Pár nap múlva a nagyközönség is láthatja a Biennálén az anyagot, aminek gondolatköre 17 éve formálódik. Mi benne az újdonság?
KE A Magyar Tudományos Akadémia szellőztetőrendszeréből épített monumentális installáció, a ‘Bennszorult lélegzet’ – amely tényleges légmozgásokból, hangokból, „sóhajokból” építkezik – és a hozzátartozó vetítés ugyan már látható volt a Godot-ban, de ehhez most készült egy nagyméretű, szabadkézi szélrajz az MTA homlokzatáról. Fiktív kutatást is végeztünk, ami teljesen új elemeket és műveket tartalmaz, újraforgattuk a videót, valamint a sóhajtozásgyűjteményt is folyamatosan fejlesztjük. Szóval rengeteg új munka és szöveg készül.
CsL A magyar pavilon terére adaptálni az anyagot – sűríteni, kiegészíteni, újragondolni –, már önmagában nagy feladat volt. A korábbi munkák nem változtak alapjaiban, de előfordult, hogy a nézőpont, és így a gondolatiságuk hangsúlya máshová került.
A készülődés része volt az is, hogy rendszeresen szerveztetek általatok sétáknak nevezett kirándulásokat. Ezeknek mi volt a célja és milyen tapasztalatokkal jártak?
CSL Szerettük volna demokratikussá tenni a biennálés projektet. Megfogalmazódott bennünk az igény a készülési folyamat kinyitására, szakmabeliek és nem szakmabeliek felé egyaránt, hogy olyanok is részesei lehessenek, akik nem jutnak ki Velencébe.
Felfogásunk szerint a biennálés kiállítás mégiscsak az egyik – bár kétségkívül kitüntetett – állomása annak a hosszan tartó projektnek, ami mindezeken a kiállításokon túlmutat. A Pneuma Cosmic alapgondolatát kívántuk alternatív programokon keresztül hozzáférhetővé tenni, és ehhez a leghitelesebb útnak az tűnt, ha kimegyünk együtt a természetbe, felidézve a fiktív közösségi tér, a Ploubuter Park ideáját, amelyben Endre kreált egy keretet, ahol a levegő, az áramlás és a láthatatlan erők válnak tájépítő elemmé.
KE Számomra van ebben lelkiismereti elem, bármilyen nehéz is ilyen nagy szavakat kimondani. Amikor megnyertük a pályázatot, azt úgy éltem meg, hogy csoda történik éppen velünk, amit mindenképpen szeretnénk megosztani. Ki akartuk terjeszteni a projektet, és kinyitni az érdeklődők irányába, ez ilyen értelemben nem csak a mi történetünk. Már az előkészületek időszaka is nagyon fontos része a folyamatnak. Eddig öt sétán vagyunk túl, és a megnyitó után is folytatni szeretnénk ezeket a közösségi eseményeket. Ismerősök is jönnek természetesen, de ami számunkra még nagyobb öröm, hogy a művészeti közegen kívülről, teljesen ismeretlen emberek is jönnek „zacskózni” velünk.
Mi ez a zacskózás?
KE Az eredeti kerettörténet szerint a városi környezetben elszabadult műanyag zacskók valójában egy új faj egyedei, melyek akkor kelnek életre, amikor a szél beléjük kap és megmozdítja őket. A Pneuma Cosmic alapkoncepcióját ezeken a sétákon gyakorlati tapasztalatokkal szeretnénk átélhetővé tenni. A sétát egy viszonylag hosszú csend szakasszal szoktuk kezdeni, ami elveszi a beszélgetéskényszer feszültségét, és segít arra koncentrálni, hogy mit érzünk a talpuk alatt, hogyan esnek a fények, milyen hangok hallatszanak. Megkérjük a résztvevőket, hogy koncentráljanak a légzésükre és figyeljenek a légmozgásokra.
Előfordul, hogy egy óra elteltével is azt kérik, menjünk inkább még egy kicsit csöndben. Nem muszáj okosakat mondani, jókat kérdezni, csak „legyél jelen” – mindössze ennyi a feladat. A sétákra mindig viszünk magunkkal AdultusSpiritusokat, melyekkel a komoly felnőtt emberek a séták végére időzített zacskózáskor olyan örömmel rohangálnak, mint a majálison a gyerekek. A Ploubuter Park szabadtéri installációinak második generációja a lakásfestésnél használt nagy takarófóliákkal dolgozik, ezeket használjuk közösségi élmények kellékeként a sétákon is. A játékok eredményeképpen hatalmas kinetikus installációk jönnek létre a tájban.
