A kerámiák és szobrok nemcsak formavilágukban, hanem anyaghasználatukban és kísérletező szemléletükben is hidat képeznek a hagyomány és a kortárs megközelítések között.

 A hetvenes évek kerámiaművészete a műfaj egyik legizgalmasabb, határokat feszegető időszaka volt. Ekkor vált végleg nyilvánvalóvá, hogy a kerámia többé nem csupán használati tárgyakat előállító kézműves gyakorlat, hanem autonóm, kísérletező képzőművészeti médium. Ez az a kor, amikor a kerámia végképp elmozdult a funkciótól a szobrászat felé, míg a korábbi évtizedekben a kerámia még edények, vázák, dísztárgyak formájában jelent meg, a hetvenes évek alkotói elhagyták a hagyományos formákat és a kerámiát szobrászati anyagként kezdték kezelni. A tárgyak gyakran elveszítették használati jellegüket, helyette a forma, a textúra és az anyag viselkedése került előtérbe. A művek sokszor organikusak, absztraktak, sőt monumentálisak lettek.

 

Egyik legfontosabb jellemzője a korszaknak az anyaggal való kísérletezés volt. A művészek új égetési technikákat, mázakat és felületkezeléseket próbáltak ki. Újraértelmeztek technikákat, gyakran szándékosan  hibás felületeket hoztak létre, nyers, durva textúrákat hangsúlyoztak. A tökéletlenség esztétikája tudatos művészi döntéssé vált. A véletlen, az anyag kiszámíthatatlan reakciói a mű részévé lettek. De a hetvenes évek kerámiája nem légüres térben született. Szoros kapcsolatban állt az avantgárd és neoavantgárd törekvésekkel, a konceptuális művészettel, a természethez való visszafordulással és a kézművesség újraértékelésével.

Gyakran reflektáltak a művészek a fogyasztói társadalomra, a szociokulturális környezet megváltozására, illetve ember és természet viszonyára. A kerámia – mint ősi, földből származó anyag – különösen alkalmas volt ezeknek a kérdéseknek a megfogalmazására.

Ebben az időszakban erősödött meg a stúdiókerámia mozgalma is, az egyedi, művészi alkotásokat helyezték előtérbe a tömeggyártással szemben. A művész saját műhelyében dolgozott, teljes kontrollt gyakorolva az alkotási folyamat felett. Ez a szemlélet hozzájárult ahhoz, hogy a kerámia kilépjen az iparművészet keretei közül, és egyenrangúvá váljon más képzőművészeti ágakkal.

 

A hetvenes évek kerámiaművészete máig ható változásokat indított el. Ez az évtized nemcsak új formákat hozott létre, hanem új, ma is reneszánszát élő gondolkodásmódot is, amelyben a kerámia többé nem eszköz, hanem önálló művészi nyelv lett, a művészek az agyagot már nem formázzák, hanem „gondolják”. A hetvenes évek a magyar kerámiaművészetben is fordulópontot jelentettek, a hagyományos népi és iparművészeti gyökerekből kiindulva a műfaj egyre inkább a kortárs képzőművészet irányába mozdult el. A korszak alkotói egyszerre őrizték a múlt formakincsét és nyitottak a nemzetközi avantgárd felé. A magyar kerámia erősen kötődött a népi fazekasság hagyományaihoz, amelyek a hetvenes években sem tűntek el, hanem új értelmezést kaptak. A művészek archaikus formákat emeltek át modern kontextusba, népi motívumokat absztraháltak, illetve a kézműves technikákat konceptuális gondolkodással ötvözték. Ez a kettősség – múlt és jelen feszültsége – a korszak egyik legfontosabb esztétikai sajátosságává vált. A hagyományos népi motívumok nem tűntek el, hanem átalakultak, szétestek, leegyszerűsödtek, absztrakt jelekké váltak. A múlt így nem teher lett, hanem kiindulóponttá vált. A korszak sajátossága volt, hogy a művészet a szocialista kultúrpolitika keretei között működött. Ennek ellenére – vagy éppen ezért – a kerámia viszonylag szabad kísérleti tereppé vált. Kevésbé volt ideológiailag terhelt, mint más műfajok, így az alkotók nagyobb szabadságot élveztek. A hetvenes évek magyar kerámiaművészete megalapozta a kortárs irányzatokat.

 

Kulcsszerepet játszottak ebben az alkotótelepek és műhelyek, amelyek teret adtak a kísérletezésnek. Ilyen volt a Siklósi Kerámia Alkotótelep, amely nemzetközi szinten is jelentős műhellyé nőtte ki magát, ahol a legújabb technikákat próbálták ki, valamint a Nemzetközi Kerámia Stúdió Kecskemét, a korszak egyik legfontosabb központja, amely hidat képezett Kelet és Nyugat között. Ezek az intézmények nemcsak technikai fejlődést hoztak, hanem szellemi közösséget is teremtettek.

Garányi József – az Amikor-ban bemutatott művész – egyik kezdeményezője és alapítója a siklósi Kerámia Szimpóziumnak. Feleségével, Garányiné Staindl Katalinnal nemcsak életükben, hanem művészi gondolkodásukban is szorosan összekapcsolódnak. Mindketten 1928-ban születtek és hosszú életük során gazdag életművet hoztak létre, amelyek itt vannak körülöttünk, hiszen sok épületkerámiát alkottak, ám ma mégis kevésbé ismert a nevük. A hagyomány és kísérletezés határán dolgoztak, együtt és külön-külön is maradandót alkottak.

