írók nemigen írták meg a magyar hadsereg szereplését és a doni katasztrófát. Reprezentatív irodalmi műre magam sem emlékszem.

A Férfiak fegyverben elbeszélései a frontvonalba viszik az olvasót, az első tíz a keleti frontra, a következő öt – a kötetkompozícióban kis töréssel – Budapest ostromához. Korábbi sikerkönyveiben Kötter azt írta meg, amit látott, az életrevaló, fehérgalléros, nyavalygó felső tízezer meglehetősen álságos és labilis világát. Nyilvánvaló, hogy ezúttal nem mozgósíthatta személyes tapasztalatát, de az is, hogy megbízhatóan támaszkodik a személyes emlékekre.

Az író katonailag nagyon fölkészült: pontosan ismeri, melyik tank, gépfegyver stb. mire való, hogyan viselkedik, melyiket mikor célszerű bevetni, biztonsággal eligazodik az altisztek-tisztek hierarchiájában; bizonnyal az egyes kisebb harcászati hadműveletek is fő vonalaikban úgy történtek, ahogy az elbeszélésekben olvashatjuk. A történetek reprezentatívan sokfélék, hőseikkel egyetemben: a bajtársát mentő, a bajtársát föláldozó, az elgyávuló, a rajongó, a karrierista, az érzéketlen parancsvégrehajtó, a fájdalomba beleőrülő, a tűzkeresztségét átélő, a túlélésre játszó, a lelketlen, a helyiekkel (oroszok, ukránok) érzelmileg azonosuló, vagy éppen bosszúálló katona (jobbára tiszt) a legélesebb helyzetekben.


A kötet íve a gyanútlan tűzpróbától (önkéntes hadnagy első bevetésen) fokozatosan elkomorodik, s legvégül (Régi szép idők) öregurak emlékeznek hatvan évvel korábbi háborús tetteikre, a rettenetre meg vitézségükre – fanyarkás, kedélyes anekdotázással.


/Kötter Tamás: Férfiak fegyverben - Frontnovellák a II. világháborúból Pesti Kalligram, Budapest, 2020, 232 oldal/

A Férfiak fegyverben rövid történetekben, szabatosan, célra tartó ökumenizmussal mesél a történelem hétköznapjairól, s benne az egyetlen (katona)embernek a háborúval való találkozásáról. Hemingway-esen (B. E. Ellis-esen vagy fejesendrésen) a cselekményen, a párbeszéden van a hangsúly, filmszerű érzékletességgel, neorealista pontossággal jeleníti meg a legkülönbözőbb harcászati helyzeteket, emberi gesztusokat.

És mégis… A Kötter-szövegek ott billegnek, egyensúlyoznak az „igazi” irodalom és a nívós olvasmány között. Nemcsak a történetek, hősök bizonyos kimódoltságára, olykor teatralitására gondolok (hőskatona- és áldozatkatona-szerepek, visszaemlékezésekből ismerős helyzetek Budapest ostrománál), hanem arra, hogy az irodalom minden elemében jelentést hordoz.

Hadd idézzem egyik tájleírását: „A fehérre meszelt, szalmatetős házak, a lágy hullámokban szétterülő, színes virágokkal tarkított dombok, a falu szélén csörgedező, fákkal szegélyezett, tiszta vizű patak, a deszkákból összeeszkábált, nyikorgó vízimalom, a távolban egykedvűen forgó szélmalomvitorlák, a lassan úszó bárányfelhőktől pettyes ég igazi béke-beli hangulatot árasztott. Hogy háború van, arra csak egy orosz páncélos roncsa emlékeztetett.” Igen, ez idill, nem több, a zárómondattal együtt sem. De az irodalom (vagy mi) észlelhetetlenül becsempész valami apróságot, amitől lelepleződik az álidill, mert hát a zsigerekben letagadhatatlanul ott a gyomorrángató magasfeszültség akkor is, ha a táj szemlélőjét egy pillanatra megérinti az idill vágya vagy illúziója. Egy másik elbeszélésben a hősszerepre vágyó türelmetlen tiszt társai vitája közben „így okoskodott magában: »A sors kegyes volt, és megsegített. Itt a lehetőség, hogy véghezvigyem, amire mindig is vágytam.« Eszébe sem volt megvárni, amíg más aratja le a dicsőséget.” A fegyelmezett, szabatos történetekbe be-becsúsznak efféle nem is annyira mindentudó narrátori eligazítások, mint inkább iskolás megoldások.

A Férfiak fegyverben korrekt, kimérten arányos elbeszélésfüzér, de valami hiányzik belőlük. Zsögödi Nagy Imre festő egyik pályatársa sikeres kiállítását látva azt dünnyögte, hogy „jó, jó, de hiányzik belőle a megszenvedettség”. Az írónak lehetnek suta mondatai, megoldásai, de a legtárgyszerűbb, legszabatosabb leírásban, történetmesélésben is éreznie kell az olvasónak a személyes érintettséget (a megszenvedettséget).

Akkor hát ne olvassuk a Férfiak fegyverbent? De igen, örülnék, ha minél több figyelmes olvasója lenne Kötter Tamás frontnovelláinak; a történelmi múltunk iránt eleddig kevésbé fogékony olvasókat talán éppen ezek az elbeszélések fogják megszólítani.