Pályáztál máskor is a Biennáléra?
KE Eddig háromszor, de Lucával együtt most először. Tulajdonképpen a Kérem sóhajtson… című kiállításon a Godot Intézetben, 2024-ben kezdett kirajzolódni sok többrétegű összefüggés a Ploubuter Parkon belül zajló kísérletekből. Ott volt először látható, ahogy az eddig tizenhét évet felölelő munka legkülönbözőbb műfajú eredményei egymás mellé kerülve a fizikai térben hogyan tudják erősíteni egymást. Fotók, videók, mozgó installációk, rajzok, festmények, szövegek és fluxus-szerű események voltak együtt láthatók, ebből rajzolódott ki a projektnek az a rétege, amely számomra is új volt. Sokan biztattak, írjunk ebből pályázatot, de akkor még egy kicsit bizonytalanok voltunk.
Azt tudtuk, hogy nem lenne jó a ‘Bennszorult lélegzet’ installáció utóéletéről lemondani, de egyáltalán nem tűnt megoldhatónak, hogy hol tárolhatnánk az MTA szellőztetőrendszerének hatalmas darabjait. A tartalmat továbbra is fontosnak tartottuk, és azt gondoltuk, jó lenne más kontextusban is bemutatni az installációt, de erre nem sok reményt láttunk. Mert a tárgyak óriási helyet foglalnak, és bár műtárgynak a metaforát tartjuk – mely szerint benne van a tárgyakban a tudomány lehelete – tárolni és szállítani mégis a hatalmas szellőzőelemeket kellett. Amikor Árvai István, a Kecskeméti Acélszobrászati Szimpózium vezetője felajánlotta, hogy elhelyezi Kecskeméten a KÉSZ Csoport telephelyén, sőt a szállítást is megoldotta, akkor dőlt el, hogy bele tudunk vágni a biennálés pályázatunk megírásába. Hiszen, ha az installáció a szeméttelepre megy, akkor nem tudtunk volna pályázni. Az MTA szellőztetőrendszerének elemei a kecskeméti acélművek udvarán leponyvázva várják a velencei utazást, mi meg néha lemegyünk őket meglátogatni.
CSL Remélem, Endre nem bántódik meg, hogy elmondom: nem látott sok esélyt a mi koncepciónk kiválasztására. Végül nagy öröm lett, és szerintem az is fontos – én ezt fiatalként kimondhatom –, hogy egy középgenerációs művész lehetőséget kapott nemzetközi színtéren a több mint tizenöt éve vitt projektjének érett összefoglalásával. Kettőnk dinamikája jól kiegészítette egymást, ez is hozzátartozik az eredményességünkhöz.
KE A két generáció különböző nézőpontja közös erőforrássá vált. Maximálisan megbízunk egymásban, és tiszteletbe tartjuk a másik kompetenciaterületét. Még a konkrét funkcionális kérdéseken kívül is a mai napig rendkívül sokat ülünk és beszélgetünk a Pneuma Cosmic alapgondolatáról, hogy mi is ez, és hogyan definiálódik újra és újra a munka során.
Beszéljünk mi is egy kicsit a Pneuma Cosmic alapgondolatáról!
KE Tizenhét éve egy teljesen ártatlan játékkal kezdődött. Elkezdtem futkosni egy kamerával a levegőben szálló zacskók után, megláttam bennük valami „szépséget”. A zacskók a széltől élőlényekké válnak, képesek lebegni, táncolni, irányt váltani, megakadni és újra elindulni. A szél turbulenciája kiszámíthatatlanná teszi a mozgásukat, mintha a bennük megjelenő élet mozdítaná meg őket. Az agyunk automatikusan megszemélyesíti őket, életjelenségeknek látja a mozgásukat. Tulajdonságokat rendel a mozgásformákhoz, szándékokat keres bennük, ezért úgy látjuk, mintha a zacskó küzdene, menekülne, táncolna, egyáltalán, akarna valamit. Ezek a kis lelkek a szemétből születtek, mint új városi faj. Az életet a mozgás és a néző értelmezése hozza létre, a néző dönti el, hogy mit lát, hogy egyes pillanatokban a szemetet látja benne, később pedig egy szabadon táncoló kedves lényt.
A szél szerepe kulcsfontosságú, mert ő a láthatatlan erő, ami látható viselkedést hoz létre. Én ezt felveszem, dokumentálom, installációs formában reprodukálhatóvá teszem. Később ezekből az anyagokból lett az első nagyobb kiállítás a Kiscelli Múzeumban, ahol ez a modell inkubátor szituációban rekonstruálódott. Létrehoztam a kis lelkek keltetőjét, ahol ventilátorok mozgatták meg a levegőt.