 

Az Iparművészeti Főiskolán 1953-ban végzett Garányi József három éven át a Herendi Porcelángyár tervezőjeként dolgozott, majd 1956-tól önálló keramikusként alkotott. Gazdag pályafutása során rengeteg elismerést kapott, 1962-ben a prágai Nemzetközi Kerámia Kiállítás aranyérmét, majd 1965-ben Munkácsy Mihály-díjat vehetett át. 1968-ban a pécsi I. Országos Kerámia Biennálé I. díját, 1983-ban a Művészeti Alap Képzőművészeti Nagydíját kapta meg. Művészetét erőteljes formavilág és tudatos szerkesztettség jellemzi. Alkotásai gyakran a klasszikus képzőművészeti hagyományokból indulnak ki, ugyanakkor modern szemlélettel közelítenek a tér, a fény és az anyag kérdéseihez. Műveiben megfigyelhető a struktúrák iránti érzékenység, valamint az a törekvés, hogy a látvány mögötti belső rendet is feltárja.

Garányiné Staindl Katalin művészete jól illeszkedik a korszak magyar kerámiaművészetének törekvéseihez, mégis külön utat járt. Szobrász-keramikusként végzett, pályáját ő is a Herendi Porcelángyárban kezdte tervezőként. Monumentalitás helyett az intimitást választotta, a radikális formabontás helyett a finom absztrakciót és a kidolgozott felületeket, finom, törékeny porcelénszobraiban, ahogy később a faliképeiben, személyesebb, intuitívabb, líraibb megközelítést választott. Ebben a tekintetben párbeszédben áll a korszak nagy alkotóival, Gorka Gézával vagy Gorka Líviával, ugyanakkor egyéni hangja könnyen felismerhető. Művei közellépésre invitálnak, a nézőnek oda kell lépnie, lelassulnia, észrevennie az apró részleteket. Ez a fajta csendes jelenlét ritka a hetvenes évek sokszor kísérletező, látványos világában, emiatt válik különösen értékessé.

 

Kezdetben kisebb faliképeket, figurákat készített, majd egy minisztériumi ösztöndíj segítségével kezdett el épületkerámiával foglalkozni. A Biblián, a mítoszok világán, s a zenén kívül egyiptomi és görögországi utazásélményei hatottak kompozícióira, amelyeket elsősorban samottos agyagból alakított, ennek szép példája a Prófétafej című samott dombormű. Munkásságának kiemelkedő jelentőségű alkotásai a figuratív faliképek, ezekből egy szép válogatást mutat be az Amikor kiállítása.

Köztéri alkotásai is országszerte megtalálhatók, köztük az 1981-es Emlékmű a lakótelepeink építőinek tiszteletére a budapesti Etele úti lakótelepen, vagy az 1983-ban felállított Stáció Leányfalun. Férjéhez hasonlóan ő is számos hazai és nemzetközi kiállításon vett részt, többek között Pécsett, Isztambulban, Londonban és São Paulóban. 1963-ban ezüstérmet nyert a washingtoni Nemzetközi Kerámia Kiállításon. Művei megtalálhatók az Iparművészeti Múzeum és a Janus Pannonius Múzeum gyűjteményében.

Az Amikor hetvenes évek kiállításának harmadik alkotója, Percz János festő-grafikusként indult, a mozaikművészet is érdekelte, de azután a fémművészet felé fordult, és abban alkotott igazán jelentőset, ezek a tárgyai ismertebbek a gyűjtők körében. Percz a magyar művészetben határterületi alkotó volt, nem klasszikus szobrász és nem is pusztán iparművész, inkább a kettő között mozgott és eltért a korábbi időszak propagandisztikus fémszobraitól. Főbb műfajai a kovácsoltvas plasztikák, maszkok, kisplasztikák, ékszerek és használati tárgyak, valamint épületdíszek. Stílusjegyeiben felismerhetők archaikus jegyek, primitív törzsi művészetek emléke, anyagközpontúság, a vas és a fém nyers ereje.

 

Bronz iparművészeti tárgyai tartalmilag a mesék és a mítoszok világához kapcsolódnak, szépen megkerülik a korszak ideologikus művészetét. Térelválasztói, faldíszei gyakran bukkannak fel nyilvános terekben, a budapesti Gellért Szállóban vagy a Debreceni Vasútállomás várótermében. 

Torzított emberalakjai expresszív, nyugtalan hangulatot árasztanak. Gyakran hasonlítják Alberto Giacomettihez, ezért is ragadt rá a „magyar Giacometti” elnevezés.

Percz János 1976-ban, nagyszabású kiállításon a Műcsarnokban mutatta be munkáit, majd 1979-ben Szegeden, de a nyolcvanas évektől már visszavonult a nyilvánosságtól, noha csak 2000-ben hunyt el. Halála után tizennyolc évig érintetlen volt a műterme, művészete többé-kevésbé feledésbe merült. Molnár Viktor, az Amikor tulajdonosa, Percz gyűjtője és a hagyaték újrafelfedezője, 2024-ben rendezett először kiállítást a tárgyakból és most tovább folytatja a művész és a korszak hangulatának, jelentőségének bemutatását.

 

Fotók: AmiKor Galéria sajtóképek.

 

A Rejtőzködő ’70-es évek című kiállítás május 15-ig látható az AmiKor Galériában (1137 Budapest, Pozsonyi út 6.).