A kéz feltevése általában valamely környezeti ingerre adott válasz. A bennünket körülvevő világ változatos szituációkkal tesz próbára mindannyiunkat, és számos esetben a kéz feltevése az a cselekvés, amellyel reagálunk. A fotóművészeknek is van egy speciális mozdulatsoruk, mégpedig az, amikor a kamerát maguk elé tartják. Elkezdenek vezetni bennünket azáltal, hogy a megélt valóság nagyon rövid periódusainak rögzítésével hosszabb történeteket mesélnek el. Fókuszálnak. Nem csupán fénytani értelemben.
A kiállítás képein az alkotóművész, Márián Gábor nagymamájának történetébe pillantunk be. 78 évet élt, nagyjából 14 évet vakságban, 6 évet pedig az időskori demencia egyre előrehaladottabbá váló fázisaiban. A fókusz elsősorban erre a 6 éves periódusra helyeződik. 6 év az mintegy 189 millió másodperc. A tárlaton 78 műtárgy tekinthető meg, amely 78 expozíciót jelent. Átlagosnak tekinthető harmincados záridővel, azaz egy másodperc harmincad részével számolva a kiállítás képei ebből a majdnem 190 millió másodpercből 2,6 másodpercet fednek le.
Mélységélességi és az időbeni fókuszálás mellett a fényképkészítő a térrel is játszik. A minket 360 fokban, gömb alakban körülvevő világból kiválaszt egy gömbcikket, amelyet a síkra vetít, úgy, hogy ez a vetület reprezentálja, sőt alkalmasint bővítse az egészet.
A magyar nyelv a körülöttünk lévő valóságot a világ szóval jelöli, és kicsit archaikusan ugyan, de a fényt, a világosságot is világnak nevezi. Aki megvakul, arra azt mondjuk, a szeme világát veszíti el. Aki mozgásában korlátozottá válik, annak a rendelkezésre álló tér először a szűk környezetét, egy belső udvart, a lakást, majd egy szobát, állapotának romlásával pedig egyre inkább az ágyat jelenti. Az időskori demencia következtében – úgy tűnik – az ember elveszíti emlékeit. Eltűnnek ismerősei, szerettei. A folyamat kései fázisában már a közvetlen családtagok felismerése is problémát okozhat. A megmaradó világot azok a segítők jelentik, akik nap mint nap kikészítik számára a gyógyszert, segítenek felöltözni, beszélgetnek vele, megkönnyítik az olyan hétköznapi dolgok végrehajtását, mint az evés vagy akár a fürdés. Láthatatlanok az ápolást végzők. Az ápolásra szoruló sokszor már nem érzékeli, vagy fel sem ismeri őket. Környezetükben is ritkán jön fel a téma, hogy valamely szerettük ápolásra szorul. A nagyvilág számára láthatatlanok az ágyhoz kötöttek, hiszen nem mennek önállóan sehova, idővel elfogynak a látogatók, a barátok, ismerősök, megritkulnak a telefonok, és már a szomszédok sem igazán érzékelik jelenlétüket.
A kiállítás anyaga két egységből áll. Az egyik a többnyire szürke, végtelennek tűnő hétköznapok rutinszerű mozzanatait, az elvégzendő „feladatokat” jeleníti meg, köztük a mindig nehézkes és rituálészerű fürdetéssel. A másik, a demencia állapotát kísérleti módon bemutató képek sora, ahol sokszor ötvözi a művész a hagyományos, fekete-fehér, analóg fotókat a leáztatott polaroid képek emulziórétegeivel, hibrid kollázsokat létrehozva, illetve a hangulatváltozások kifejezésére használt kollázsmontázsok és szkenneléssel torzított portrék is idetartoznak. Ez a képi ábrázolás nem feltétlenül orvosi hitelességű, inkább személyes interpretációkat és magyarázatokat fogalmaz meg a tapasztalatok és a mamától hallottak alapján. Sokszor tűnhetett úgy, hogy a mama a sötétségből/a valóságból a képzeletébe menekült, amit Márián Gábor közös vonásuknak érez. Szimbolikusan a sötétkamrában való „tapogatózás” is indokolja a fotográfiának, mint kifejezőeszköznek a használatát – fénnyel egységnyi idő alatt „rajzolt” képek, amelyeket azután a sötétben érlelünk, hogy a levilágítás következtében az emulzióban megjelenjen az oly kedves arc.
A 2022. április 12-én nyílt kiállítás 2022. május 6-ig tekinthető meg hétköznapokon 10–18 óra között a B32 Trezor Galériában a rendezvények függvényében. További részletek a művész honlapján és Facebook oldalán.