A Ploubuter Park nem valós tér, mindig ott jön létre, ahol éppen a megfigyelés zajlik, kísérletezünk, reptetünk. Ez az imaginált tér a közvetlen előzménye annak, amit később a „pneuma” (lélegzet, levegő, mint éltető erő) tematika visz tovább, és amire Cserhalmi Luca kurátori koncepciója épül a Pneuma Cosmicban. A Godot Intézet kiállítására készítettem 2024 elején egy videót, melyben ezt a légköri kísérletezést szerettem volna kiterjeszteni egy nagyobb dimenzióra. A videónak a ’Kozmikus lehelet’ lett a címe. Ha egy sóhajtásban, emberi léptékben a lelkünk manifesztálódik, akkor a szél formájában valami sokkal nagyobb, valami sokkal átfogóbb, valami sokkal egyetemesebb dolog leheletét ismerhetjük fel.
CSL A Pneuma Cosmicban benne van a nagy közös sóhajunk, ami minden élőt reprezentál. Benne csomó transzcendens dolog is van, fizikai megfigyelés, sci-fi, kortárs életélmény. Újfajta igény a világra való rátekintésre. Az emberek belefáradtak abba, hogy kizárólag a realitás és a logika szűrőjén keresztül tekintsenek a világra. A légköri mozgásokat Endre láthatatlan folyamatok szimbolikájaként használja. Ezt nemcsak szakrális szempontból lehet megközelíteni, hanem benne lehet minden, amit nem tudunk megmagyarázni vagy fogalmakkal kifejezni. Ennek a projektnek az a szépsége, hogy arról beszél, hogyan tudunk ezekhez a dolgokhoz viszonyulni. Hogyan tudunk másképp tekinteni a minket körülvevő világra, több lélekkel, nagyobb humánummal.
Mintha a központi kiállítás gondolata most ugyanez lenne….
CSL A művészet csodájáról, a művészet saját nyelvéről, logikájáról és tematikájáról, lehetőségeiről szól a központi kiállítás gondolata, ahogy a Pneuma Cosmic is. Arról, hogyan tud a valóság érzékeléséhez a művészet mélyebb réteget hozzátenni.
KE Nagyon örülök, hogy ilyen organikusan találkozik a központi kiállítás koncepciója a miénkkel. Három installáció van a kiállításunkban, ezek a világ megismerésének három alapvető lehetőségére utalnak, úgymint a tudományos, a művészeti és a transzcendens megismerési módok. A kiállítás ajánlott bejárási útvonalán a tudományos, logikus gondolkodástól eljutunk egy absztrakt-elvont megközelítésig. A kör alakú teremben, ahova először érkezik a látogató, a ’Lebegő hipotézis’-t láthatja, ahol a sok szöveg-, videó- és képanyag segítségével a fiktív kutatás eredményeit és az installációk gondolati hátterét próbáljuk megmutatni.
Utána az első installáció formájában hatalmas archeológiai lelettel találkozik, az MTA szellőztetőrendszerével. A második, a pavilon szimmetriatengelyében, a középső térben lesz kiállítva a ’Páros lábbal a föld fölött’ installáció, amely teljesen új projekt, a kiállítás megnyitójára fog elkészülni. Az mű egy teljes éven keresztül tartó zarándoklat eredményeképpen jön létre. Az utolsó teremben nagy lélegzőfallal absztrakt, letisztult, a látható és a láthatatlan határán lebegő installációval találkozhatunk majd. A műveket akusztikus elem fogja majd össze a térben. Balogh Máté zeneszerző a Sóhajtozásgyűjtemény egy konkrét részletét strukturális analízisnek vetette alá, majd az egységekből új szerkezetet épített fel, és így született meg a hangszobor kottája. A hangfelvétel stúdióban készült, ahol a zeneszerző az installáció egyik elemét használta instrumentumként. A kontaktmikrofonnal felvett rezgések éteri, tiszta, sóhajtásszerű, de kicsit érces hanghatása kíséri végig a nézőket.
CSL Igyekeztünk több érzékszerve hatni, hogy ezáltal is segítsük a látogatókat a lelassulásban. Egy Biennále-szituáció általában nem a lelassulásról szól, de mi szeretnénk lehetőséget adni az elmélyülésre.
Képek: Koronczi Endre jóvoltából, engedélyével.
